Blog bejegyzés

Az októberben kezdődő szezon története

2016 októberének első napján a Chelsea egy teljes mértékben felejthető és középszerű időszak után a Hull City otthonába látogatott, először alkalmazva a 3-4-3-as felállást az összetákolt wingerekkel, az egy tengelyben még sosem játszó védőtrióval és az enyhén „túlbiztosított” középpályával.
A többi joggal nevezhető történelemnek.

2016 nyarán mindebből a diadalmenetből azonban még semmi nem látszott.
Így az események tudatában eléggé komikus visszatekinteni arra az első fordulós mérkőzésre a West Ham ellen, ahol még az Ivanovics-Terry-Cahill-Azpilicueta négyessel álltunk ki, a kezdőben három olyan játékossal, akiknek a szeptember befejeztével teljes mértékben véget is ért a szezon.
Védelmünk ilyen szintű kezdetiessége egy roppant egyszerű indokkal magyarázható: nem volt más. Pont azon a holtponton kezdődött a bajnokság, amikor már megtörtént a szokásos loan-hullám, viszont a Kalidou Koulibaly-ért folyó tárgyalások egyre tovább húzódtak, végül megrekedtek. Nem csak minőségben, de mennyiségben sem volt meg a szekció.

A nyár nem csak a hátul, de a többi poszton sem alakult az elvárásoknak megfelelően. 2016 első fele az esélytelenség és a izgalommentesség olyan mértékű szürkeségével telt, amihez foghatóval a Chelsea szurkolói meglehetősen régen találkoztak. Ahogy véget ért a szervtelen vonaglás, a csapat fátyla alól sorban repültek ki azok az arcok, akik a legikonikusabban kapcsolódtak a kudarcok szezonjához: Djilobodji, Falcao, Pato, Miazga a teljesség igénye nélkül. Persze nem lehet rájuk azt mondani, hogy negatívan maradtak volna meg a drukkerek emlékezetében, de csak azért, mert jó eséllyel a többségük már el is felejtette őket.
A Chelsea háza táján tehát jogosan várt mindenki valami megaállat nyarat, ahol Nainggolan és Griezmann repülőgébe a sietségtől összeütközik van Dijk London felé száguldó G36 AMG-je fölött.

Az események azonban jóval hektikusabban és szerencsétlenebbül követték egymást, és az idénnyitóra egy, azaz egy darab „A”-kategóriás sztárt sikerült szerződtetni, a „csoda-leszter” szerény pályaurát, N’Golo Kantét, aki az egyetlen változást jelentette a májusban leköszönő Hiddink-féle alapkezdőhöz képest. A felállás is teljes mértékben idegennek tűnt Contétól, amilyet a preseason előtt nem is feltételeztünk volna, és amiről sugárzott az ideiglenesség a pillanat megoldásának kényszere. A 4-1-4-1 egy pillanatig sem működő, akadozó és könnyen semlegesíthető gépezet volt az előző idényben már jócskán leszereplő védőnégyessel és Maticcsal kvázi btb-pozícióban, melyet bármelyik presszingelő/villámgyorsan kontrázó/egyáltalán támadással próbálkozó csapat másodpercek alatt kettészakíthatott.

„Kétszer ugyanarra úgysem képes”

Eleinte szenvedős játékkal és utolsó perces villanásokkal sikerült összekaparni a hárompontot a West Ham és a Watford ellen, majd a Burnley hazavágásával összehoztuk a 4-1-4-1 egyetlen domináns győzelmét hármat hintve, először clean sheettel.
Ezt követően érkezett meg a védelem erősítésére és bővítésére szánt két játékos, az egész ésszerűnek, ugyanakkor pánikszerűnek is nevezhető igazolás, Marcos Alonso, illetve a 2 év után visszatérő David Luiz, akit annak idején 2014-ben egy egészen elképesztő, 50 millió eurós vételárral sikerült rásózni a PSG-re, megkötve ezzel az Abra-éra legjobb üzletét. Nem szükséges részletezni, hogy bár a brazil rendesen rácáfolt a benne kétkedőkre, augusztus végén az ő semmiből való, 35 milliós visszahozásával a klub nagyjából elismerte, hogy a nyár mennyire nem úgy alakult, ahogy az eredendően el volt tervezve.

A szerencse három többé-kevésbé biztató fellépés után elhagyta az ezer tapasszal összefoltozott felállást, és szeptemberben elérkezett a mélypont. Egyetlen bajnoki mérkőzést sem voltunk képesek megnyerni. Guidolin lefelé süllyedő Swansea-ja ellen sikerült szánni valóan leikszelni, majd a Bridge-n megtörni a Liverpool ellen viszonylag egész simán. A 4-1-4-1 utolsó gyászos félideje végül az Emirates-ben jött el, ahol Wengerék gond nélkül használták ki (feltételezhetően elképesztő mennyiségű elemzőmunka után) a Chelsea taktikájának gyenge pontjait, 40 perc alatt akadályok nélkül 3 góllal elhúzva, és bár Conte ezen a mérkőzésen már adott a háromvédős szisztémának egy csonka félidőt, ez mit sem változtatott.

Conte bár az általa preferált 3-5-2-ből nem tudott semmit kihozni a Chelseanél, megtalálta a keret és az elképzelési között a közös metszetet, és megszületett a későbbi bajnokcsapat alaptizenegye 3-4-3-as felállásban. Conte hozzáértése és zsenialitása pedig olyan mérföldkövekhez vezetett, mint a csapat győzelmi sorozatának totális megdöntése, zsinórban három „hónap menedzsere” cím és egy idényen belül 30 győzelem, ami szintén egyedi a Premier League történetében.
A 3-4-3 első három hónapja mindent elsöprő sikert aratott, a gárda pedig a semmiből előtörve fészkelte be magát az első helyre.

Hármasuk elsöprő sikert aratott

Azonban ahogy átléptünk 2017-be, a kezdeti felpörgés és lendület egyre kevésbé látszott a játékon, a villámgyors fogaskerekek egyre akadozottabban és lassabban mozogtak. Letagadhatatlanná vált, hogy Conte bármennyire is próbálkozik hozzátenni a sajátját a squadhoz, ez a keret továbbra sem az övé, továbbra sem egy rá szabott csapattal dolgozik. Több oldalról is érte kritika az olasz mestert a rotálás hiányát illetően, de ebben az is benne volt, hogy a két standard cserén, Willianen és Fabregason kívül jó eséllyel senkit nem tartott alkalmasnak arra, hogy akárcsak közepesen stabil szerepet kapjon ebben a rendszerben. A vészposzton játszó játékosok pedig sokkal hullámzóbb teljesítményt hoztak, mint azelőtt bármikor, sokkal több hibát vétettek és ezt a csapatjáték is megszenvedte. Mindehhez még hozzájött Costa formahanyatlása is, akinek a szezonját legjobban a színházi komédia-tragédia maszkok tudnák szimbolizálni. Klasszis szintről Torres nyomdokaiban, csak kicsit kevesebb gólpasszal.

A második félévben egyszerűen megrepedt az a tiszta, konstruktív összjáték, amivel a Chelsea 10 pont előnyig küzdötte magát. Az egykor 12 clean sheetet összehozó védelem zsinórban 11 meccsen át képtelen volt egyetlen mérkőzést végigtolni kapott gól nélkül, a győzelmek pedig a csikorgás – egyéni villanás – csikorgás mintában merültek ki.
2017-ben kétségtelenül az egyéni villanások váltották a taktikai fölényt. Hazard, Pedro, Fabregas és Willian pedig zömében képesek voltak meglépni a győzelmekhez esszenciális megmozdulásokat. Ehhez viszont a „mentally strong” elengedhetetlenül kellett, és ha kizárólag a bajnoki szezont vesszük, ilyen szempontból nem érhette kritika Antonio fiait.

Conte zseniálisan szerepelt egész évben, mint edző és mint pedagógus is. Az egyetlen terület, ahol vitathatót produkált, az a csatárkérdés megoldása volt. Costa túlerőltetése nem csak indokolatlan, de teljes mértékben kontraproduktív döntésnek is bizonyult. A spanyol-brazil centert már csak a múltjából kifolyólag is szükséges és létfontosságú lett volna gyakran rotálni. Ez az, amit Mourinho meg tudott tenni, és meg is tett, ugyanis a Droga-Rémy kombó 2014/15-ben nem kevés játékpercet vett le Diego válláról, és ez az, amit Hiddink nem igazán tudott megtenni, mert hát Pato-Falcao-Rémy.

A nyár egyik nagy kérdőjele

Conte viszont megmásíthatatlan döntést hozott, és annak ellenére sem játszatta a nyáron majd’ 40 millióért érkező Batshuayit, hogy Costa fizikálisan már egyszerűen nem bírta, és egy idő után hiába volt meg benne az akarat és a harciasság, egy sikertelenebb félidő után teljesen elszállt az agya.
Batshuayi mellőzésének okáról születtek „conte-ók”, melyek szerint az edző egyfajta protestálás miatt nem ad neki lehetőséget, jelezvén, hogy nem kér több olyan játékost, aki nem az ő beleegyezésével szerződik le.
Ami viszont tény, hogy Conte a centergubancot nem tudta, vagy nem is akarta megoldani, csak kompenzálni, amit végül Hazard-ék vezetésével sikerült is.

Conte munkáját a laikusabb nyelvek az idény során többször elintézték annyival, hogy „bajnokcsapatot vett át, nem kell ennyire túlbecsülni a képességeit”. Azonban ez több szempontból sem helytálló. 2015 bajnokaiból pusztán öt mezőnyjátékos maradt meg állandó kezdőnek, ráadásul olyan évekig megkérdőjelezhetetlen tagoknak sem szavazott bizalmat Conte, mint Oscar, Ivanovics vagy a gárda örökös vezére és összetartója, Terry. És nem, ez nem mond ellent mindannak, hogy ez továbbra sem Conte squadja. Ez pusztán annyit jelent, hogy Antonio a bajnokteamtől függetlenül épített fel egy csapatot.

Kellemetlen szájízt egyedül a sajnálatos módon elveszített kupadöntő okozhat, ahol egy egészen érthetetlen gól után összezuhant a Chelsea, majd mire magához tért, egy egészen érthetetlen, ám totálisan jogos piros lappal minden el is dőlt. Jó lett volna 2012 után ismét behúzni egy FA-kupát, de ha mélyen az elvárásainkat nézzük és az előzetes prediket, elégedettebbek sehogy sem lehetnénk.

Augusztusban a maximumot mindenki a BL elérésében és egy kupában látta. Mindkettőt sikerült elérni, olyan módon, ahogyan azt senki nem remélte. Rekordok csokrában ünnepelte a Chelsea története 6. bajnoki címét, a nyáron pedig bármekkora mozgás és igazolási hullám is fog végbe menni a Stamford Bridge környékén, egy biztos: Conte jövőre is itt lesz, és BL-szereplő bajnokként minden esélyünk megvan arra, hogy a keret összes hiányosságát minőségi igazolásokkal pótoljuk. És amennyiben ez megtörténik, a következő szezont Conte egy teljes mértékben ráméretezett kerettel kezdheti meg.

KTBFFH 2017/18-ban is!

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com