Az utolsó szál után

Maurizio Sarri hivatalosan is elszívta az utolsó cigijét Londonban. Elődjéhez hasonlóan megosztó szezont hagyott maga mögött élete első, csizmán túli munkaadójánál, dicstelenül azonban a legkevésbé sem távozik. Ez volt a Sarri-éra.

A Chelsea-n belül ismét lezárul egy időszak, ezúttal pedig immáron az igen rövidre sikerülő Sarri-érát tudhatjuk magunk mögött. Az itt bevégződő korszak hossza persze a legkevésbé sem volt meglepő, számolhattunk vele, hogy Sarri nem fog egy évnél többet kihúzni Angliában. Nem volt sansztalan, hogy lenyom egy inverz Conte-kezdést, és a zseniális első hónapok után januárra már a 10. helyet fogjuk taposni, februárra pedig Zola át is veheti a csapat irányítását. Ez félig-meddig be is jött, azonban ehhez képest kimondottan vállalhatóra sikerült az idény befejezése, s mindazt, amit reálisan elvárhattunk, a cigis teljesítette is. Mindehhez persze igen hullámos út vezetett.

Sarrival kapcsolatban már a kinevezése előtt felmerültek bizonyos kétségek, és persze megvoltak az amúgy megalapozott kritikák a kvalitásait illetően. A kockázat valóban nem volt kicsi, ugyanakkor azt hiszem, aligha túlzok, ha azt mondom, elérhető edzők szempontjából 2018 nyara hosszú idő óta a legizzasztóbb szünet volt a topklubok számára, a kockáztatás és a félmegoldás bepróbása pedig szinte mindenhol kijött – így a Chelseanél is. Rengeteg helyen kaptak bizalmat olyan trénerek, akik bár nem feltétlen voltak nullkilométeresek a szakmában, de az elit-státuszt aligha lehetett volna rájuk aggatni, igazán nagyot eddig sosem sikerült szakítaniuk. Lopetegui, Kovac, Tuchel, vagy az idény közben beszálló Solari, Henry és Solskjaer (akik közül kettő még állandó szerződést is kapott, bár ez Solarinál nem tartott éppen sokáig), de bátran idevehető az egyébként felszínt már évek óta kapargató, de a nemzetközi élmezőnybe átlépve leginkább az idegenbeli BL-kudarcaival komolyabb visszhangot kiváltó Unai Emery is.

Természetesen Sarri is ezt a mezőnyt bővíti. Egy későn érő lehetőség, akiben meglehet az esély arra, hogy átlépjen a krémbe. Aki minden gyengepontja és sikertelensége ellenére kiharcolta és megérdemli a maga lehetőségét a szigorúan vett élfutballban is, amivel jobb esetben él, és a bizonyításvágya kritikusai felé erősebb lesz, mint az a konoksága, amivel ezeket a rosszallásokat, intő szavakat kiharcolta.

A tavalyi Serie A-kiírásban elbukott scudetto a Nápoly vezetőségében igencsak megtépázta a láncdohányos mester reputációját, majd mire eljutott addig, hogy májusban Cristiano Giuntoli sportigazgatóval a jövőjéről tárgyaljon, a Napoli már ki is nevezte Carlo Ancelottit a dél-olasz egyesület élére. Maradása neki innentől nem volt, a Chelsea képviselői pedig állítólag már június előtt találkoztak a cigissel egy milánói tárgyalás során. A kapcsolatfelvétel tehát viszonylag korán megtörtént, a kinevezésig viszont még másfél hónapot kellett várni. Egyrészt a Nápoly tulajdonosa, Aurelio De Laurentiis 7 millió eurós kompenzációt kért a háttérbe szorított edzőért, másrészt a távozó Antonio Conte 9 milliós, teljes végkielégítést várt a Chelsea-től.

Az egyeztetések egészen addig húzódtak, még a már biztosan lelépő Conténak kellett letolnia a preseason első négy edzőnapját, majd július 13.-án a Chelsea belejelentette, hogy Conte távozik a csapattól (mindezt a kért összeg kifizetése nélkül a szerződés megszegésére hivatkozva több ponton – ebből egy egyévig húzódó vita lett, márciusban bíróság elé került az ügy, Conte pedig májusban megnyerte a jogi harcot ), Sarri pedig másnap Jorginho kíséretében bejelentésre került a Chelsea új mestereként. A késlekedésben az is mereven közrejátszhatott, hogy Sarri több játékost is magával hozatott volna Nápolyból a brazil-olasz középpályáson túl, és addig nem kapta meg De Laurentiis beleegyezését, ameddig alá nem írt egy szerződést, melynek keretein belül nem szedi tovább a Napolit Jorginhón túl.




Két nappal a világbajnokság lezárása előtt tehát Sarri munkába állhatott élete első csizmán túli munkahelyén, abban pedig mi, szurkolók reménykedhettünk, hogy végre a liga sebességéhez illő edzőt talált a csapat, aki alatt a Premier League 2017 óta jelentősen magasabbra került intenzitásához képes felnőni a Chelsea. Mióta Jürgen Klopp és Pep Guardiola is letudták a maguk tanulóéveit, felépítették a maguk működő keretét, a pozíciós játékban kiemelkedő, presszingben jeleskedő, ugyanakkor az átrendeződést is pengeéles pontossággal végző csapatok szemlátomást osztálykülönbséget jelentenek a bajnokság többi contenderéhez képest. Úgy is mondhatnánk, hogy a két idény alatt 198 pontot egybegyűjtő City és a tavaly összesen egy bajnoki vereséget szenvedő (pont Pepék ellen), 21 kapott gól nélküli PL-mérkőzést lehozó (a 2009-es MU óta egy csapat sem védekezett ilyen stabilitással) és emellett még BL-t is nyerő Liverpool a bigsixen belül is külön réteget képez.

Persze bőven idealista gondolat volt, hogy Sarri majd elhozza a szexifocit és kész, a Chelsea majd egyből szintet lép. A fentebb említett csapatoknál igen gyakran nem is a gólgazdag mérkőzések vagy a szemkápráztató játék azok a tényezők, amikkel kitűnnek, hanem a teherbírás, formatartás és az a hatásfok, amin mindezt képesek elérni akár pragmatikusabb futballt játszva is. Sarri szakértelme és precizitása egy bizonyos szinten kiemeli őt a menedzserek tömegéből, a konoksága és mániákussága pedig Arezzóból hosszú évek alatt repítette az élfutball világába. Sarri esélyeit már előzetesen is ahhoz lehetett kötni az angol futball színpadán, hogy a maga Olaszországban elég jól bemutatott határait mennyire képes felülbírálni, hátrahagyni, kijavítani. Aligha lehetne azt mondani, hogy meg sem kísérelte, bizonyos fokig pedig talán sikerült is neki, azonban annyira korántsem, hogy kitörjön a stílusedzői keretek közül.

Mindaz a flexibilitás, amit jelenleg az elit képvisel akár ellenfelekhez való igazodásban, akár meccsközbeni változtatásokban, Sarriban nincs meg. A legkevésbé sem innovatív, és nem is szándékozik innovatívnak lenni, ami nem feltétlen lenne gond, ha edzői karrierje jelentős részét nem egy közeg alsóbb osztályaiban tudta volna le, sokáig a belföldi és nemzetközi elittel való bármilyen érintkezés nélkül, az ottani szinten szocializálódva. Mindaz, amit ma Sarriballnak nevezünk, lassan fejlődött ki egy pragmatikusabb közegben, türelemmel és idővel. Persze ameddig a contender-társai Spalletti, Montella vagy Mancini voltak többségében Max mellett, addig leginkább csak a rotálási problémák jöttek ki radikálisan Sarrinál. Egy 12-13 játékosból álló magban való megbízás és a fiatalok margóra tevése, amiért házon belül is kapta az ívet.

Ahogy Sarri maga is nyilatkozott, Angliába átszékelve az intenzitás változása és az ehhez való alkalmazkodás számára is talán a legnehezebb pontja volt a költözésnek. Kétségtelen, hogy a Chelsea Sarri alatt a legjobb és legbíztatóbb korszakát az első két hónapjában tudhatta le – természetesen ekkor sem hibátlan, itt-ott kivételesen szerencsés (lásd Arsenal elleni 3-2, ahol Emery visszaállása a 2. félidőben létfontosságú volt a győzelem szempontjából) mérkőzéssel, ugyanakkor novemberig viszonylag egyenletesen teljesített a csapat. Túlteljesítésről az első londoni rangadót kivéve nem is beszélhettünk ezen időszak alatt. Természetesen a csúcsmeccsre is ebben a periódusban került sor a Liverpool ellen (amely egyébként a komplett szezon egyik legszínvonalasabb rangadóját hozta), az egyetlen olyan összecsapáson, ahol tényleg a legmagasabb szinten játszott a Chelsea, a modern futball sebességével, precizitásával és rugalmasságával. Ekkor még joggal remélhettük, hogy Sarri tényleg képes lehet megütni a szintet, és annyira flexibilis lenni, amennyire azt riválisai megkövetelik. Nem így lett, innentől pedig sajnos csak lefelé vezetett az út – ha eredményekben annyira komolyan nem is, de mutatott játékban mindenképp.

Igazolásokat tekintve Sarri itteni korszaka olyannyira vészesnek nem nevezhető, de ez talán leginkább csak a Conte-éra második évének köszönhetően érződik így. Az mindenképpen gördülékenyebbé tette a dolgokat, hogy Sarri kevésbé akart a klub keretein túl gondolkodni, kevésbé akart belefolyni az igazolásokba, és kifelé is igyekezett azt kommunikálni, hogy őt az érkezők ügyeletei a legkevésbé sem foglalkoztatják, jön, aki jön, ő pedig utána eldönti, ki játszik, és ki nem. Persze a máztól függetlenül jól látszott, hogy a Chelsea Sarri kinevezése után milyen szintű presszing-rezisztens, labdabirtoklásban domináló csapatot igyekezett felhúzni az érkezőkkel, nyilván nem az ő ráhatásától függetlenül.

Logikátlan, túlárazott Drinkwater-kaliberű igazolásaink szerencsére nem voltak, mi több, tényleg egy jól látható irány alapján próbálta a Chelsea lerendezni a maga igazolásait. Jorginho megszerzése teljesen érthető volt, s mivel a Sarriball egyik alapvetése a hátulról való építkezés, a védelem vertikális labdákra épülő összjátéka annak érdekében, hogy magára húzza, megbontsa az ellenfél berendezkedését labda ellen, a lábbal kiváló kapus beszerzése is szükséges volt – még a világrekord ár ellenére is. Hogy a keretet illetően mik mehettek mégis félre, arról decemberben volt egy bejegyzésem, önmagamat pedig nem ismételném, Maurizio azonban sajnos ebben is jóllátható hiányosságoktól szenvedett.

A jelenlegi elitet képviselő edzők egy igen fontos tulajdonsága az, hogy metódusaikkal, stábjuk segítségével a leigazolandó játékosokat abszolút a Premier League kontextusában gondolkodva igazolják le. Mauricio Pochettino ebben például élen jár, ahogy Jürgen Klopp is zseniálisan tákolja össze a maga csapatát úgy, hogy a kisebb, periodikusabban használt fogaskerekek is maximálisan illeszkedjenek a gépezetbe. Higuaín idehozatalának vehemens kiharcolása azonban mindennek a precizitásnak a nyílegyenes ellentéte volt.

Én magam pozitívan álltam ehhez a transzferhez, egyrészt mert ekkor még a rekordvereségek, balhék, üzengetések és Kepa-gate előtt Sarri esetében a távozás egy év után korántsem volt olyan biztos, mint azt akár negyedévvel később sejthettük, és számíthattunk arra, hogy a csapat számára még létezik egy A-ból B-be irány az olasz alatt is. Másrészt mert önmagában az a gondolkodásmód, hogy „amennyiben a board nem teljesíti az edző kívánságát, szopjon le, de ha teljesíti, akkor is” szimplán értelmetlen. Ha arra megy a panaszkodás, hogy nem kapja meg az edző a maga játékosát, legalább akkor kapjon egy minimális bizalmat az igazolt focista, ha a közvetlen, többször ismételt kérésre akarja a tréner.

Mindennek ellenére most már kristálytisztán láthatjuk, hogy Pipita kivételesen rossz szerzemény volt. Sarri alatt amúgy is igen nehéz olyan igazolást találni, aki egyenletes, kiváló szezont hozott volna, többek között azért, mert nála a prioritás az volt, hogy ő a maga környezetében (akár a csapatában, akár az olasz ligában) mennyire látta az adott játékost fitnek, provennek, mintsem az, hogy az új környezetben, itt, mennyire lehetnek azok, milyen faktorok játszhatnak közre, amik miatt itt akár bukhatnak is. Ha azon két igazolása, akiktől végül elesett a klub, összejön (Rugani, akinél ügynöke, Davide Torchia jelezte, hogy bár a Chelsea vitte volna, neki nem volt opció a Juvéből Londonba átjönni, majd következő májusban meg is toldotta 2 évvel a 2021-ben lejáró szerződését, illetve Parades, akit Fabregas helyére szántunk volna, ám a de Jongot elvesztő PSG végül rádobta a forrásait), fél év alatt 3 olyan mezőnyjátékost igazolunk, aki Sarri alatt az elmúlt években játszott, és 2 olyat, akikkel Sarri ilyen-olyan módon, de találkozott Seria A-s idényei alatt. Parades 2016-ban gólt például jegyzett a Napoli ellen, ahogy Kovacsics is megfutott a maga jobb meccsét Sarri csapata ellenében, még az Inter-Empoli 4-3 alkalmával.  Nyilván nem egy-egy meccs miatt akarta elhozatni a cigis őket, azonban aligha véletlen, hogy a mezőnyjátékosokat szemlélve a csapathoz még nem is közvetlenül csatlakozó Pulisic lett az egyetlen olyan igazolás, akinél Sarri és a Serie A nem képez valahol közös metszetet, még akkor is, ha az elbukott két célpont is felölti a kéket. Kétségtelen, De Laurentiis sem a semmiért akart elébe menni a Chelsea és a Napoli további esetleges üzleteinek.

Ennek a szemléletnek pedig a legeklatánsabb példája kétségtelenül Gonzalo Higuaín. Azon túl, hogy Sarri akarta és Sarri rendszerébe egykoron tényleg maximálisan illeszkedő játékos volt, semmi nem szólt mellette. Ha a testsúlyát érintő állandó pletykákat félre is tesszük, az életkora, az aktuális formája, a totális tapasztalatlansága Angliában és a mentális instabilitása együtt egy olyan mixet képeztek, ami ezen a szinten egy edzőnek kisebb szívrohamot okozna, ha elé tolnák a fényképét, mint ingyen szerződtethető squadplayer-opció, nemhogy tűzbe menjen érte, mint jövőbeli alapemberéért.

Nyilván Sarrit is meglehet érteni, hiszen egyrészt – ahogy fentebb is írva vagyon –elképesztően sokáig el volt vágva mind a belföldi, mind a nemzetközi elittől, másrészt igazolások tekintetében számára sokáig nem volt igazán opció az, hogy akkora palettából válogathasson játékosok terén, amekkorából kis túlzással szeretne. Hogy 60 milliót verjen el egyetlen plajára rögtön, az még a Napoliban sem volt megoldható, többnyire egy tízest dobhatott rá egy játékosra (ami szintén álomkategória volt a cigisnek az Empoli után, ahol általában 5m-ből már ablakokat kellett kihoznia), és már ott is szerette visszavásárolgatni a régen bevált embereit, többek között Hysaj-t, Valdifiorit, Tonellit illetve a „közönségkedvenc” Mario Ruit is az évek során. Ettől a beidegződéstől pedig nálunk sem akart/tudott elszakadni.

Valószínűleg az élfutball vérkeringésébe való késői bekapcsolódásra vezethető vissza az is, hogy Sarrinak már idejekorán meggyűlt a problémája az öltözővel, és már az idény felénél két alkalommal is a motivációra panaszkodott: először az Arsenal elleni idegenbeli vereség után nyilatkozott offenzíven arról, hogy a Chelsea játékosait kiemelkedően nehéz motiválni, majd a Bournemouth elleni 4-0-s lebőgés után jóval sztoikusabban beszélt a krízisről, hogy talán ő nem is képes ezeket a játékosokat motiválni, de nehéz megérteni, mi is a probléma igazán.

Persze igen, a Chelsea öltözője nem egy könnyen uralható terep, még az élcsapatok között sem feltétlen. Nem egyszerű kezelni a hullámvölgyeket, és nem nehéz olyan szinten eljátszani a mag bizalmát, hogy onnantól visszaút már nemigen van. Ugyanakkor alig pár hónap közös munka után krízisről és tanácstalanságról beszélni a nyilvánosság előtt finoman szólva sem igazán nevezhető az elitedzők útjának. A Chelsea polcán fél év alatt öltözőket elveszteni leginkább David Moyes, Rafa Benítez, Peter Bosz, Roy Hodgson, André Villas-Boas, Fatih Terim és még folytathatnánk, milyen nevek tudtak, akikről persze megoszlanak a vélemények, hogy a maguk medrében milyen minőséget képviselnek, de hogy topszinten a modern futballban sem/nem igazán tényezők, aligha vita tárgya. Sarri először szembesülhetett egy olyan öltözővel, amely tényleg igazi futballsztárokkal van feltöltve, többtízmilliós, százmilliós játékosokkal, akiknél nem Benítez vagy Mazzarri volt a legvérmesebb, őket tiszteletre intő arc karrierjük során. Ebben pedig villámgyorsan pehelykönnyűnek találtatott sajnos.

Sarri frusztráltsága a szezon végére tapintható lett. A feszültség és beletörődés nyomai folyamatosan váltakoztak nála viselkedésében, meccs közbeni gesztusaiban, nyilatkozataiban – röviden egyre inkább kijött, hogy elege van az itteni légkörből. Angliai idényének második felére már sokkal indulatosabbá vált, mikor bármikor azelőtt, így nem is volt meglepetés, hogy amint Olaszországból komolyabb érdeklődést mutatott iránta a Juventus, Granovszkajáék felé határozottan jelezte a szándékát: vissza akar térni a Serie A-ba.

A Chelsea nem állt az útjába, amint sikerült megegyezni a kivásárlási összegében (ez hitesebb médiumok szerint 5 millió font fölé esett), a Juventus drukkerei máris készülhettek arra, hogy Sarriból egy középső ujjnál ezúttal többet kapnak. A döntés érthető volt a Chelsea részéről. Habár Sarri kirúgása nem volt terítéken még a kerettel való összetűzései és a nyilvános kiszólásai ellenére sem (részint a végül vállalhatóra sikerülő szezon, és valószínűleg bizonyos mértékben a Conte-lé és a ban miatt is), abban vélhetően senki nem bízott a klubnál (sem), hogy Maurizio összeomlása nem közeleg rohamléptekben, és egy gyötrelmes preseason után nem jön hasonló lebőgés, mint Mourinho utolsó idényében – ennek vége pedig ugyanúgy kirúgás és végkielégítés lett volna, amely zsinórban másodjára jelen helyzetben kerülendő opció. A Juve ajánlatával elérhető vált egy olyan lehetőség is, amely talán nem a board első szándékából fakadt eleinte, ellenben így mind Sarri távozása, mind az új edző kinevezése gyakorlatilag plusz kiadás nélkül megtörténhetett. Egy erőszakkal itt tartott, élete lehetőségétől (potenciális scudettótól) elvágott, ban miatt a csapatépítéstől is elzárt Sarri pedig a legrosszabb előjel lett volna a következő szezont illetően. A vezetőség élt a „kerülőúttal”, a Sarri-éra pedig július beköszöntével hivatalosan is véget ért.

Sarri itteni időszakát összességében a legkevésbé sem lehet vállalhatatlannak nevezni. Maurizio a maga személyében nem árult zsákbamacskát. Amikor a Chelsea szerződtette, minden pozitív és negatív tulajdonságát magával hozta, ami azzá tette, amivé, és aminek köszönhetően az elmúlt években állandó jelleggel feljebb és feljebb sikerült lépnie az ismert lépcsőn – váltakozó sikerekkel. Próbálkozott, néhol még meglepetéseket okozott, a szezon eleji célokat pedig maradéktalanul teljesítette.




Ezzel együtt a legkevésbé sem volt zökkenőmentes az elmúlt év. A rózsaszín felhő viszonylag gyorsan el is múlt, onnantól pedig egy elég feszkós időszakon keresztül reménykedhettünk abban, hogy talán a végére kevésbé leszünk balfaszok, mint az Arsenal vagy a MU (köszönhetően a továbbra is elég stabilnak nevezhető hazai teljesítményünknek, ez már fordulókkal a vége előtt sikerült végül). Ez a hosszú gyötrődés eléggé ellentmondásossá tette az öreget a szurkolói körökben, a vége felé pedig talán a kelleténél hevesebb kritikák is érték. Utolsó mérkőzésére azonban vita nélkül minden Chelsea-szurkoló jó szívvel fog emlékezni. Kupagyőzelem, rangadós siker, gála. Minden megvolt ahhoz, hogy a lezárás olyan fasza legyen, amilyen. Így vonult ki végül a cigis Londonból. Sok edző kapta meg élete első nagyobb lehetőségét tavaly nyáron, Sarri pedig közülük is az egyik legelfogadhatóbb szezont produkálta. Jó eséllyel többet Angliában már nem nagyon látjuk, amit lehet sajnálni és nem is, ugyanakkor a Premier League egy igen karakteres mestert veszít személyében. Maurizio számára pedig élete szezonja (ami betetőzheti a karrierjét) még csak most következhet.

Arrivederci Maurizio, és sok sikert a továbbiakban!