Búcsúzóul

Mindenképpen szerettem volna elköszönni Hazard-tól, hiszen rá és az itt eltöltött hét évére úgy érzem, valahogy muszáj visszaemlékeznem. Azt pedig kérlek, nézzétek el nekem, hogy akkora fáziskéséssel sikerült lereagálnom a távozását, mint ahogy őt próbálták követni őrzői néhány emlékezetes gólja előtt. Megemlékezés és köszönetnyilvánítás alább.

Amikor egy fontos korszakot szeretnék összegezni, mindig gondban vagyok a felütéssel, vagyis hogy honnan kezdjem és hogyan, hiszen ilyenkor annyi minden kavarog a fejemben. Az igazság az, hogy Hazard távozását még úgy is emésztenem kell, hogy már érezhető volt a távozási szándéka jó ideje. A bejelentéskor bár sokként, de még meglepetésként sem ért a tény, a bennem élő szurkoló mégis egy stalone-i „Persze hogy tudtam, csak nem sejtettem” életérzéssel vette tudomásul, hogy elválnak útjaink.

Visszagondolva nehéz lenne most megnevezni bárkit, aki hozzá hasonlóan úgy távozott, hogy kulcsembere volt a csapatnak. A Cech-Terry-Lampard-Drogba tengely tagjai Hazard-nál komolyabb klublegenda státuszt érdemeltek ki ugyan, de a végén már közel sem voltak pótolhatatlanok. Oscarért és Diego Costa-ért jó pénzt kaptunk ugyan, de ők nem voltak a csúcson – legalábbis távozásukkor semmiképpen. Ha nagyon közelíteni akarnánk valakiket Hazard-hoz, akkor én Robbent és Courtois-t mondanám: mindketten jó korban lévő alapemberek voltak, akikért leszurkolt a Real egy akkora összeget, amiért már elengedtük őket. Az viszont borítékolható, hogy Eden fog a legjobban hiányozni közülük.

Továbbjutást érő bombagól a Sparta Praha ellen

Hazard a bajnok Lille-ből érkezett és kevesen gondolták zsákbamacskának a leszerződtetését, sőt, komoly bravúr volt őt idecsábítani egy erős mezőnyben. Az itt eltöltött hét éve alatt megszolgált minden pennyt és bár úgy éreztem, kérhettünk volna többet is érte (nyilván meg is próbálta a klub), így is gyakorlatilag háromszoros áron tudtuk őt eladni. Egy szerződése utolsó évébe lépő játékosért ez sajnos akkor is a realitásnak tűnik, ha tudjuk, remek korban van, bitang jó idényt zárt és nagyobb összegek repkednek nála gyengébb minőséget képviselő játékosokért is.

Hazard egy szimpatikus profi volt. Ahogy a magánéletét menedzselte, ahogy nyilatkozott, ahogy a pályán viselkedett. Semmi manír, semmi nagyképűség. Google volt a barátom abban, hogy megtudjam, nős és gyerekei vannak, annyira nem volt körülöttük felhajtás. Távozását is igyekezett maximálisan diszkréten kezelni. Jól tűrte, hogy huszadjára is felrúgták és sose rontott rá habzó szájjal a játékvezetőre, hiába volt bármilyen sérelme. Diego Costa komplementereként nála sose éreztem azt, hogy szégyenkeznem kéne a viselkedése miatt. Egyszer persze a belga gyógyszere is elgurult, amikor Swansea-ban próbált visszaszerezni egy taktikusan eldugott labdát, de azt írjuk az ifjonti hév számlájára.

Kedvelt ellenfele volt a Liverpool, itt épp a ligakupás csodagólját ünnepli ellenük

Ami a játékát illeti, Hazard ösztönös zseni volt. Zola óta nem járt nálunk olyan, akinek a labdakezelése annyira elegáns és magabiztos volt, mint az övé. Ha valakire, rá tényleg mondhattuk: öröm nézni a játékát. Megvolt benne a képesség, hogy olyan gólokat lőjön, amilyeneket csak nagyon-nagyon kevesen tudnak. Akárhányszor nézem vissza a tavalyelőtti szólóját az Arsenal ellen, nem fér a fejembe, hogy lehet valaki ennyire jó. Amikor minden annyira együtt van, mint egy ilyen találatnál, akkor megbékélsz a világgal és hálás vagy azért, hogy láthattál zsenit, ahogy megalkotja azt a mesterremekét, amiről mindenki azt hitte, megismételhetetlen csoda, hogy aztán épp a művész legyintsen szerényen, hogy dehogy, alátámasztásul pedig eléd tegye a ligakupás varázslatát az Anfielden, vagy azt, amivel idén büntette a West Hamet.

Hazard játékának sajnos a hektikusság is része volt. Hiába játszott olykor ihletett formában, hiába volt képes számtalanszor meccsdöntő tényezővé előlépni, hiába volt termékeny a nagycsapatok ellen, voltak olyan periódusai, amikor beleszürkült a mezőnybe. Ilyenkor nem csupán a gólok és asszisztok maradtak el, hanem az aktív szerepvállalás is. A 2015-2016-os idény pedig máig rejtély.

Leggyengébb idényében a Leicesterből csinált bajnokot

Az még mindenképp ide kívánkozik, hogy Hazard játékában nem csak a gólok és a cselek voltak lenyűgözőek, hanem a labdakezelés is. Imádtam és tiszteltem azért, hogy képes volt a leglehetetlenebb passzokat is befutni. Kiszorítva, két védővel a nyakán is meg tudta tartani a labdát és tovább tudta játszani azt. Keresték is bátran passzokkal, sőt, alapvetően tőle várták az áttörést. Előfordult persze, hogy a csapat nélküle is könnyedén nyert, de hiányában inkább a szenvedés és az ötlettelenség hódított sajnos teret. Azt a lendületet, magabiztosságot, játékintelligenciát és technikai képzettséget, amit képviselt és amivel a támadójátékunk zászlóvivője volt, nagyon nehéz lesz pótolni. Remény persze van, hiszen a Turf Mooron simán nyertünk néggyel a távollétében és az EL-ben is epizodista volt gyakorlatilag, de tudjuk, hosszútávon, illetve ha fontos pillanatokban kell nagyot húzni, vissza fogjuk sírni.

Egy duplával és egy EL serleggel búcsúzott

Hét év sok idő. Rengeteg édes emlék, besztofba kívánkozó csel, gól és megmozdulás marad itt utána. Szinte mindent megnyert a klubbal, szép szavakkal és jó pénzért távozott. Bennünk, drukkerekben ott van viszont az is, hogy akkor távozik, amikor az átigazolási tilalom miatt nincs lehetőségünk erősíteni és befoltozni a keletkező űrt. Lelkem mélyén bánt is a dolog, persze tudom, neki is csak egy élete van, abban kell megragadni a lehetőségeket. Hálátlansággal meg nehéz lenne vádolni, hiszen ittléte alatt sem volt mindig kolbászból a kerítés, mégsem lázadt nyíltan soha. Egy ilyen kaliberű játékostól nem lehet érzelmek nélkül búcsút venni. Emlékezzünk a sok szépre és jóra és legyünk hálásak, amiért boldog, önfeledt, büszke drukkerek lehettünk általa. Hiányozni fog. Továbbra is Blue Is The Colour!