Blog bejegyzés

Sarri-ball a Chelsea-nél – A hiányosságok

A Leicester elleni mélypontot jelentő mérkőzésen sokadszorra prezentálta a Chelsea: komoly egyéni és csapatbéli deficitek állnak fenn továbbra is.







Luiz és a többiek

A legtöbb kritika (igen gyakran jogosan) jó ideje David Luizt és a védelmet illeti. A brazil hátvéd, amire nálunk még első itteni korszakában felhívta a figyelmet, az az volt, hogy négyvédős felállásban csak igazán nagy katasztrófaturisták alkalmazzák, főleg ha még fel is tolják a védelmet. Amikor 2016 nyarán visszajött, majd a 3-4-3 védelmi tengelyének középső tagjává vált, úgy tűnt, megvan számára az ideális pozíció: kihozatalokban jeleskedik, hosszú labdákban is otthon van, és még biztosítás is adódik mögé, ha ismét előtörne a flegmasága, majd az ebből adódó labdavesztés. Sarri alatt gyakorlatilag kirobbanthatatlan, még úgy is, hogy feltolva igen gyakran verve van, ha a sebességére vagy a helyezkedési skilljeire kéne hagyatkoznia. Ütemtévesztései, rossz kilépései és lyukra futásai nem egy mosolygós szmájlit váltanak ki a szurkolókból, jelenléte mindennek ellenére taktikailag tökéletesen indokolható: amennyiben Jorginhót (az első számú mélységi indítót) kiveszik a játékból – és az utóbbi hónapok alapján ez a fogás az aktuális ellenfél eligazításán már az első pár mondatban említésre kerül – Luiznak kell átvennie a stafétát, adott esetben kihoznia a labdát és indítani az ellenfél védelmi harmadába. Luiz jelenleg 6.5 sikeres long ballt valósít meg mérkőzésenként 4.8 sikertelennel szemben, ha az összes eddig sikeresen kivitelezett lb-t nézzük, a brazil hosszú labdáinak száma 110. Persze ezek nem jelentenek rögtön potens gólszerzései lehetőséget (nem is feltétlen úgynevezett through-ballok – az ellenfél védői közé benyomott indítások), és nem is hatalmas újítások (lásd Pep csapatát példának okáért) de Luiz létjogosultságát a kezdőben mindenesetre megadják, főleg ha az igen gyakran leszorított Jorgi helyébe kell lépnie. Ezzel párhuzamosan nyilvánvalóvá teszi a londoni szurkolók számára azt is, hogy Sarri milyen középhátvédeket lát szívesen a kezdő tájékán, hiszen Rüdiger számai is minimálisan maradnak el társától.

A védelem egyik legnagyobb kérdőjele még a szezont megelőzően Marcos Alonso volt, akinél kétkedéssel figyelhettük, hogy miként fogja elviselni a szárnyvédőből full-backké való „áttranszformálódást”. Az első pár hetet nem is vette éppenséggel rosszul, azonban óhatatlanul is kijön, hogy bár támadások második hullámában igen magas szintet képes megütni (a szabadrúgásokról nem is beszélve), labdavesztés esetén a visszarendeződés hasonlóan gyatrán megy neki is, mint a középhátvédeknek. Az alternatív megoldások mindezzel együtt nem igazán játszanak Sarrinál. Christensen kezdőbe kerülését tavaly egy emberként ünnepelték a szurkolók, idén azonban a Wolves elleni idegenbeli vereséget kivéve egyetlen alkalommal sem kapott lehetőséget a PL-ben, Emerson pedig lassan egy éve lóg a csapatnál a levegőben, igaz, ő még Conte alatt érkezett wingback-cserének. Sarri jól láthatóan próbált egy középutat találni a labdabirtoklás esetén is kifejezetten hasznos, build-upban használható, passzjátékban domináns védelem kiállításával úgy, hogy az a magától értetődő feladatait se rossz aránnyal hajtsa végre. Egy Rugani pedig így vagy úgy, de létfontosságú lesz nyáron.

Az egyensúlyát vesztett középpálya

Sarri pont a napokban említette, hogy a középpálya a Chelsea-nél milyen szinten kiegyensúlyozatlan, lévén van egy rakás támadófelfogású játékosa, de csak egy védekezőbb típusú: Kanté. Természetesen itt Sarri nem egy backfour előtt robotoló Mikelre gondol, hanem leginkább egy Kantéhoz hasonló sokoldalú, a piszkos munkát bármikor felvállaló zongoracipelőre, aki ha kell, eljátssza a „hatost” eredményesen, de villámgyorsan megy is vissza „nyolcasba”. Ebben aligha téved Maurizio, Kanténak nincs ép tartaléka, azonban jelenleg a kis francia előre tolása is igencsak másfelesen sikerül. Kanté eddig a PL-ben letudott egy elég jól hangzó olasz mester-hármast Ranieri, Conte és Sarri részvételével, edzői pedig lépésről lépésre bízták rá komplexebb feladatköröket. N’Golo ezt egészen eddig szinte hiba nélkül vette, idén azonban kijön, hogy a komfortzónájából ennyire kimozgatva azok az erősségei, melyekkel jó három évvel ezelőtt betört az élfutballba, kezdenek megremegni. Ha az ellenfél nem akarja felvállalni a labdabirtoklást, kevésbé presszingel, megadja a területet, akkor Kanté képes bizonyos periódusokban kibontakozni, azonban ha egy Liverpool vagy City jön szembe, beüt a bizonytalanság. Pepék ellen például alig 20 perc alatt háromszor fosztották meg a labdától, a passzai fele pedig pontatlannak bizonyult (mindennek ellenére sikerült belejönnie végül), a Pool-rangadót pedig gyakorlatilag ép szerelés vagy labdaszerzés nélkül tudta le. A már említett Jorginho szintén hepehupás idényt produkál Angliában. Az első hetei bámulatosak voltak, rögtön magas szinten teljesített régi-új mestere rendszerében, hozta is az Olaszországban tapasztalt mennyiséget mélységi indításokból és passzokból is. Vezényelte a csapatot, rekordot döntött az egy mérkőzés alatt 180 passzával, minderre pedig a liga edzői ugyan némi idővel, de sikerrel reagáltak. Ha a Chelsea birtokolja a labdát, gyakorlatilag 1-1 játékosnak nincs is más feladatköre, mint leszedni a pályáról a brazil-olasz középpályást. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a mélypontot a Spurs ellen hozta le, ahol küzdött, mint disznó a jégen, esett-kelt, értékelhető megmozdulást pedig nem igazán láttunk tőle.

Kovacsics felett semmivel sem könnyebb napirendre térni. Habár a kölcsönvételét egy intelligens lépésnek tartottuk és üdvözültük, Kovának a jelenlegi formájától mérten aligha van feljebb. Nála igazából ugyanazt el lehet lőni, amit hónapokkal ezelőtt is: kevés ideje volt akklimatizálódni, viszonylag hamar beleszokott a ligába, a saját komfortzónájában (ami a jó vastag margóval bejelölt középharmad) képes egy aránylag magabiztos szintet megütni, forgatni, „fallabdázni”, de ettől többet nem igazán ad bele. Az a sokszor emlegetett plusz, ami kéne, ergo hogy a robotoló középpályásunk mellett legyen egy, a támadó harmadban is használható plaja, továbbra sem látható sehol. A végleges megvétele többször téma volt, de a korát, a szerződését és az eligazolása óta elért eredményeit lesve valószínűleg Jorginho-kaliberű árat kéne belőni érte, ezt pedig távolról sem érné meg. Tartom, hogy ha az elsődleges posztriválisa, Barkley csak egy minimálisan képes lenne formát tartani, már rég kiszorította volna a horvátot, azonban Rossnál másfél fasza hónapjára rájön a másfél értékelhetetlen. Talán a középpályánk ordít leginkább egy, a Mouéra hajazó 2014-es 4-2-3-1-re kiegyezés gyanánt, ahol Kanté visszatalálhat a maga pozíciójába, mellé tengelybe Jorgi mélységinek, eléjük pedig helyzettől függően Kova/Barkley, bár egy formában játszó Oscar kompaktsága egyikben sincs meg.

Alvaro…   

A szezon kezdetén lehetett fogadni, hogy Sarri mikor unja meg, hogy nincs egy Pipitát akárcsak nyomokban tartalmazó befejezőnk, és tolja be Hazard-t középre amolyan Mertens-poszt gyanánt. Ez az időszak november végére alighanem eljött, ezzel együtt meg kell jegyeznünk, hogy Moratából éket faragni egyszerűen halott ügy.  Conte már bepróbálta egy az egyben Costa posztjába bepréselni a spanyolt, és veretes bukás lett, ahogy most Sarri alatt is meglátszik, hogy Morata milyen szinten szétidegeli magát, ha nincs egy boxon belül dominánsabb párja, aki alá dolgozhat, segítheti labda nélkül a védők lefoglalásával, akár a bemozgásaival, fejjátékával etc. Ha rá kell vezetnie a kapusra a labdát, olyan érzése támad az embernek, mintha valami kellemetlen emlék feltörne benne, és totálisan a legrosszabb megoldást választva cseszi el a lehetőséget. Giroud a maga nemében egy kiemelkedően jó játékos, alájátszani, támogatni, labdát megtartani, szintén fejjátékkal besegíteni (ergo a piszkos munkát elvégezni) magas szinten képes hozni továbbra is.

A gond az az, hogy jelenleg a legkevésbé sem ilyen játékosra van szükségünk. Ameddig a francia válogatottban megvan a maga hasonló jellegű szerepe Mbappé és Griezmann mellett, addig nálunk egy igazi befejező kéne, amit Sarri és a maga rendszere megkövetel. Az Empolinál Maccarone, a Napolinál Higu, Milik, vagy a vészmegoldásként zseniálisan működő Mertens. Diego Costa eltávozásával azonban ez a poszt nálunk továbbra is betöltetlen. Nem elhanyagolható tényező, hogy a Willian-Pedro kettős (kimondani is érdekes, de) jövőre már 4 éve fogják a csapatunk szerves részét alkotni. Becsületes iparosok évi 1-2 tényleg fasza hónappal a lábukban, de valahol kemény, hogy ennyi idő elteltével sem voltunk képesek Hazard mellé egy tényleg kvalitásosabb játékost betenni a szélre. Sarriban nem volt meg a szándék arra, hogy a nyáron egy bődületesen magas összeg fejében Williant Katalóniába adjuk tovább, a jelenlegi keretre tette le a voksát, Pedróék oldala azonban ennyi idő után aligha tartható vérfrissítés nélkül.

Cigifüstfüggöny

Minden kiritka ellenére fontos leszögezni, hogy a SarriOUT a lehető legtávolabb áll tőlem. Elképesztő volt, hogy Sarri a maga rendszerét a Chelsea-nél milyen gyorsasággal szabta rá a keretre, még a felkészülési nehézségek, Contéék elég késői menesztésének és Hazard-ék késői érkezésének ellenére is. Nagyon kellemes érzés volt megélni a Liverpool elleni taktikai csatát, ami talán az egyik legkimagaslóbb mérkőzés volt szakmai szempontból, amit megrendeztek a Premier League-ben. Azonban sajnos Sarri is igen keményen körvonalazza a maga határait, amiket jelenleg nem nehéz észrevenni és kijátszani. Ez az év leginkább arról szól, hogy a már említett középutat megtalálja a maga stílusa és a keret között, ez pedig sajnos az egészen biztató indulás ellenére most elakadt. Úgy érződik, hogy innentől nem igazán tudunk hova lépni, ebben az évben, ebben a keretben egyszerűen ennyi van. Nincs esély, sem szándék jelentősebb változtatásokra. Ez leginkább játék közben érződik (többször említve már, de Sarri inthegame tényleg kifejezetten gyenge produktumot hoz), amikor egy A-tervre húzunk rá mindent, ami vagy bejön (vagy dominálva, vagy az ellenfél asszisztálásával – köszi Arsenal), vagy nem, és akkor megfutjuk a Leicester és Spurs elleni szégyenmeneteket. Nincs különösebben rossz szezonunk, leginkább amolyan semmilyen, néhol pislákolással. Ha Sarri alatt épül is valami nagy, az még csak nyomokban látszik, remélhetőleg minden türelmet megkap ahhoz, hogy ez később kiforrjon.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com