Süvít a „Wind of change”, de mikor veszi észre Lampard?

Ősszel még minden szép volt a Chelsea háza tájékán, de a december hónap valahogy mindig valamiféle válságról szól edzőtől és játékoskerettől függetlenül, sajnos a 2020-as év sem kivétel. Először inoghat meg a játékoslegendába vetett bizalom?

Jó pár necces pillanatot tartogatott magában a 2020/21-es szezon kezdete, a Liverpool elleni hazai vereség, illetve a S’oton és a West Brom elleni 3-3-as döntetlenek során is a „tavalyról megörökölt” problémák voltak a fő okok, vagyis a védekezés anarchikus – magyarán sehogy sem megtörténő – megszervezése és Kepa ámokfutásai. Mindemellett sérülések miatt nem volt lehetőség minden új igazolást egyszerre beépíteni a csapatba.

Az idő azonban mindent megoldott, találtunk egy megfelelő kapust Edouard Mendy személyében, az égetően nélkülözött játékosok (Chillwell, Ziyech, Pulisic első sorban) fel-, majd be is épültek, ami azonban még fontosabb volt, hogy Thiago Silva is teljesítette azt, amiért 36 éves kora ellenére bizalmat szavaztunk neki, vagyis összefogta a védelmet. Ezeknek gyümölcsöző eredménye lett: öt meccsen keresztül érintetlen maradt a kapunk, december közepéig veretlenek maradtunk a rendes játékidőben minden sorozatban, elvárt magabiztossággal nyertük meg BL-csoportunkat, egyes punditok pedig PL-, akár BL-győzelmet is vízionáltak, már erre a szezonra!

Ezeknek az eseménysorozatoknak egy másik alapja volt az is, hogy Frank Lampard talált egy felállást, ami mellett indokoltan ki tudott állni, mert az eredmények őt igazolták. Az adventi időszak beálltával azonban kezdtek „elfogyni” a szélső támadók (Pulisic, Ziyech, Hudson-Odoi), akikre nagy szükség van a jól bejáratott 4-3-3-as felálláshoz. A december 12-i, Everton elleni bajnokira való felkészüléskor joggal vetődhetett fel a kérdés: Nem lenne-e bölcsebb a rendelkezésre álló játékosok alapján megszabni a felállást? Lampard erre négyszer is nemet mondott, ezzel pedig meg is teremtette az idei szezon második válsághelyzetét.

Az ominózus formációt annak ellenére is meghagyta, hogy, vagy csak a kezdőben, vagy még a padon sem állt rendelkezésére erre alkalmas játékos. Meg is volt ennek az eredménye: úgy nézett ki a „játékunk”, mintha egy kockát akarnánk beleilleszteni egy köralakú lyukba. Az Everton elleni bajnoki lezárta veretlenségi szériát és beindította a krízist, ami remélhetőleg a Boxing Dayen elveszített londoni derbin csúcsosodott ki az addig letargikus állapotban lévő Arsenal ellen. Az Ágyúsokon kívül az Everton és a Wolves sem volt ereje teljében az éppen soron következett meccsek előtt, ám ahelyett, hogy topcsapathoz méltó módon mi is bevittünk volna újabb egyeneseket és horgokat az ilyen ellenfelekbe, helyette odatartottuk az arcunkat a pofonokért.

Tavaly szenvedtünk meg ezzel a szindrómával, de mentegettük magunkat, hogy a következő szezonra egy sokkal ütőképesebb csapat áll majd össze. Ez végül meg is történt: Kepát leváltotta Mendy, Marcos Alonsót Chillwell, Silva révén lett egy vezér hátul, Reece James pedig Azpilicuetán kerekedett felül a jobb bekk pozícióért. Jobb lett a keret, de ez a csapat még mindig képes arra, hogy ne érezzen egyszerűen vérszagot, annak ellenére sem, hogy egyes egyéni teljesítmények üdvözítőek. Megvalósultak a dolgok, amire Lampardnak szüksége volt és még mindig nincs gyökeres változás! Sokkal nagyobb türelmet kap a legendás középpályás, mint elődjei, ám nagy kérdés, hogy hol lehet ennek a határa?

A türelem és a modorosabb érzelmi reakció nagy erény, de az sem ördögi gondolat, ha most azt érezzük, hogy ez a 4 meccs alatt 3 megszerzett pont (a lehetséges 12-ből) határeset lehet. Az idő kapcsán persze Jürgen Klopp és a Liverpool jó példa, de a Mersey vörösebbik partján azért folyton tetten érhető volt a következetesség, ennek hiánya pedig még fellelhető Lampard munkássága során. Super Frankie szereti néha azt hinni, hogy gereblyével is lehet havat túrni, és az a gond, hogy az antitézist nem veszi észre időben. A „winger nélküli” 4-3-3 erőltetése mellett ráadásul a nyár két legnagyobb szerzeményének, Timo Werner és Kai Havertz vesszőfutására sem talált még megoldást. Persze az, hogy Werner mostanság futószalagon hagyja ki a ziccereket, a játékos felelőssége, de az esetleges pihentetés vagy a játékos számára legmegfelelőbb pozíció megtalálása már az edzőé, Havertz esetében pedig ez csak még inkább igaz! Az is több, mint érdekes, hogy egy saját nevelésű játékos – Mason Mount – „köröket ver” a klub rekordigazolására, aki elvileg a posztriválisa lenne. Ezzel korántsem Mount érdemeit szeretném csökkenteni, csak elgondolkodtatóak a pályán kívüli illetékesek döntéshozatalai, különösen a játékosok értékbecslése kapcsán.

Ha egy csapat az adott pillanatban szűkölködik a szélső támadókban, ám bővelkedik a gólérzékeny csatárokban (Wernerre azért ősszel nem lehetett panasz), a középső középpályásokban és középhátvédekben, mindemellett még a széleken is van egy-egy hátvéd, akik alkalmasak a szárnyvédő szerepkörre, annyira „adja magát” a helyzet a 3-5-2, 3-4-1-2 vagy a gyémántalakzatú 4-4-2 bevetésére! Lampard viszont már a Goodison Parkban azt mondta, nem olyan csapatot akar építeni, ami az ellenfélhez alkalmazkodik, hanem olyat, amilyennek saját játéka van. Az azonban nem megalázkodás, ha egyes játékosok hiánya miatt változtat valaki a felálláson!

Egyértelmű, Frankie nem érdemelte ki azt, hogy már keressük az útilaput a talpa alá, méltatlan lenne ahhoz, amit ő annak idején a pályán tett imádott csapatunkért, ráadásul a klub vezetőségének hitele is csorbulna, ha a „nagy projektet” másfélév után felfüggesztené. Az viszont igenis árulkodó lehet – mégpedig inkább hosszútávon – ahogyan ezt a problémát kezelni fogja Lampard. Ha továbbra is hiányoznak a szélsők, megérett az alkalom más formáció bevetésére, ha visszatérnek, akkor sem dőlhet hátra, mert a fejekben ugyanúgy rendet kell majd tenni! Így vagy úgy, de valamin változtatni kell, az erre való hajlandóság pedig sok mindenre fény deríthet játékoslegendánk jelenlegi státusza kapcsán.

Az első próbatétel december 28-án lesz hazai pályán, az Aston Villa ellen…