Blog bejegyzés

A színfalak mögött

Barcelona – Európa és a világ egyik legkedveltebb turistacélpontja: Sagrada Familia, La Seu,  Las Ramblas, Güell Park, jó kaják. FC Barcelona – Európa és a világ egyik legkedveltebb futballcsapata: Mes que un club, tradíciók, tiki-taka, az Isteni Messi. De mit/kit rejt valójában ez az álarc? Ennek járunk most utána. Tényfeltáró gyűlölet következik alább.

 

Hogy ne tűnjünk fékevesztett vadállatnak, adtunk a sportbaráti tiszteletnek: kérdeztünk és válaszoltunk is. De ahogy közeledik az óra, úgy jön elő a lappangó meccsdrukk. Ideje hát, hogy kimutassuk a fogunk fehérjét és félretegyük a jópofizást.

 

A Barca-drukker

A Barca-drukkerek helyzete azért is kiváltságos, mert mindenük megvan, ami kell és ami szívmelengető. Karakteres mottó, dúdolható induló, különleges identitás, gazdag történelem, sikeres jelen, reménykeltő jövő, klublegendák irigylésre méltó sora. Hiszen ez, ahogy mondják „Mes que un club”. Ki ne szeretne egy jóízűt Visca el Barcázni egy random hat-nullás győzelem után; büszkén és izgatottan várni az újabb, immáron sokadik BL-döntőt; csókolni azt az áldott címert, amit Iniesta, Rakitic, Suarez, vagy egykoron Czibor, Ronaldinho és Xavi. Ráadásul bárhová mennek, biztosan drukkertársakra lelnek, köszönhetően a Barca-család kiterjedt és befogadó mivoltának. Bizonyára szívmelengető lehet megpillantani egy másik gránátvörös-kék hátizsákot vagy egy Messi-mezes arcot a világ túlsó végén, s tudni, hogy jól döntött akkor, amikor ebbe a klubba szeretett bele. 

Ezek az élmények és ez a felsőbbrendűség láthatóan elég ahhoz, hogy elvakítsa e remek culékat. Normális ember nem akarhat egy ennyire szelektálatlan tábor tagja lenni, s sorsközösséget vállalni azokkal a vidéki cságecis szakmunkás-növendékekkel, akik csak azért lettek barcások, mert tavaly épp ők nyerték a bajnokságot és nem a Real, de amúgy azt se tudják, kivel játszanak hétvégén, meg hogy az Eibar élvonalbeli-e vagy sem.

De hát a divatnak ára van és ezt van, aki egy elcseszett mellnagyobbító műtét árán tanulja meg, az ősbarcások meg úgy, hogy a sok kis pubi picsog körülöttük, ha épp nem nyernek. Nyugalmi állapotban hallgathatjuk a mélyenszántó gondolatokat arról, hogy ők a szép focit szeretik és büszkék arra, hogy kedvenceik mindig hűek az elveikhez és bármi van, ők támadni akarnak. Persze akkor sem jobb a helyzet, ha nyernek, mert akkor a fiesztájukkal van tele a padlás és a nemrég még a fél csapatot kivágni akarók már tolják az arcodba a kéretlen dicshimnuszokat. Első blikkre szenvedélyesnek tűnhet, hogy így megélik a sikert és a kudarcot is, de valójában csak arról van szó, hogy a teljesen csőd életüket kénytelenek palástolni a világ egyik legnagyobb divatcsapatába való kapaszkodással, s győzelem esetén legalább ideig-óráig el tudják feledni a kettes alá matekátlagukat és a petyhüdt testüket, a vereség pedig még mélyebbre löki őket. Ha nem lennének ennyien és ennyire idegesítőek, még azt is mondanám, hogy legyünk velük megértőek.

A Barca-imázs

Mint a világ egyik legnépszerűbb és legsikeresebb csapatának általában, a Barcelonának is van egy saját, jól körülhatárolható arca, imázsa. Ez nem véletlen, hiszen kellenek bizonyos hívószavak és karakterjegyek, amik kiemelnek a tömegből és segítenek egységbe forrasztani a híveket. Ha megkérdezel random Barca-drukkereket, miért e csapatnak kezdtek el szurkolni, illetve mit szeretnek a gránátvörös-kékekben, jó eséllyel univerzálisan a következő válaszokat kapjuk majd: a tradícióit, a klubfilozófiát, a karakteres játékát, az itt játszó egykori és mai kiválóságok neveit. A Barca mint brand ügyel a részletekre: van saját tévéjük, közösségi médiájuk, szurkolói klubjaik, számtalan merchandising cuccuk a meztől kezdve a sálon át a dzsekikig a legszélesebb választékban. Számtalan platform, amin a rajongók tájékozódhatnak, illetve ahol és ahogy kifejezhetik, megélhetik hovatartozásukat.

 Ezt az oly erős várat az igazság kalapácsával téglánként bonthatja le az, aki elég tisztán látó és elszánt. Egy Barca-rajongó nyilván nem szeretné tudni, milyen módszerekkel trükköznek az illetékesek a költségvetéssel vagy az átigazolásokkal, hogyan manipulálják a játékvezetőket vagy a közvéleményt. Mindenhová befúrták csápjaikat, s szegény szemellenzős vagy tudatlan drukkereknek már az sem kelt feltűnést, hogy az UEFA néven futó hátországuk nem tud már néha nem büntetni. Elhitették velük, így ők is elhitték, hogy ez igazságtalan és eltúlzott, imádott klubjuk pedig ártatlan, mint a ma született bárány.

Egy újabb szimpatikus vétel

Szerencsére a saját nevelésű játékosokkal való hencegés már alábbhagyott, de a szurkolók most sem adnak alább a melldöngetésből, ha az átigazolási politika kerül szóba. Az valahogy sosem téma, milyen undorítóan környékezték meg anno Fabragast vagy most Coutinhot. Elvégre nekik és szerintük mindenki másnak is olthatatlan vágya a Barcelonában futballozni. A saját nevelésű játékosos narratívát pedig gátlás nélkül képesek összeegyeztetni Rakitic, Csigrinszkij, Neymar, Suarez, Dembele megvásárlásával vagy a fél Arsenal lerablásával.

Messi

A jelenkor és a futballtörténelem legnagyobb géniusza. Mindent elért a futballpályán, gyakorlatilag mindent megnyert, a legtöbb dolgot többször is. Rekordok tömkelegét döntötte meg, állította be és ki tudja, hol van még a vége. Milliók példaképe. Nemzedékünk szerencsés, amiért egy ekkora zsenit láthatott kibontakozni és kiteljesedni. Még unokáinknak is ifjonti hévvel mesélünk majd Messi káprázatos góljairól, ördöngös cseleiről, megnyert címeiről, nemes jelleméről.

Szerencsére vagyunk azért még páran, akiket nem vakított el ez a csillogás, és ha jelentős kisebbségben, de hajlandóak vagyunk megfogalmazni szkepszisüket, ellenvéleményüket. Ha lebontjuk a Messi-imázs rinocéroszbőr-vastagságúra kreált rétegeit, megláthatjuk az istenjelmez mögötti esendő embert: az adócsalót, a köpködőt, a kézzel gólt „fejelőt”, a csapattársait megszégyenítő zsarnokot.

Az Isten Keze

Persze ezeket a dolgokat tilos felhánytorgatni. Hogyan is venné ki magát, hogy az ezerrel pörgő kampányba és imázsépítésbe éket verjenek ezek a kellemetlen incidensek. Hiszen nem véletlenül invesztálnak súlyos Euró-milliókat Messibe a multik; nem véletlenül pörögnek a sportszergyártós, chipses, üdítős, légitársaságos, autós és sok egyéb reklámok; nem véletlenül tolják az arcunkba a cukiság-kontentet a nejlonzacskó-mezes vagy a közös fotótól elérzékenyülő kisfiúkról.

Nem fér bele a kognitív disszonancia, nem érezheted azt, hogy ez az ember más, mint amit sugallni akarnak. Úgyhogy a mainstream médiumok és a közvetítések számára továbbra is maradnak a szuperlatívuszok és a szirupos ajnározások. Legfeljebb a sportegyes  Real- és CR7-fan szekciónak marad egy kis mozgástere a baráti csipkelődésre és melldöngetésre, de kap még szót Vincze Ottó úgyis, nem kell aggódni.

 

Játékvezetés

Barcelonában úgy tartják, a játékvezetés a meccsek természetes velejárója. Néha nekik kedvez, néha az ellenfélnek. Bárhogy is van, arról nem ők tehetnek. Szerintük kár a játékvezetéssel foglalkozni, hiszen egyrészt nem elegáns – márpedig ők azok -, másrészt aki jó – és ha valaki, hát ők aztán azok -, akkor az rásegítés nélkül is nyert volna.

Kevés dolog dühít annyira, mint az álszentség és az álnaivitás, de igyekszem higgadt maradni. Kezdjük ott, hogy a déli népek, így a spanyolok és a katalánok kultúrájának is természetes velejárója az emelkedett hangú, pergőnyelvű pörölés, többnyire kisebb csoportokba verődve. A katalán identitás egyik legfőbb mozgatórugója az kényszerképzet, hogy a jólét, a kiváltságaik és a többletjogaik ellenére el vannak nyomva – legyen szó politikáról vagy sportról -, vélt sérelmeiket pedig muszáj a világ tudtára adni.  Azt is nehéz lenne vitatni, hogy a modern futballban ezt Pep Guardiola a Barcelonával fejlesztette tökélyre. Kiben ne sejlenének fel ilyenkor a test-test elleni kontakttól hempergőzve agonizáló gránátvörös-kékek és sandán kukucskáló busquetsek, miközben apró termetű társaik rajban támadnak a megzavarodott bíróra, elzárva menekülési útvonalát és telezsongva a fejét a sirámaikkal. Ha magasabbra nőttek volna, talán még ki is vernék a játékvezető szemét a lapkövetelő heves gesztikulációjukkal, de „szerencsére” vannak egyéb módszereik a döntnök „elvakítására”.

Nem szabad a játékvezető ítéleteivel foglalkozni

A teljes pályás letámadás természetesen a harmadik félidőben is folytatódik, gondoljunk a különböző nyilatkozatokra és manipulatív sajtóhadjáratokra. Az imázsuk értelmében túl széplelkűek ahhoz, hogy nyíltan elcsalást emlegessenek vagy dilettánsozzák a bírót, ezért inkább csak sajnáltatják magukat és sejtetik a nemtelen hátrányos beavatkozást, a különböző médiumaik pedig még három nap múlva is a kikockázott „bizonyítékokon” pörögnek és/vagy olyan korábbi eseteket citálnak elő, amin ugyan már mindenki túl van, de hát mégiscsak az ő „igazukat” támasztja alá.

Ha pedig az ő szekerüket tolják meg a Napnál is világosabb módon, akkor sem jönnek zavarba. Először is ez nekik jár. Másodszor az ő kárukra is tévedett a bíró. Harmadszor nem ez döntött, mert amúgy is nyertek volna. Negyedszer: mind ez együtt.

Cakir személyében olyan bírót kapott az odavágó, aki legutóbb Barcelonában már megtámogatta a katalánokat egy emberelőnnyel és egy ajándék büntetővel, de természetesen tudjuk, fölösleges már előre bírózni. De ha mégse lesz gond vele, akkor az lesz a török bűne, hogy túlkompenzált a Chelsea javára.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com