És akkor jött Gonzalo Higuaín

Higuaín kölcsönvétele nem kis mértékben osztja meg a Chelsea szurkolóit és a futball követőit, a kérdések pedig egymást követik: Miért? Miként? Hogyan? Mit csinálnak ezek megint?







Tény, ami tény: Higuaínnak megvan a maga kevésbé impresszívnek tekinthető híre. A gyakran súlyfelesleggel küzdő, döntő helyzetekben gyengélkedő, amúgy is már a harminckettőt taposó csatár talán a legsoványabb félidénye után egyesül ismét 2.5 év után Sarrival, és válik részesévé a Premier League világának. A kritikus felhang és a tartózkodó, kétkedő hozzáállás tehát teljesen érthető az argentinnal kapcsolatban, logikátlan és indokolhatatlan húzásnak tartani azonban legalább akkora túlzás, mint megváltóként várni adott esetben.

Jelenleg a csapaton belül Higuaín abszolút hiányposztra érkezik. Sarri védelmeket megbontó, mélységet fürkésző taktikájának a mindenkori Sarriballban elengedhetetlen eleme a befejezésekben jeleskedő, boxon belül kegyetlen poacher, aki képes élni a lefoglalt védők által hátrahagyott űrben, és épen befejezni az adott támadást. Ha a fogaskerék ezen eleme hiányzik a csapatból, megcsodálhatjuk azt a labdatartáson kívül semmi másra nem alkalmas keretet, amelyre van Gaal MU-ja is irigykedve tekintene. Mióta Sarri először vezethetett csapatot topligában, mindenhol megvolt a hasonló típusú játékosa: az Empolinál (melyet ő is juttatott fel) ott volt Maccarone, majd a Napolinál Milik mellett Mertens és Higu, akik a középre felhúzódó Insigne zseniális támogatásával elképesztően termékeny időszakokat tölthettek Nápolyban Maurizio irányítása alatt.

Az most már menetrendszerűen látszik, hogy az utolsó passzok kiépítésében elképesztően szenved a csapat. A végtelenségig járatott horizontális labdák és az ellenfél által kierőszakolt széljáték egyetlen ponthoz és 0 lőtt gólhoz vezetett hazai pályán a Leicester-Soton duó ellen, a Palace és a ’castle mattolásához 1-1 félpályás Luiz-indítás (illetve Willian lövése) kellett, miközben az idegenbeli londoni rangadóinkon kaput találó lövésig is alig-alig jutott a Chelsea.

Morata bukása látványos volt ezen a poszton immáron két edző alatt is. Elképesztően szenved egyedül, minden mérkőzése, amit előre tolva tud le, egy kétcsatáros felállásért könyörög, és egy olyan társért, akit supportolhat a labda nélküli mozgásával, fejjátékával stb. Giroud-nál pedig pontosan tudjuk, hogy őt a Bognár Gyuri által felvázolt gondolatmenet ellenére nem azért tartják a franciák sem, mert „kell egy befejező”. Olivier kiválóan képes a társai alá játszani, labdát tartani, támogatni és elvégezni a piszkos munkát. A jelenlegi szisztéma viszont egy teljesen mástípusú csatárt követel meg, ilyen pedig Diego Costa óta nem játszott a Chelsea színeiben.

Higuaínnal kapcsolatban a fenntartásokkal együtt is nehezen tagadhatnánk le, hogy ő erre a posztra maximálisan alkalmas. Nem csak a Sarrival eltöltött közös időszaka kapcsán (amikor karrierje legeredményesebb szezonját futotta), de szummázva az elmúlt éveit is olyan gólterméssel rendelkezik, amit tényleg csak az ékek krémje, legfelső rétege tudhat a magáénak. Olyan játékosok, akiket bár valószínűleg jobban elfogadnának a szurkolók, mint a kifelé menő Pipitát, ellenben a bebetonozott helyzetük közel irreálissá teszi bármilyen téli (mi több, nyári) megközelítés lehetőségét. Az Opta által közölt táblázatot csak érdekességképpen említem, ahol a 2006/2007-es szezontól számolt ligamérkőzéseken a Messi-CR duót kivéve csak Agüero, Cavani és Ibra tudott minimálisan jobb számokat hozni Pipitánál.

Persze ha a többi elfogadhatóbb, szóba jöhető és reális jelöltet nézem, még akkor is külön rostálni kell azon centerek között, akik a Sarriballhoz kellő pozíciós, labdabirtoklást felvállaló játékban jeleskednek, nem pedig a labdaszerzést követő kevés rövidpasszos, hosszú direct indításokra épülő fociban tudnak a maximumon teljesíteni (lásd Vardy-t példának okáért). Higuaínnál ez a szerkezetbéli probléma nem áll fenn, ezt elsőkézből tapasztalhattuk akkor, amikor 36 góllal beállította Gino Rossetti rekordját a Serie A-ban.

Mindemellett döntő tényező, hogy Sarri kívánságára érkezik. Ahogy a nyáron, úgy most sem kérdés, hogy a number one jelölt a támadószekció megerősítésére éppen az argentin. Ő az akiben az olasz mester a leginkább bízik. Többek között ezért is érthetetlen jelen igazolást véleményezve a board és Granovskaia elővétele, hiszen azt tették, aminek elmulasztásáért többször is kapják az ívet: megszerezték az edző első célpontját az adott posztra, akit minden áron akart. Az más kérdés, hogy ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy a szurkolók számára legemészthetőbb jelölt érkezik. Aki szerette volna Higuaínt, annak erre egy szava sem lehet, aki pedig kételkedik a nutellásban a kora vagy az éppen futó gyengébb szezonja miatt, azoknak a magasnak távolról sem mondható, 9 milliós ráfizetésű kölcsön imponálhat, megvételi és kölcsönhosszabbítási opcióval (előbbi 36 millió, utóbbi ennek a fele 2020-ig). Ennél jobban ebből az üzletből aligha lehetne kijönni.

Mi az, amit elvárhatunk Gonzalo Higuaíntól? Csodát és megváltást egy személyben nyilván nem fog hozni, mi több, az is előfordulhat, hogy alapozás hiányában 2-3 hétre legalább szüksége lesz ahhoz, hogy felvegye a ritmust. Ugyanakkor, ha sikerül neki belejönni, 2017 júniusa után ismét lehet egy megbízható centerünk, aki legjobb esetben nem csak az underdogok ellen képes biztosítani a hárompontot (ez a 2018-as naptári évben a legkevésbé sem volt magától értetődő, még hazai pályán sem), de rangadókon is betöltheti azt az űrt, amit Diego kirakásával tartósan egy játékosunknak sem sikerült. Higany a legkevésbé sem hosszútávú megoldás (persze jelenleg a „jövő emberei” is általános esetben 3-4 évet jelentenek), és nem is szándékozik annak lenni. Ellenben a jelenlegi menetet látva csak idő kérdése, hogy mikor válik ki a Chelsea a top4-ből, mert az adott hazai pontvesztést már nem fogja tolerálni a Solskjaer által irányított MU, ahogy Emery-ék lúzerfaktora sem jelentősen nagyobb, mint a miénk.

Sarri megkapta, akit szeretett volna. Egy hiányzó fogaskereket, akivel egyszer már sikerült kiválóan összedolgoznia. Ismeri a gyengeségeit, amiket egyensúlyba kell hoznia, és az erősségeit, amiket Hazard-ékkal kiaknázhat. Temetni előre totálisan felesleges, ahogy az első heteiből is maximum annyira vonhatunk le következtetést, mint amikor Moratát emeltük a magasba az első hónapja után.

Ha szeretnénk látni, ahogy a cigis felépít egy csapatot, akkor Higany leigazolása egy szükséges lépés volt. Innentől minden azon múlik, mennyire bízunk Sarriban, és mennyire a döntéseiben.