Konklúziók az első két hónap után – Mi az, amit érdemes levonnunk, és mi az, amit nem?

Csalódásokkal és kétségekkel szembesülhettünk eddig a szezon folyamán, az erről folyó viták pedig leginkább abban gyökereznek, hogy mi az, amiből ilyen kevés idő után kiindulhatunk hosszabb távra tekintve? Milyen következtetések lehetnek mérvadóak már most, és milyen kijelentésekkel lenne még érdemes várnunk?

Habár vannak szurkolók, akik a nyár után viszonylag könnyen (és nem kissé elhamarkodottan) elhitték, hogy a Chelsea idén minden kétséget kizáróan title contender lehet, az eddigi összteljesítmény nem csak számukra lehet csalódást keltő. Azoknak is teljesen jogosan van meg az ellenérzése az eddigi mérkőzések után, akik jelentősen visszafogottabban álltak hozzá a küszöbön lévő évhez. Az ellenben nem mindegy, hogy egy-egy mérkőzésből és bizonyos külső körülményekkel körbeölelt periódusokból hosszabb távra vetítve miképp próbáljuk megfogalmazni a hol megalapozott, hol igencsak eltúlzott ítéleteket.

Korántsem elvitatható az, hogy a Chelsea évtizedes távlatban villantotta a legerősebb és legbíztatóbb nyarát, Lampard ölébe pedig olyan lehetőségek estek, ami eddig talán senki másnak nem adatott meg. Nem csak olyan merítési opciókat kapott kézhez, amiket az elődei még a legjobb esetekben is ritkán kaptak, de ezzel párhuzamosan jóval nyugodtabb körülmények között dolgozhat, nem lengi körbe a Chelsea-t a sokáig meglévő „do or die”-attitűd. Nem várunk bajnoki címet jelenleg, a BL-ben sem jelentene nagy kudarcot, ha a final four közelében sem lennénk. Tovább megyek: ha most kiesnénk a BL-csoportkörben, még akkor sem remegne meg Lampard alatt jelentősebben a szék véleményem szerint. Annyira legalábbis semmiképp, hogy szezon közben felállítsák.

Az előzetes hírek szerint Lampard az első két idényt türelemmel megkapta, így – talán hacsak nem zuhanunk olyan mélyre, mint Mourinhóval 2015-ben, amikor decemberben 1 pontra voltunk a kiesőhelytől – nem is fogjuk szezon közben meneszteni az angolt. Azt illetően viszont igenis lehetnek és vannak is viták, hogy egy esetleges harmadik évre mennyire szolgálna rá Frank az eddigi teljesítménye alapján, mert bár türelmet, bizalmat, és rendkívül jó ablakot is biztosítottak neki, az erről való vélekedés kimondottan megosztó a szurkolók körében.

Egyrészt ott van a valóban kiemelkedő transzferidőszak, aminek hála nem túlzás kijelenteni, hogy a Chelsea talán a legheterogénebb kerettel rendelkezik a ligában, és olyan mély merítési lehetőségek között volt szerencséje válogatni Lampardnak, ami jelenleg tényleg csak a legnagyobbaknak adatik meg (vagy még nekik sem feltétlen). Rendkívül változatos profilú játékoshalmazból válogathatott (kit tartsunk meg milyen felálláshoz, ki maradjon squadplayernek, ki menjen kölcsönbe és ki kapjon újra lehetőséget), és ugyanígy rendkívül választékos státuszú focistákat is kapott, minden posztot lefedve. Jöttek egészen jó perememberek a padra, weltklasse-matéria reménység, szabadon igazolható stealelek, A-kategóriás BL-proven sztárok, és kevésbé rangos csapatok kiemelkedőbb játékosai is, akik rászolgáltak arra, hogy a Chelsea radarán ottlegyenek. Még azt is megtehettük, hogy Barkley-ékat arrébb tessékeljük, amit egy ilyen sűrű menetrenddel szintén nem sokan vállaltak volna be itt és most.

Még arra is kísérletet tettünk, amit a nyári Kepás posztomban csak úgy írtam le, hogy egy PL-re kész kapus leszerződtetése vállalható összegért és jóval kevesebb fizuért, mint amit a baszknak utalunk hetente. Voltak aggályok, hogy inkább felépítik-e őt ismét (legalább kísérletet tesznek-e erre), vagy teljesen elengedjük, és még ezen a nyáron intézünk egy új hálóőrt. Láthatóan e tekintetben a stábban sem volt egység, sem dilemma nélküli döntés, mert eleinte azt a képet próbálták sugallani, hogy még Cech is lejön a pályára, hogy segítse edzeni Kepát, és egyfajta bizalom még mindig él felé. Azután azonban, hogy 2 meccs elteltével megint kénytelenek voltunk feltenni a bohócorrot, és Caballerót egy Premier League-mérkőzésen szerepeltetni élesben, nem volt kérdés, ezután mi jön. Pár edzés után gyakorlatilag alapember is lett Mendyből, ezt a státuszát pedig töretlenül tartja most is.

A lehetőségek tárháza tehát végtelen volt. Szabadon szelektálhattunk, hogy ki maradjon és ki menjen, kikre tartunk igényt, és kire nem. Ha Lampard szeretné, a roppant mély és változatos keretnek hála felállhat akár háromvédős szisztémában wingbackekkel, de négyvédősben is immáron megbízhatóbb szélsővédőkkel. Ha akarja, mehet a double pivot, de a középpálya közepére kirakhat egy játékost hatosba, ugyanakkor registának is. Ha egy adott specifikus feladatot vár el, vagy sokoldalúbb középpályást szeretne, mindkettőre találhat valakit ebben a csapatban. Kereshetünk nyolcasnak és tízesnek is jó embereket (hol melyik kellene épp), de olyan is akad, aki egyszerre tud szép számmal progresszív passzokat osztogatni, ugyanakkor a mezőnymunkát sem veti meg. Elől – amennyiben úgy döntünk – rábízhatunk egy adott mérkőzést target mannek kiváló támadóra, de immáron van egy hamis kilencesként is otthonosan mozgó tehetségünk. Akár rest with the ball pozíciós játékot szeretnénk, akár magasra tolt presszinget vagy mondjuk egy sematikusabb kontrajátékot Wernerékkel, az emberanyagból tudunk úgy válogatni, hogy az ellenfelekre tudjunk érdemben reagálni. Nem állunk rosszul presszingrezisztens játékosokkal sem, és bár ebben eddig sem voltunk gyengék, idén még erősödni is sikerült a maga aspektusában.

A kérdés persze adódik, hogy egy Lampard kaliberű, szinte teljesen kezdő trénernek ez inkább áldás lehet-e, vagy csak egy újabb nehezítés, amit lekéne küzdenie valahogy. A választék hatalmas, és egy olyan edző, akinek megvan a maga végletekig feltérképezett filozófiája és az ezt gyakorlatban megvalósító módszertana, vélhetően könnyebben eligazodna ebben a rengetegben. Példaképpen adott esetben egy Mourinho pontosan tudta, hogy mire akarja majd használni Maticsot, miképp akarja mellé tenni Fabregast, és milyen rendszerben lesz majd képes a boxig juttatni a labdát Willianékkel és Hazardékkal, hogy Diego Costa is bőven kaphasson labdát. Lampardnak megvan a maga kezdeti terve, hogy mit szeretne képviselni, és tudjuk, hogy rugalmas, s képes lemondani a labdabirtoklásról is, ha azt tartja logikusabbnak. Viszont keretszervezésben láthatóan komoly gondok akadnak, és igazán alaposan sem a pontrúgások levédekezése, sem a zónavédekezés kialakítása, sem pedig a presszingzónák megszervezése nem sikerült. Nagyon sokat forgatja Lampard keretet (tinkermani magasságokban lassan), és már idén is rendkívül sok dolgot próbált meg a pályán, több kezdővel, több felállásban, az átütő hatás azonban szinte mindig elmaradt.

Ez kétségtelenül rendkívül rosszul mutat, a korrektség jegyében azonban megkell jegyeznünk, hogy több külső akadály miatt ez a szezonkezdet minden bizonnyal akkor is hasonlóan gyengén alakul, ha egy Pochettino ül le már most nyáron a padra. 2020 nyara végeredményében ugyanis nem feltétlenül a legjobb időszak volt arra, hogy ilyen szintű újrahúzás történjen, mint amilyet a Chelsea most levezényelt félkeretnyi kezdőbe szánt futballistával. Az előszezon kimaradása óriási érvágás lehet minden csapatnak, de egy olyan keretnek, ami még csak most épülne és formálódna, esszenciális lett volna az a hónap. Ez a teljesen más csapatoktól és futballkultúrákból érkező, más-más fizikális szinten álló játékos pedig egyetlen felkészülési meccset kapott (már ha nem volt éppen sérült, vagy nem később érkezett), hogy úgy ahogy elkezdjen beépülni a Chelsea-be (persze ezt sem nyugodtan, ugyanis a koronavírus és a karantén ezt a készülést is megzavarta).

Összehasonlításként a Chelsea-nek az elmúlt 10 évre visszamenően átlag 6.5 felkészülési mérkőzése volt nyaranta, tavaly például egészen kiemelkedőnek mondható 10 barátságos fellépés, még 4 alá sosem mentünk. Ilyen mértékű fluktuációt már nagyon régen tapasztaltunk egyszerre egyetlen ablak leforgása alatt, és elég sajnálatosnak tekinthető, hogy amikor rengeteg lehetőségünk lett volna megfelelő preseasonnel készülni, pont érvényben volt a transfer ban. Most se csapatépítő túra, sem érdemi mérkőzések az összeszokásra, sem elég idő arra, hogy megnövelt edzésszámmal felhozzák az elégtelen fizikumú egyéneket.

Ez még egy olyan tapasztalt és határozott elképzelésekkel rendelkező edzőt is sarokba állított volna feltételezhetően, mint Antonio Conte, akinek azért bőven kell idő és kellő szabadság arra (hétközi meccsek nélkül leginkább), hogy érdemben begyakoroltassa, amit látni szeretne a pályán. Ha a fentebb említett Pochettino ül le a maga stábjával edzeni a Chelsea-t augusztusban, igencsak esélyes, hogy ugyanebbe a csapdába esett volna, hiszen az ő játékának a zsinórmértéke a kemény edzésmódszereiben és a felkészülés során megkövetelt double sessionökben rejlik. Ezek szavatolják azt, hogy az általa megkövetelt nagy intenzitású presszinget a játékosai hatásosan megvalósítsák. Ez az, amire most a Chelsea sem képes: van kísérlet a presszingre, és nem kevés energia megy is el rá, de szignifikánsan hatástalanabb, mint a riválisai „préselése”. Ezt pedig csak úgy lehetne kijavítani, ha kellő időt lehetne fordítani egy erre vonatkozó edzéstervre, úgy viszont lehetetlen, hogy néha ezt gyakoroljuk, néha pedig labda nélkül egy területet átadó, ellenfelet magunkra húzó és kontrában bízó 4-4-2-őt.

Michael Watts, a Premier League-ben dolgozó erőnléti edző szintén a double sessionök fontosságát emelte ki egy interjúban pár éve, hozzátéve, hogy az edzések mellett az étrendek megtervezése miatt is rendkívül fontos időszakról van szó (talán ez hiányzott most Hazard-nak is). A játékosok rendszerint utálják ezeket a határokat feszegető heteket, de a fontosságát és hatékonyságát ennek ellenére is kénytelenek elismerni. A liga egyik sokat látott csatára, Paul McVeigh úgy jellemezte az előszezonokat a fentebbi cikkben, hogy ez az idények legkritikusabb része, a játék minden részére kihatással lehet, hogy miképpen alakulnak a nyári edzésnapok. De nem csak emiatt fontos, hanem a sérülésveszély miatt is, ugyanis ha nem sikerül jól a tréningsorozat, és a játékos nem kerül megfelelő állapotba, akkor a rizikó is nagyobb, és nem feltétlen lesz alkalmas nagyobb intenzitású játékra hosszabb távon. Ha jól sikerül, akkor már másabb a helyzet: Pochettino maga például pont a duplázásnak tulajdonítja azt, hogy a bokasérülése után is kiváló szezont tudott futni Harry Kane 2017-ben, és viszonylag hamar ismét topformába került. Csak saját elmélet, de talán Rüdiger kukázását is érintheti az, hogy az elmúlt évei után milyen edzéstervet tudott végigvinni augusztusban.

A másik faktor, ami igen hátrányosan érintette a csapatépítés és keretszervezés menetét, az pont a sérülések gyakorisága. Amikor végre lehetőség nyílna rá, hogy végre élesben is kipróbálja Lampard az újonnan igazolt erősítéseket, szinte mindig egy vésztervre szorul a készülés közben kiesők miatt. Lassan itt a november, de még mindig ott tartunk, hogy Chilwell és Silva csak a bajnokik felén tudott kezdeni, Mendynek két PL-meccs jutott, még Zijesnek egy sem. Mellettük még a most visszatérő Pulisic kiesése lehetett fájó, aki most kezdhet ismét belelendülni. Önmagában azt, hogy az előszezonból kieső időt pótolni tudja a csapat valamilyen formában, a válogatott szünetek sem segítik elő, ekkor ugyanis a keret nagyrészét nélkülözni kényszerülnek Lampardék, rosszabb esetben pedig sérülten kapják vissza az adott játékost, mint például Mendy-t Szenegáltól nem rég.

Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy bár Lampard kimondottan szerencsés idényben szállt be a Premier League-be, bizonyos szempontokból a legkellemetlenebb körülmények között kéne a mostani keretből csapatot építenie. A koronavírus eltolta a tavalyi szezon második felét, az Európa-bajnokság miatt pedig halasztani már csak akkor fognak vélhetően, ha komolyabb krízishelyzet üt be. Adott tehát egy szűk és szoros agenda, amit tartani kell, és ha a klubfutball szünetel is, érdemi lehetőség nincs arra, hogy a játékosok pihenjenek vagy alapozzanak. Jobb esetben azt remélhetjük, hogy a felemás felkészülés ellenére a játékosok bírni fogják az ütemet, és persze a BL-beköszöntővel az utazást is majd Oroszországba, a franciákhoz és Sevillába is. Másfelől persze ebben a szerencsétlenségben természetesen előnyünk is van, hiszen – ahogy már említettük is – a meglévő keretmélységgel alapesetben a többi csapat előtt tudnánk járni egy ilyen kiírásban, már amennyiben jól tudja a stáb forgatni a keretet.

A megadható néhézségekkel együtt is voltak olyan döntések és lépések Lampard részéről, amit nem tudunk igazán a külső körülmények szorítására levezetni, és amiket jogosan kérhetünk számon a stábon. Ezek egy része már a tavalyi szezont is végigkísértette, és a nagyobb rutin, valamint a minőségi igazolások ellenére sem látjuk azt, hogy legalább minimálisan javult volna a helyzet. A fentebb említett presszingzóna-menedzselés például ilyen, ezzel ugyanis már a tavalyi preseasonben is gondok voltak (emlékezzünk a Gladbach elleni mérkőzésre), és most is azt látjuk, hogy nagyon szeretnénk nyomást helyezni az ellenfélre, de ez még a kevésbé nívós egyletek ellen sem megy különösen jól, a szekciók között megmaradó szabad területet (főleg a mostani Silvás védelemmel) pedig többször kínáljuk fel az ellenfél kontráinak, mint kéne. Ha ezt nem tudjuk kellően elsajátítani, felesleges a stábnak erre építkeznie, ugyanis ebből leginkább csak az fog következni, amit idén párszor verhető ellenfelekkel szemben már prezentáltunk.

Ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre kevesebb idő arra, hogy dinamikusan válasszunk stratégiát, és egy konkrét ellenfél konkrét játékához készüljünk, és a mostani (talán túlságosan is) pragmatikus futball is erre lehet reakció. Persze ha lenne egyetlen jól begyakorolt játékunk, akkor abban bízhatnánk, viszont így szembejön egy szélsőértékek közötti ingadozás, ahol leginkább két szék között a pad alá esünk, mert a győzelmet így sem tudjuk biztosítani. Egyszer nagyon szeretnénk presszingelni, nyomást kifejteni, máskor pedig visszaállunk, és Lampard megcsillantja, hogy mit tanulhatott Hodgsontól az alatta eltöltött évek alatt. Ez utóbbi jött szembe a Sevilla elleni bűnrossz BL-meccs alkalmával, amikor Ocamposéktól begyulladva egy hátráló 4-4-2-őt találtunk ki labda nélkül. Ennek köszönhetően egészen szürreálisan álltunk 35%-os labdabirtokláson Lopeteguiék ellen, miközben még a mi térfelünkön is szabadon járathatták a labdát a spanyolok. Nem volt ésszerűtlen, mert ezzel próbáltuk levédeni a gyors kontrákat, miközben magunkra húzzuk őket, hogy Wernerék gyorsaságára bazírozva mi is ellentámadást indíthassunk.

A gond csak az volt, hogy nem igazán működött, és ettől még viszonylag simán jutott el a Sevilla a kapunkig, cserébe a mi támadásaink sem voltak túldimenzionálva. Elégedettek lehettünk végül a 0-0-ával, és azzal, hogy pont egy naptári év után sikerült lehúzni a rolót a Bajnokok Ligájában. Minden tisztelet a Sevilláé, de hazai pályán egy ilyen kerettel underdogba átmenni rettentő minimalista terv volt, és hasonló meccsképet is kaptunk. A United elleni off the ball 5-2-3-as felállás hasonlónak mutatkozott, bár ott az első hármas egy minimális nyomást próbált kifejteni az ördögök hátvédjeire. Ennek ellenére többször is Mendynek kellett meccsben tartania minket, és csak nagyon kevés minőségi helyzetet tudtunk kidolgozni az utóbbi két összecsapásunkon (xG-ben egyszer sem mentünk 0.5 fölé – 0.43 és 0.25, ami Havertzékkel felvértezve nem éppen veretes). Eleve kérdéses, hogy ezzel jó úton halad-e a keret, hiszen bár a védekezésünk értelemszerűen javul, de több játékosnak igencsak testidegen az ilyen mértékű pragmatizmus. Zijesék, Havertzék a boxon belül lennének képesek kibontakozni, de ha a csapat túlságosan mélyre pozícionálja magát, egyre kevesebbet időt tölthetnek ott. Nincs baj a defenzív játékkal, de a nyári ablak nem igazán erre a stílusra lett felhúzva, és könnyen lehet, hogy nem egy olyan igazolás fog szenvedni, akiktől sokat várnánk amúgy.

Az előzetesen elkészített tervek tehát ritkán sülnek el maradéktalanul jól mostanában, és sajnálatosan az időközi korrigálásokban sem emelkednek ki Lampardék. A ligakupából való kiesés lehet az egyik felhozható példa, ahol egy alapjáraton elfogadható mérkőzésen sikerült rossz ütemben kellően rossz cseréket meghúzni, hogy végül eltékozoljuk az előnyünket (a büntetőkre való gyenge felkészítés szintén megemlítendő, Mendy legalább olyan jól találta el az oldalakat, mint Kepa a kupadöntőben). A másik eset érdekesebb, mert a WBA ellen Lampard a félidőben nem reagált rosszul, de végül túlgondolta, és háromvédős szisztémára átállva, Wernert pedig leküldve a wingback-posztra teljesen megakasztotta az addigi lendületet. A ráadásban sikerült ugyan egyenlítenie Abrahamnek, de az a nagyon modális és semmiből előhúzott felállás dettó több játékost hozott ki a komfortzónából, mint kellett volna (persze itt az is felröppenhet jogos érvként, hogy ha már a PL-ben csak csírányi tapasztalattal rendelkező WBA-t sem sikerül érdemben lemeccselni, akkor kit?). Nehezen magyarázható néha, hogy in the game Lampard mennyire nem tud hatással lenni a meccsekre, hiszen ezt már tavaly is láthattuk a West Ham vagy a Sheffield (és mások) ellen is.

Komolyabb kérdésként vetődhet fel az is, hogy vajon Lampard képes lesz-e arra, hogy felnőjön a most igazolt sztárokhoz, és hosszabb távon is megtudja-e őrizni a hitelét előttük. Elég elit nevek edzették a frissen bekerülő játékosok zömét (Nagelsmann, Ragnick, Tuchel, a Schreuder-Ten hag páros), és feléjük nincs semmilyen előzetes ismeret, amire Lampard építhetne. A tavalyi keret bizalmát megtudta nyerni, de ott nem vonatkoztathatunk el attól, hogy több játékost is ismert a Derby-ból, vagy játékoskorából (mint például a csapatkapitányt). Itt most fokokkal nehezebb feladat vár rá, hogy ugyanazt a nívót biztosítsa, amihez a friss igazolások már előzetesen hozzászokhattak, ezt pedig fontos lenne érzékeltetnie időben. Elrettentő példaképp ott lebeghet a szemünk előtt David Moyes bepróbálkozása a Manchester United bajnokainál, akik az utolsó hónapokban már komolyan sem tudták venni „mesterüket”, és csak nevettek rajta az öltözőben. Szeretnénk azt hinni, hogy Lampard megugorja, amit meg kell, de még ez sem biztos.

Nem lehet elvitatni Lampardtól azt, hogy a Premier League szintjén képes tényező lenni, és teljesen vállalható mérkőzéseket hozni akár a bigsix dominánsabb tagjai ellen is. Az eddigiek alapján remekül ért a fiatalabb játékosokhoz, és válságosabb időszakokban is képes megőrizni a hidegvérét. Bőven lehet keresnivalója a továbbiakban is az angol élvonalban, de hogy egy idővel bajnoki címre hajtó csapat padjára elég lesz-e mindaz, ahova Lampard innen juthat akár jövőre, az rendkívül kérdéses. Ha mondani kéne egy edzőt az elmúlt évekből, akihez hasonlítani lehetne őt, az talán Eddie Howe lenne. Rendkívül fiatalon ért el a PL-ig (még Lampardnál is fiatalabb volt 5 évvel), és az új angol edzői generáció talán legnagyobb nevévé érett sok szempontból elismerhető szezonokkal a háta mögött. Ugyanakkor neki is megvoltak azon hiányosságai, melyeket folyamatosan vártunk, hogy mikor lép túl, de sosem sikerült neki érdemben reagálnia ezekre. A labda elleni játék, a kontrák levédekezése (az elmúlt szezonokban kétszer is a legtöbb kontragólt kapó csapatok között volt a Bournemouth), a büntetőterületen belüli állandó gyengélkedés és a betömörülő ellenfelek elleni szenvedés szinte mindig ott lebegett a Cherries feje felett. A mostani Chelsea sok aspektusból akár a gazdag ember Bournemouth-ja is lehetne a maga gólgazdag meccseivel, szenvedős szezonközi periódusaival, állandó szervezettségi problémáival, és a reménnyel, hogy az edzőjük jövőre még inkább szintet lép. Sajnos jelenleg egy olyan időszakban vagyunk, hogy mérkőzésről mérkőzésre kevesebb remény marad a szurkolókban e tekintetben.

Attól is igen nehéz függetlenedni, hogy szinte minden riválisunknál beütött a shitstorm, és még így sem tud a Chelsea a top4-ben megragadni legalább. A dolog megfordítva persze az, hogy ha másnál beüt, nálunk miért ne ütött volna, ami bizonyos szempontból igaz, máshogy nézve pedig az elszalasztott lehetőség fájó, hogy ezt simán kihasználhattuk volna, ha a Soton ellen képesek vagyunk előnyt megtartani, az addig és azóta is elég nyegle WBA ellen pedig nem az egy pontért futunk 27 perc alatt -3-ról (azóta sem lőttek gólt a ligában). Ez, és a tény, hogy a nagyon harapós Barnsley mellett Hodgson nyolcvanas évekből hátrahagyott csapatát sikerült csak két hónap alatt megcsapni, a külső körülmények ismeretében is igen kínos, hiszen a sorsolásunk nem különösebben nehéz, mégis cukorként szórjuk a pontokat, ami a végelszámolásnál – ne legyen kétségünk – fájni fog.

Nem egyszerű eldönteni, hogy jelen körülmények között hogyan ítéljük meg az eddigi hónapokat. Kétségtelen, hogy a rendkívül jó nyár ellenére is rengeteg dologban hibázik a szakmai stáb, és ezekben nem tudunk újjal mutogatni senki másra, mert csak Lampardékon múlna egy-egy döntés revideálása vagy teljes újragondolása. Ezek főként a tavalyi év tükrében zavaróak, és felvetik a kérdést, hogy azért nem történik érdemi előrelépés, mert nem látják a problémákat, vagy mert szimplán nem képesek egy olyan tervvel előállni még ilyen lehetőségek mellett sem, amiből legalább egy WBA magabiztos meglegyintése következne?

Ugyanakkor ott van az is, hogy ha nyáron hozatunk egy elitedzőt, ilyen körülmények között gyaníthatóan ő is rendesen szenvedne, hisz a karanténnal nyomasztott minimális felkészülési időszakot rengeteg sérülés követte, és ebben a szűk évadban még az eddigiekhez képest sem egyszerű edzeni és felkészíteni a csapatokat. Ha Pochettino maholnap leülne a padra, ilyen erőnlét mellett legalább olyan szenvedős évet tudna csak kihozni ebből ő is, mint amilyet annak idején az első Spurs-ös évéből sikerült.

Egyáltalán nem érdemes Lampard menesztését kívánni. Egyrészt a fentebbi miatt, másrészt pedig azért, mert az ablakunk ellenére ez sem egy kevésbé rendhagyó és égető időszak, mint az volt, és ott képesek voltak idővel úrrá lenni a rendkívüli körülményeken. Nem kis teher alatt kell most fejlődnie a szakmai stábnak, és ez könnyen lehet, hogy májusra elnyomja őket. Nem is tanácsos azon túltekinteni most még, hiszen minden, ami azután következik, most dőlhet el, és könnyen lehet, hogy akkor már Lampard nélkül fog tovább épülni a Chelsea. Most még viszont nincs igazán más érdemi opció, mint szurkolni annak, hogy tavaszra egyáltalán még maradjon tétje a kérdésnek.