Szezonösszegző – európai kupák

Elfoglaltabb vagyok mostanság, mint Berlin ’45-ben, s mivel vébé is van ugye, kevés kontentet tudok beletolni a blogba. Úgyhogy némi csúszással tehát, de következzék az év végi szezonösszegző trilógia befejező része! Ebbe a harmadba az Anglián kívüli kupakalandozásainkat sűrítettem, vagyis az Európai Szuperkupa fináléját és a Bajnokok Ligája szereplést szemlézzük majd alább.

Európai Szuperkupa

Volt szerencsém élőben megtekinteni ezt a mérkőzést, aminek az volt a furcsasága, hogy mindkét kispadon olyan edző ült, akinek nem voltak érdemei abban, hogy itt lehet, tekintve hogy Mourinho és Guardiola is nyáron került klubjához. Nem meglepő módon a Bayern csapata sokkal inkább egyben volt, mint a miénk – épp ezért volt kellemes meglepetés, hogy sokkal kevésbé borult a pálya, mint a müncheni fináléban. Korán vezetést szereztünk, fegyelmezetten védekeztünk és megvoltak a komoly helyzeteink (1-1 után is). A hosszabbításban is mi jutottunk előnyhöz, de az akkor hátralévő időt már szégyentelenül védekeztük végig.

A hosszabbítás dilemmája az volt, hogy vajon képesek lettünk volna kihúzni előnnyel a legvégét akkor, ha nem állítják ki még a rendes játékidő végén az ámokfutó üzemmódban romboló Ramirest, vagy sorsszerű volt, hogy most mi csúszunk el nüanszokon (Javi Martinez gólja a legvégén, büntetőpárbaj). Mindent egybevéve nem vallottunk szégyent, hősként haltunk meg.

 BL csoportkör

A BL-lel kapcsolatban tavaly nyáron igazából annyi volt az elvárásom, hogy jussunk tovább a csoportból (s lehetőleg ott azért vegyünk még legalább egy akadályt), illetve ne veressük magunkat senki által rommá. Nos, nem akarok spoilerezni, de ez sikerült is.

A csoportkör alapküldetése az volt, hogy végezzünk a kvartett élén, hogy minél könnyebb ellenfelek közül lehessen válogatni a nyolcaddöntő sorsolásakor.

Ritka gyenge csoportba kerültünk (bezzeg tavaly…), ránézésre a Schalke, a Basel és a Steaua sem tűnt komoly kihívónak. Ha viszont azt vesszük, hogy 2013-ban német házidöntő volt (ami jócskán felértékelte a bundást), a másik két csapat ellen pedig voltak nehéz pillanataink a tavalyi EL-kaland során, akkor azért árnyalódik picit a kép.

A hat csoportmeccsből hármat szépen lehoztunk, egyet csak lehoztunk, kettőt viszont rútul elbuktunk. Mindez 12 pontot hozott a konyhára – s ami fontosabb, a többi meccs alakulása miatt elég volt a csoportelsőséghez. Ha abból indulunk ki, hogy tavaly nem jött össze a továbbjutás, ráadásul most egy váratlan hazai vereséggel sikerült indítani, akkor megérdemelnek a srácok egy vállveregetést. Ha viszont abból, hogy még egy ilyen harmatos mezőnyben is sikerült kétszer lezakózni és megizzadni a csoportelsőségért (de még picit a továbbjutásért is), akkor annyira azért nincs ok az örömködésre.

Néha az az érzésem, hogy bármennyire is szeretnénk látványos örömfocit látni a csapattól a csoportkörben, úgysem fog az soha összejönni. Kicsit olyan ez a Chelsea-nek, mint a suli: lehetsz akármekkora penge, a lényegi dolgok nem itt, hanem pár házzal feljebb (egyetem) dőlnek el.

BL egyenes kieséses szakasz

Az első akadályról már a sorsolás előtt tudtuk, hogy illene venni, s ez a vágyunk csak konkretizálódott, amikor kihúzták a Galatasarayt nekünk. Az elvárt nyolc közé jutás meg is lett tehát viszonylag könnyedén, viszont innen már tudtuk, hogy nehéz lesz: az összes párharcot a kiemelt csoportelső nyerte, így ritka kemény mezőny verődött össze.

Az elődöntőt a PSG kiejtésével harcoltuk ki. Két ellentétes mérkőzést vívtunk a francia sztárcsapattal: a kinti odavágón messze jobbak voltak és az utolsó pillanatban lőtt gól ellenére is megérdemelten várták nálunk jóval előnyösebb helyzetből a második felvonást, viszont Londonban bebizonyítottuk, hogy több van bennünk és megérdemelten jutottunk mi tovább.

Bayern-Real-Atlético-Chelsea. Ez volt az elődöntő mezőnye. Nehéz volt okosnak lenni, nem volt igazán jó választás, s biztos vagyok abban, ha a másik két csapat valamelyike ejt ki minket, akkor azt mondtuk volna, hogy az Atléti ellen megcsináltuk volna a döntőt. Hasonlóan a korábbi párizsi meccshez, a Vicente Calderónban is csak túlélni akartunk, sőt, erre a meccsre még a vártnál is defenzívebb kezdőt pakolt föl José. A célját (0-0) elérte, viszont a visszavágón így már rajtunk volt a győzelmi kényszer.

Jól kezdtünk, mi álltunk előbb továbbjutásra, saját kezünkben volt a sorsunk, de mégis bedarált minket Simeone csapata. S ha őszinték vagyunk magunkhoz, elismerjük: túlzás lett volna a döntő.

Összegző gondolatok

Először is fura volt ennyi idő után megtapasztalni egy bukást az egyenes kiesési szakaszban. 2011-ben kettős vereséget mért ránk a Manchester United a negyeddöntőben, azóta kétszer is (másodjára az EL-ben) döntőig meneteltünk, meg is nyerve mindkettőt (a döntőket is beleszámítva 11 párharcot nyertünk meg zsinórban a BL vagy az EL egyenes kieséses szakaszában, ami páratlanul hosszú sorozat!). Idén is egész sokáig húztuk, aztán az elődöntőben már bedobtuk a törölközőt. Három év alatt két döntő és egy elődöntő mindenképp azt mutatja, jelentős tényezők vagyunk Európában.

Érdekes egyébként, hogy a bajnokságra oly jellemző gólínség elkerülte csatárainkat az európai kupameccsek során. A Torres-Ba-Eto’o trió összesen 10-ig jutott, ami az össztermésnek (19 gól) egész csinos szelete. Ráadásul a triumvirátus mindhárom tagjának jutott sikerélmény: a spanyol idegenben, a kameruni otthon duplázott a Schalke ellen, a szenegáli pedig továbblőtt minket a PSG ellen.

A támadósor mellett a védelem is kitett magáért: a 12 meccsből 7 olyan is akadt, amikor nem kaptunk gólt. Londonban mind a négy megnyert találkozón megvolt a clean sheet, s komoly fegyvertény az is, hogy mindhárom tavaszi ellenfelünket nullán tartottuk egyszer, ez pedig a védelemnek, de még a középpályának is éppúgy érdeme, mint a két kapusé.

Úgy gondolom, a csapat szépen helytállt Európában. Szuperkupa ugyan nem lesz jövőre (kár, pedig már kezdtünk hozzászokni – no nem a vereségekhez…), de BL igen, és ott azt gondolom, látatlanban aláírnánk újfent az elődöntőt. No de ez még bőven odébb van, most még ne siessünk ennyire előre. Továbbra is Blue Is The Colour!