Szezonértékelő

Mint minden szezonnak, az ideinek is megvolt a maga karaktere, sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy a korábbiakkal össze nem téveszhető lett a produkció, ami finoman szólva sem dicséret. Nyilván már mindenki felejtene, de azért a rend kedvéért fogtam pár szempontot, ami alapján lepontoztam a látottakat és tapasztaltakat. Értékelés alább.

Bajnokság: 2/10

Nagyjából huszonöt éve követem a csapatot, és bár nyilván fakulnak meg emlékek, de mégis biztosra mondhatom, hogy ilyen rossz még sosem volt. Vérlázító pofonok, ordas nagy blamák, kaotikus és lélektelen produkciók, folyamatos csalódások, miközben a mérleg másik serpenyőjébe alig került valami. Összegyűjtöttem a legfájdalmasabb pontokat, amik már egyenként is elegek lennének a felháborodáshoz, hát még így csokorba szedve…

• 38:47-es gólkülönbség. A meccsenkénti mindösszesen egy szerzett gól iszonyatosan alacsony szám, konkrétan a középmezőny legalja, hogy mást ne mondjak, két kieső csapat is többször volt eredményes. Az meg, hogy sikerült egy mínusz kilences differenciával zárni, az botrány. Egész évben megvoltak a problémáink, de Lampard alatt kezdtünk el riasztóan mínuszba menni.
• Hazai produkció. A viszonylag kiegyenlített mérleg (6-7-6), plusz egyes gólkülönbséggel. Ez csak a lista 15. helyére volt elég, ami beszédes. A meccseink kétharmadán vesztettünk pontokat, ráadásul a megnyert találkozóknak is csak egy része hozott magabiztos játékot. Nem csak, hogy rangadót nem tudtunk otthon nyerni, de a felsőházba tartozók egyikét sem bírtuk megverni. Elvitt egy pontot többek közt a Fulham, a Nottingham és az Everton is, győzött a Stamford Bridgen a City, az Arsenal, a Brighton, de a Brentford, az Aston Villa és a tök utolsó Southampton is. Szóval a hazai pálya mint bevehetetlen erőd mítosz már tényleg a múlté.
• Rangadózás. Mondanom sem kell, mennyire fájó pont egy szurkolónak, ha a csapat vergődik és szégyenteljes vereségekbe szalad bele a komoly meccsein. Olyannyira nem ment a topcsapatok ellen, hogy a végére talán már ők se úgy kezelték a velünk való találkozást, mint valami hatpontos derbit. A klasszikus big6 ellen egyszer sem sikerült győzni, igaz, kétszer (a Tottenham és a Manchester United vendégeskedése során) is csak másodpercek és nem vak varosok választottak el egy megnyert rangadótól. Ez persze olcsó vigasz, a lényeg úgyis az, hogy a nagyok ellen rendre hiányzott valami: szervezettség, akaraterő, koncentráció, helyzetkihasználás. Hozzá kell tenni, hogy a Chelsea évek óta szenved a rangadókon, az Arsenal, a Liverpool vagy a Manchester City elleni nyeretlenségünk sem új keletű, idén viszont eszkalálódott a történet. Az biztos, hogy jövőre több kell, szerencsére idén már a földön volt a léc, nem is alacsonyan, szóval csak jobb jöhet.
• Váratlan és kellemetlen pofonok. A rangadós csalódásokhoz sajnos már hozzászoktunk, viszont nem csak a nagyok ellen estünk pofára. Oda-vissza vert minket a Brighton és a simán kieső Southampton is, hármat kaptunk Leedsben, otthon kapituláltunk a Brentford és az Aston Villa is. Hiába ment ezen csapatok némelyike nagyot a szezonban, ezek akkor is nehezen vállalható meccsek voltak. Ráadásul újonc létére a Fulham és a Nottingham is megőrizte veretlenségét velünk szemben, de még a világtalan Everton is jó volt egy pontra Londonban.
• Gólfelelős hiánya. A házi gólkirályunk hét találattal Havertz lett. Mondanám, hogy innen is gratulálunk, de vele sem lehettünk maradéktalanul elégedettek, hát még a többiekkel. 38 gólon persze nehéz úgy osztozni, hogy az jól nézzen ki, de ciki, hogy mindenki megrekedt egy számjegyű termésnél, ráadásul három találatnál többig csak hárman jutottak… A 2021-2022-es kiírásban dupla annyi góllal zárt a Chelsea, de akkor is csak Mount hozott két számjegyű góltermést. Rajta kívül James és Pulisic is látványosan gyengébb számokat produkált, az újonnan igazolt támadó felfogású játékosok közül pedig Mudryk múlt alul minden várakozást.

Angol kupák: 2/10

Potter vezérletével sikerült az a bravúr a csapatnak, hogy mindkét angliai kupasorozatból azonnal kiessünk. Nem könnyítette meg a dolgot, hogy a ligakupában és az FA kupában is a Manchester City volt az ellenfél – ráadásul idegenben –, de ez akkor is szégyen. A ligakupa még hagyján, ott felforgatott kezdővel is egyenrangú partnerek tudtunk lenni, a helyzetek számában és minőségében is hoztuk azt, amit Guardioláék, a kihasználásban viszont kijött a különbség. Január elején viszont már látványosabb volt a differencia, kaptunk egy négyest, miközben semmit nem tudtunk veszélyeztetni. Ahhoz képest, hogy az ezt megelőző hat idényből ötben döntőztünk (az FA kupa viszont csak egyszer lett a miénk, négyszer alulmaradtunk), külön fájó volt az első meccsen úgy kiesni, mint a tejfog.

Bajnokok Ligája 7/10

Bármilyen fura is leírni, de tulajdonképpen a BL volt Potter menedéke, illetve amit ebben a sorozatban elértünk, azt neki köszönhettük. Tuchelnek egy meccs jutott, de az a zágrábi fiaskó megágyazott a menesztésének, Lamparddal pedig oda-vissza kikapott a Chelsea a Real Madridtól. Potterrel hozzájuk képest szárnyalt a csapat, hiszen megnyertük a kvartettünket, majd összejött még egy nyolcaddöntős továbbjutás is. A Milan elleni, továbbjutásnak és csoportelsőségnek is megágyazó két találkozó, valamit a Dortmund elleni visszavágó az a három meccs, amikre a legbüszkébbek lehetünk a szezonban.

Összességében úgy gondolom a BL-ben sikerült addig eljutni, ameddig elvárható volt. A rossz rajt ellenére meglett a csoportelsőség, egy jó erőkből álló ellenfelet pedig sikerült kiejteni, az pedig sejthető volt, hogy a címvédő túl nagy falat lesz. A Dortmund elleni továbbjutás abszolút megérdemelt volt a helyzetek száma és minősége alapján (már a kinti meccsen sem érdemeltünk vereséget, Londonban pedig megdolgoztunk a fordításért), a negyeddöntőben pedig mindkét felvonás hozott komoly Chelsea-lehetőségeket (ráadásul 0:0-nál) és ha nem ennyire reménytelen a helyzetkihasználás, akkor izgalmasabbá lehetett volna tenni a párharcot.

Ahogy a bajnokságban, úgy a Bajnokok Ligájában sem volt egy olyan erős mag, akiket külön ki lehetne emelni a tíz meccs alapján. A rengeteg sérülés és a kevés kimagasló teljesítmény miatt nem volt nagy állandóság. A házi gólkirály Sterling lett három találattal, Aubameyang pedig oda-vissza betalált a Milan ellen, rajtuk kívül az egyedüliként minden meccsen játszó Havertz volt még eredményes egynél többször (megismételt büntetőjével lett meg a nyolcaddöntős továbbjutás). Az őszi beugrók közül Enzo Fernandez volt talán a legmeggyőzőbb, bár Dortmundban gólt érő hibát vétett, Joao Félix több nagy lehetőséget is elszalasztott, Mudryk viszont szinte semmilyen nyomot nem hagyott, miközben Badiashilének több hasznát vettük volna a foghíjas védelemben, mint az ukránnak (mondom ezt utólag persze).

Új igazolások: 2/10

Ahhoz képest, hány játékost és akár egyenként is mennyiért igazolt a klubvezetés, nehéz lenne másképp összegezni, mint fájdalmas pénzégetés. Sikerült majd’ mindenkita piaci ára fölött leigazolni Koulibalytól Cucurellán át Mudrykig, hogy aztán végül ne legyen semmi se jobb attól, ha pályán vannak. Egyedül Enzo Fernandez tudta igazolni, miért is szurkolt le érte annyi pénzt a Chelsea, az argentínon kívül Badiashile és Joao Félix tűntek korrekt vételnek.

Ahhoz mindenképp vékony ez az állomány, hogy egy jövőbeni ütőképes csapat alapjaként szolgáljon, értékesíteni őket meg csak jelentős anyagi bukóval lehet őket, már ha valakinek kellenek ekkora fizuval. A koncepciótlan költekezés ellenére nem csak a topcsapatos ambíciónk szálltak el, de az idő múlásával minden csak rosszabb lett, ráadásul sikerült a jövőnket is elzálogosítani, hiszen most a piacképesebb emberekből kell pénzt csinálni, miközben a besült igazolások borsos vételárának törlesztése még jó pár évig velünk marad. Tanulópénznek ez kicsit drága lett.

Klubvezetés: 1/10

Mind közül talán itt voltak a legnagyobb gondok és általuk ért minket a legnagyobb csalódás. Persze az tudható volt, hogy új nekik ez a soccer, de pont ezért volt rossz értelemben bámulatos az a hülyék magabiztossága, amivel ezt a klubot próbálták menedzselni. Jöhettek itt üzleti tervvel, meg nagyívű projekttel, meg sok más hangzatos lózunggal, amint a tettek mezejére léptek, rögtön látszott, hogy híján vannak szakértelemnek, stratégiának, türelemnek, meg úgy mindennek, amit egy ekkora kupleráj igazgatása megkövetel.

Hibázni persze lehet olykor, sőt, senkitől sem várható, még a legnagyobbaktól sem, hogy minden döntésüket igazolja az élet, illetve minden üzlettel jól járjanak. Itt viszont nem egy hiba volt, hanem jóformán minden. Riasztó volt végigkövetni, ahogy minden döntésükkel egyre mélyebbre süllyedünk, legyen szó az edzőváltásokról és azok időzítéséről éppúgy, mint az átigazolási politikának nem nevezhető tébolyult pénzégetésnek.

Rövid időn belül sikerült bebizonyítani ország-világ előtt a totális inkompetenciát, miközben az előnytelenebbnél előnytelenebb transzferekkel belekormányozták a csapatot a pénzügyi kármentés szükségességébe. Megvolt a lehetősége annak, hogy a láthatóan rendelkezésre álló forrásokból újrahúzzák a Chelsea-t és egy versenyképes csapat maradjunk, ehelyett most inkább egy hulladéklerakóhoz hasonlítunk, tele olyan ráfizetéses játékossal, akiket láthatóan több edző sem tudott megfelelően használni a pályán, hiába kerültek egy vagyonba.

Az élet pedig elkezdi benyújtani a számlákat. BL híján csökkennek a bevételek, szóval máshonnan (nyilván eladásokból) kéne pénzt csinálni remélhetőleg úgy, hogy nem a még megmaradt húzóembereket és a fiatal tehetségeket árusítjuk ki. Ami pedig az erősítéseket illeti, tudomásul kell venni, hogy normális játékosnak már nem vagyunk a piacon komolyan vehető opció, csak a ligában van hat-nyolc versenyképesebb csapat. Szóval egy felelőtlen és koncepciótlan klubvezetéstől kellene idén nyáron egy olyan irányváltás (jó vételekkel és mégjobb eladásokkal), ami még a nagymenőknek is dícséretére válna. Az erős tücsökségből kéne tehát egy határozott hangyaságba átvedleni. Ez nagyjából száznyolcvan fokos fordulatnak tűnik – persze szögmérő nélkül.