Mindjárt vége

Elérkezett a szezonunk utolsó hete, vagyis közeleg az ünnep. No nem mintha bármit is elértünk volna, épp ellenkezőleg: annyi pofon, csalódás és fájdalom jutott erre az idényre, hogy szerintem mind epedve várjuk, hogy végre megkönyörüljön rajtunk az élet és felszabadítson minket szenvedéseink alól. Gondolatok alább.

Ha utólag kéne rekonstruálni az érzelmi állapotokat, akkor én a világbajnoksághoz kötném azt a felismerést, hogy ez a szezon így a semmibe tart és ha nem lesz nagy fordulat, akkor csúnyán bukni fogunk minden fronton. December végén még „beijesztett” ugyan a csapat a Bournemouth lesimázásával, de a 2023-as év csak hozta a blamákat egymás után. Január elseje óta 21 bajnokiból 4 hozott győzelmet, ami minden várakozásunkat alulmúlta. Mivel a beugró Lampard is csak 6 vereség után jött rá, hogy a pontok gyűjthetők, sikerült a saját renoméját is tovább rombolni, arról nem is beszélve, hogy vele már a tényleg óvatosan megfogalmazott célkitűzéseinket sem tudtuk teljesíteni, így itt állunk az utolsó héten 15 vereséggel, meccsenkénti 1 rúgott góllal, mínusz 6-os gólkülönbséggel.

A klasszikus top6-ból továbbra sem sikerült megverni senkit, persze már egy Brentford vagy Brighton is megoldhatatlan kihívást jelent, de a háromból két újonc ellen is nyeretlenek maradtunk. Fájdalmasan beszédes az is, hogy mindössze Havertz és Sterling voltak képesek háromnál több gólt szerezni a bajnokságban, miközben rájuk sem úgy fogunk emlékezni, mint akik komoly támadóerényeket csillogtattak. Nagyítóval kell keresni az olyan játékos(oka)t, aki(k)ért az ember rajongani tud, aki(k)nek a játékában örömét leli, aki(k)nek a pályán nyújtott teljesítményét elismeri. Így meg azért baromi nehéz motivációt gyűjteni a meccsnézéshez és a szurkoláshoz.

Pedig mi még a szerencsésebbek közé tartozunk. A közelmúltunk kifejezetten sikeres, minden sorozat és kupa megnyeréséről lehetnek emlékeink. Az ínségesebb, trófea nélküli idények olykor minden nagyobb klubot utolérnek a Liverpooltól a Juventuson át Atlético Madridig – persze az nem mindegy, hány éves a visszaesés és milyen mély a gödör, amiből ki kéne kecmeregni. De mi ez ahhoz képest, hogy valaki Doncasterbe vagy Scunthorpe-ba születik és kénytelen a helyi csapatnak szurkolni? Nekik annyi öröm jut, hogy mennek egy kört az FA kupában és ha szerencséjük van, nem zuhannak még egy osztállyal lejjebb év végén. Mégis kijárnak a stadionba, mennek idegenbe és tudnak örülni egy szépítő gólnak is. A Chelsea-nek ennél lényegesen szórakoztatóbb szurkolni még úgyis, hogy ez a szezon a legsötétebb időket idézi. Arról nem is beszélve, hogy még a pénztárcánk se bánja, szemben a helyi srácokkal, akik bőszen invesztálnak olyan meccsjegyekbe, amikre mi még néha az időt is sajnáljuk.

A helyzet kezelése nyilván nem egyszerű és egyénenként változó. Biztos recept nincs, de persze megvan azokról a véleményem, akik a jó időkben még itt voltak, de a bajban már nem tartanak ki. Nekünk, akik maradtunk, jó hír, hogy mindjárt vége. Továbbra is Blue Is The Colour!