Blog bejegyzés

A kétezres évek 15 legfájdalmasabb veresége

0713 Top15 vereség1„A vereség a játék része” – szólhatna futball-közhelygyűjteményünk aktuális passzusa. Sajnos tagadhatatlan, hogy néha még a legjobbakat is lekeverik a pályáról, hiába BL-címvédők, listavezetők, vagy csak szimplán toronymagas esélyei az adott meccsnek. Nem kivétel ez alól a mi csapatunk sem, volt példa bőven arra a közeli és a nem is annyira közeli múltban, hogy nem feszült épp büszkén a címer se a játékosok, se a szurkolók mellén. Összeszedtem a 15 legpokolibb zakót az utóbbi bő másfél évtizedből, hadd fájjon. Sebfeltépés és szubjektív toplista alább.

Természetesen az ilyen gyűjtemények óhatatlanul sántítanak valahol, hiszen relatív, hogy kinek melyik vereség mitől fájdalmas, illetve mennyire. Valaki az ősi riválisoktól utál legjobban kikapni, mások a sokgólos bukókat emésztik meg nehezen, s akadnak olyanok, akik a papíron jóval gyengébb játékerőt képviselő csapatoktól elszenvedett pofonoktól mennek leginkább a falnak. Az én toplistámban helyet kapott mindhárom típus, mint ahogy akad itt bajnoki és kupameccs is. No de lássuk a medvét!

 

  1. Chelsea – Charlton: 0:1 (PL, 2001. 12. 05.)

Még az Abramovics-éra előtt, de viszonylag erős kerettel toltuk ekkoriban (többek közt Desailly-val, Gallas-szal, Petit-vel, Lamparddal, Gudjohnsennel, Hasselbainkkel, vagy Zolával a fedélzeten). Az eredmények ennek ellenére nem igazán jöttek, bár eme meccs előtt épp 3:0-ra gáláztunk az Old Traffordon (a mérlegünk így is csak 5-8-1 volt). A Charlton Athletic-et fogadtuk, már épp kezdtünk reménykedni, a játék is jól ment. Megvoltak a helyzetek, ám mind kimaradt. A legvégén ráadásul Lisbie kiharcolt egy szabadot egy műeséssel, s ahogy lenni szokott, a megítélt és kapu elé ívelt pontrúgást ő fejelte be végül. Nem nagy sztori persze, de az igazi érdemtelen vereség iskolapéldája volt ez, ráadásul otthon, egy londoni rivális ellen.

  1. Middlesbrough – Chelsea: 3:0 – (PL, 2006. 02. 11.)

José második szezonját (címvédőként) ellenállhatatlanul, kilenc győzelemmel indítottuk, majd az első botlás után nem sokkal prezentáltunk egy tízmeccses szériát is. Minden idők egyik legellenállhatatlanabb Chelsea-je volt ez egy parádézó Cech-vel, a remek korban lévő Terry-Lampard duóval, s olyan fontos „adalékokkal”, mint Gallas, Carvalho, Makelele, Essien, Robben vagy Gudjohnsen. Épp ezért volt döbbenetes a Riverside-on tett látogatás. Egy a ligát könnyedén letaroló csapattól ugyanis még úgy sem fogadható el egy sima vereség, hogy nem fenyegette az egyszemélyes title race-ünket.  A bennem lakozó kifogás-generátor bedobná, hogy nagyon rosszkor kaptuk a gólokat (első félidő legeleje és legvége, valamint a második félidőnek az az etapja, amikor épp szépen nyomtunk), de kár a gőzért: csúnyán kikaptunk a szezont tizennegyedikként záró Boro otthonában.

  1. Chelsea – Aston Villa: 1:3 (PL, 2011. 12. 31.)

A mérkőzés után úgy vághattunk neki a szilveszteri éjszakának, hogy egyértelmű volt az újévi fogadalmunk: csak jobb jöhet. Ártalmatlan dolognak tűnt a már akkor is semmilyen focit játszó Aston Villa vendégjátéka, de Villas-Boas legénysége gondoskodott a búfelejtés szükségességéről. Pedig nem indult rosszul a mérkőzés, domináltunk és Drogba büntetőjével még az előny is megvolt. Ám jött a szokásos belekényelmesedés, Ireland pedig kiegyenlített (szezonbeli első és utolsó góljával, ami be is árazott minket). Fordulás után erőtlenül mentünk a győzelemért, a végén pedig a szellős védekezésünket Petrov, Lampard labdaeladását pedig Bent büntette góllal. Mondanom sem kell, ez volt a szezont csupán két ponttal a vonal fölött záró McLeish-csapat legnagyobb skalpja – mi meg nem győztünk szégyenkezni.

A Villa csúnyán lehajrázott minket

A Villa csúnyán lehajrázott minket

  1. Chelsea – Crystal Palace: 1:2 (PL, 2015. 08. 28.)

Egy 12 vereséggel (közte 5 hazai zakóval) zárult idényből bőven kell, hogy legyen alapanyag e posztban. Időnként, illetve a végére gyakorlatilag rezisztenssé váltunk, de azért valljuk be, egy Palace elleni hazai buktának itt a helye. Az eltolt rajtot (3 meccs, 4 pont) muszáj lett volna kikalapálni, ráadásul az emlékezetes Swansea elleni nyitómeccs miatt a hazai közönség is győzelmet várt a címvédőtől. Ehhez képest lagymatag és ötlettelen játékot kapott, valamint egy nevetséges gólt a 65. percben. Ez után jöttek a pánikcserék és az egykapuzás, no meg a sporttörténelem: Falcao-gól Kékben. Ám egy perccel később már megbosszulta magát a túl offenzív tizenegy, élén a balhátvédbe kényszerített Kenedyvel, ugyanis visszavette a vezetést Pardew csapata, s meg is tartotta már azt. Sokkoló vereség volt nem csak az ellenfél miatt, hanem mert itt már ki kellett mondanunk: komolyabb a baj, mint gondoltuk.

  1. Chelsea – Liverpool: 0:1 (PL, 2008. 10. 26.)

Négy és fél év, 86 meccs. Eddig tartott a hazai liga-veretlenségünk, ami a mai napig angol rekord. Hihetetlen adat, elvégre mostanság már az nagy szó, ha valaki egy szezont képes így lehúzni, nem hogy többet egymás után. Még Ranieri kezdte el chelsea-s pályafutása legvégén, majd jött Mourinho, aki bő három idény után Grantnak passzolta át a fonalat további gombolyításra, s e téren nem okozott csalódást az izraeli szakember sem. A 2008-2009-es évadot már Scolarival kezdtük, ám a brazil alig tett be két győzelmet és két döntetlent a közösbe, jött is a vereség. Külön fájdalom, hogy Benitez Liverpooljától sikerült kikapni, ráadásul egy korai, pechesen megpattanó lövés okozta a vesztünket. Ez a vereség egy olyan kilencmeccses etapban esett, amikor mindössze egy gólt kapott a csapat – nyilván ezt (előtte három, utána hat clean sheet). Veretlen hazai szezonunk volt ugyan azóta, de kérdés, meg tudjuk-e ismételni (vagy akár csak közelíteni) ezt a bizonyos nyolcvanhatost.

  1. Chelsea – Manchester United: 2:3 (PL, 2012. 10. 28.)

Alapvetően nem dőlne a világ össze attól, hogy elbukunk otthon egy rangadót (a későbbi bajnok ellen). De ahogy ez végbement, az a mai napig bántó és dühítő. Persze az elejét mi toltuk el, ráadásul nem is kicsit: bő tíz perc után már kettővel ment a MU. Innen kellett talpra állni. Ebben nem is volt hiba, Robbie legénysége hősies küzdelemmel a félidő végén szépített, fordulás után pedig ki is egyenlített (ráadásul egy Ramires-fejessel). Ahogy jöttek a helyzetek egymás után, simán benne volt a fordítás is a dologban, ám a dolgok innen fájdalmas fordulatot vettek, hála az újabban a világ egyik legjobbjának összehazudott Clattenburg-nek. Előbb Young hasasa után jött az egyből piros Ivanovicsnak (jó, oké, ez még hagyján), majd az Evans által bárdolatlanul felrúgott Torres műesés címszóval kapott egy második sárgát. Mindezt bő öt perc leforgása alatt, vagyis elég hirtelen és önhibánkon kívül kilencen maradtunk. S ha ez nem lett volna elég, az előállt helyzettől fölbátorodó United még egy ordas nagy lesgólt (Hernandez, ki más) is kapott grátiszba Anglia Legjobb Játékvezetőjétől. Ez pedig ki is tartott a végéig, így oda lett a veretlenség. Ráadásul ez után a meccs után indult el a csapat a lejtőn (ekkor 7-1-1-gyel álltunk még), amiből már Di Matteo nem hozhatta ki a csapatot.

Nem volt kegyelem

Nem volt kegyelem

  1. Chelsea – Swansea: 0:2 (Ligakupa, 2013. 01. 09.)

Adott egy ligakupa elődöntő, ahol rajtunk kívül a Swansea, az Aston Villa és a Bradford tagja már csak a mezőnynek. Minden nagy eltakarítva, innen már sétagalopp a dolog – gondolhatnánk. Nos, nem így történt. Az első félidő vége felé Michu kihasználta Ivanovics bántóan buta hibáját, a megszerzett előnnyel pedig jól sáfárkodtak a walesiek, ráadásul kettesünk a találkozó hosszabbításában Grahamnek is adott egy kéretlen gólpasszt. S bár a vereséghez legtöbb köze valóban a szerb hátvédnek volt, azért Benitez és a teljesen ötlettelen csapat is elővehető a blamáért. Természetesen a visszavágón sem sikerült korrigálni (ott Hazard műsorozott a labdaszedővel), így Laudrupék döntőzhettek a Bradforddal. Ezért a trófeáért gyakorlatilag csak le kellett volna hajolni, de mi erre sem voltunk képesek.

  1. Chelsea – Arsenal: 3:5 (PL, 2011. 10. 29.)

Az AVB alatti bő félév legnagyobb szégyenfoltja egyértelműen ez a finoman szólva sem szívelt városi riválistól benyelt gyomros volt. A nagy reményekkel várt szezon tízedik fordulójában meccseltünk Wengerékkel, s ez már a harmadik vereség volt, ám az első hazai pályán. Pedig kétszer is vezettünk, s még a félidőre is 2:1-es előnnyel mehettünk. Ám térfélcsere után valami nagyon elromlott, az Arsenal 10 perc alatt fordított, s bár Mata még egyenlített, a vége megint a vendégcsapaté lett. Az 5 kapott gólra (s némelyikük esésének körülményeire) nincs igazán elfogadható mentség: Terry csúszkálása, gól engedélyezése egy André Santosnak vagy az asszisztencia van Persie sziporkázásához külön-külön is kegyetlen tőrdöfés volt, hát még egyben az egész. Szerencsére a csapat tanult az esetből, a 3:5 óta ugyanis csak győztünk Wengerék ellen a Stamford Bridge-en.

Öröm ott, bánat itt

Öröm ott, bánat itt

  1. Chelsea – Sunderland: 0:3 – (PL, 2010. 11. 04.)

Édes November… Édes Istenem… Az idei szezonhoz hasonlóan a 2010-2011-es idényben is címvédőként bukdácsoltunk, ám ez akkortájt még merőben szokatlan volt. Bár akadtak hiányzóink (Terry, Lampard), s érződött, hogy elmúlt a kezdeti lendület, ilyen gyomrosra a legvadabb álmainkban sem számítottunk. Egy jóindulattal középcsapatnak titulált Sunderland elleni bármilyen pontvesztés kisiklásnak számít odahaza, hát még egy vereség, ami nem mellékesen többgólos! Bántó volt látni az amúgy jó nevű támadószekció (Anelka, Drogba, Malouda) alibizését, a vezér nélküli védelem szerencsétlenkedéseit, valamint azt, hogy ez a már akkor is jellegtelen Sunderland hogy használja ki a gyengeségeinket, s hogy nő a meccs végére minden mutatóban fölénk.

  1. Chelsea – Bournemouth: 0:1 (PL, 2015. 12. 05.)

Időrendileg ez a legfrissebb, s minden bizonnyal elevenen él még mindannyiunkban ez a szörnyűség. A címvédő fogadta az abszolút újoncot, kár, hogy ebből a pályán semmi sem látszott. Boruc ugyan ihletett formában védett, mint ahogy a piros-fekete védők is hőseiesen vetődtek bele a lövésekbe, de azért volt ott pár riasztóan flottul végigvitt kontra is. Eddie Howe, a vendégek menedzsere a Bournemouth történetének legfontosabb győzelmének nevezte a Stamford Bridge-en aratott győzelmet, ami jól demonstrálja, hogy kiktől sikerült kikapnunk. Ötlettelenség, tehetetlenség és önbizalomhiány köszönt vissza a játékból, a bekapott gólra (ami a végjátékban jött ugyan) pedig nem volt semmi érdemleges válaszunk. A lefújás után José már a derékig megásott sírjából szemlélhette dicsőséges művének romjait (mint utóbb kiderült, utolsó hazai meccsén).

  1. Juventus – Chelsea: 3:0 (BL, 2012. 11. 20.)

Címvédőként kiesni a BL csoportkörében – na, ilyen is csak nekünk sikerülhet. Bár matematikai esélyünk még maradt a torinói vereség után, ám a sorsunk a meccs végére már kicsúszott a saját kezünkből, s mint ismert, nem is tudtuk visszavenni azt. Legalább ekkora csapás volt maga a „játékunk”: totál alárendeltként csúsztunk bele az olasz késbe, gyakorlatilag végig érződött, hogy nincs esélyünk kicsikarni a szükséges egy pontot. A szétesésünket jól jelezte, hogy Robbie már annyira nem bízott Torresben, hogy helyette inkább Matát tolta föl csatárba – nem is zavart sok vizet tízesünk. S mivel a kapunk előtt Juve-roham Juve-rohamot követett, elkerülhetetlen volt a csúfos bukás.

Nem tudtuk feltartani őket

Nem tudtuk feltartani őket

  1. Chelsea – Atlético Madrid: 1:4 (Európai Szuperkupa, 2012. 08. 31.)

Megfogadtam, hogy nem teszek be kupadöntőt a toplistába, mert az egy önálló kategória. De ez a meccs akkora blama volt (szemben a „csak” elbukott 2008-as ligakupa fináléval vagy a Corinthians elleni klubvilágbajnoki csörtével), hogy egész egyszerűen itt a helye. Ezen az estén a kontinens hivatalosan is legjobb csapataként léptünk pályára, s szégyenültünk meg eredmény és játék vonatkozásában egyaránt. Teljesen indiszponált volt a Chelsea, a spanyolok már a félidő végére lerendezték a találkozót a tarthatatlan Falcao három góljával. Térfélcsere után még a középhátvéd Miranda is beköszönt, az így előállt négygólos differencia pedig szabályosan megalázó volt. Negyedórával a vége előtt Cahill még szépített, de ettől nem lett jobb a kedvünk. Pedig nem sűrűn állhat neki egy ilyen meccsnek BL-címvédőként egy csapat…

  1. Chelsea – QPR: 0:1 (PL, 2013. 01. 02.)

Boldog újévet kívánni Benitez alatt is tudott a csapat. Bár a QPR már inkább csak territoriális alapon rivális, a velük vívott meccsek ettől függetlenül hangsúlyosak. Az ellenük elszenvedett vereség így komoly tüske, hát még ha a Bridge-et veszik be a csőszök. Márpedig ez történt, ráadásul semmilyen játékkal és kiesésre predesztinált kerettel. Tovább mélyítette a sebet, hogy a győztes gólt az a Shaun Wright-Phillips szerezte, aki korábban nálunk is rontotta a levegőt, ráadásul még sereghajtó csapatának sem volt épp alapembere. Azért pedig külön piros pont Rafának és a csapatnak, hogy ebbe a késbe egy Villa elleni 8:0, majd két idegenbeli győzelem (Norwich, Everton) sikerült beleszaladni. Egy szó, mint száz: ennek egész egyszerűen nem lett volna szabad így történnie!

  1. Tottenham – Chelsea: 5:1 (Ligakupa, 2002. 01. 23.)

Nem ma történt, de azért rohadtul fáj. 2:1-es előnnyel utazhattunk a White Hart Lane-re visszavágózni a ligakupában, vagyis nem voltak rosszak a kilátásaink a fináléra. Ehhez képest már a 2. percben egy fájdalmas védekezési malőr után vezettek a spúrok (Iversen), a félidő végéig pedig még egyet hozzácsaptak. Térfélcsere után további hármat kaptunk, Forssell csak szépíteni tudott a legvégén. Emlékezetesre sikerült a meccs hollandjaink számára: Zenden még az első félidőben csúnyán megsérült, 3:0-nál pedig Melchiot helyett tévedésből Hasselbainket állította ki Halsey. A tragikus este végén tehát a Tottenham örülhetett (élükön a nemrég még minket erősítő Poyet-tel), 6:3-as összesítéssel ugyanis ők jutottak be a fináléba (amit elbuktak a Blackburn ellen).

  1. Chelsea – Bradford: 2:4 (FA kupa, 2015. 01. 24.)

Nem is oly rég még igazán ficánkoltunk ebben a kupasorozatban: a hat év alatti négy végső siker, valamint a veretlenségi rekord beállítása is ékes bizonyítéka volt ennek. Az utóbbi pár évben viszont már súlytalan a Chelsea, ennek csimborasszója pedig a harmadosztályú (papíron 49 hellyel alattunk rangsorolt!) Bradford elleni blamában öltött testet. Az egyetlen tompító tényező az volt, hogy a közvetítési hoppáré miatt nem kínozhattuk magunkat élőben. A hír viszont eljutott hozzánk, így értesültünk arról is, hogy 2:0-ra még mi vezettünk, onnan sikerült így megszégyenülnünk (ráadásul egy annyira azért nem is gyenge kezdővel). Mindezt egy olyan idényben, amikor uraltuk Angliát (bajnoki cím és ligakupa-győzelem). Sokat elmond a vereség kultúrsokk jellegéről, hogy lefújás után Mourinho átbaktatott a vendégöltözőbe és mindenkinek személyesen gratulált, ami tudjuk, alaphangon mennyire szokása… Egyszer kaptunk ki hazai pályán ebben az idényben, de az elég volt a totális mélyponthoz.

Rút megszégyenülés

Rút megszégyenülés

Ez az én 15-ös toplistám. Kihagytam valamit? Esetleg a sorrend más nálad? Írd meg kommentben a sajátodat! Továbbra is Blue Is The Colour!

 

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com