Blog bejegyzés

Egy méltatlanul elvesztegetett szezon margójára

Nehéz időket élünk mostanság, ez nem is szorul magyarázatra. Szorult helyzetünk Zenzo mestert is megihlette és alkalmi visszatérésre késztette. Ez valahol öröm az ürömben, hiszen lett belőle egy remek, tartalmas poszt, ugyanakkor jól jelzi a bajt, hogy már olyanokat is írásra sarkall, akik egy békebeli ponton felhagytak ezzel. Minden további alább – immáron tőle.

 

 

Nem mondom, hogy ez az első alkalom, hogy megkísértettek ismét a deszkák látványtalan visszavonulásom óta, de egy dolog maga egy hamari gondolat, s megintcsak más egy amolyan anti-patópál módjára ejj, ráérni. Most viszont eljött az ideje, hogy telesírjam szűkebb internet-kolóniánk hepéit és hupáit, hegyeit-völgyeit keserű bánatom minden szürke, néma kiáltásával.

Minden előzetes várakozásunk ellenére a szezonunk a hétvégével véget ért. Ez most némileg bután hangzik már, hiszen péntek van, és egy hete írom lassan ezt a posztot, de… számomra legalábbis, szerintem legalábbis mindenképp – ezen már nem változtatna egy erőteljesen esetleges FA-Kupa győzelem sem, de amit a szezonban, kiváltképp 2018-ban mutattunk, ettől a győzelemtől messzebb vagyunk, mint a Sunderland a visszajutástól.

Dekadens hangulatomat nem a hétvége hozta össze, illetve nem csak ez, ahogyan valószínűsíthetően egyikünkét sem, bár nálam mindenképp ez baszta fel a pontot a kibebaszott i-re. Mind, de legalábbis legtöbben már az előző szezonvégi, de a nyári tanácstalanság után erőteljesen gyanítottuk, ebben a szezonban számunkra ennél sokkal több nincs benne, mégis annyira csalódástkeltően hoztuk össze a prediktelhető semmit, hogy lassan már az ágyús szurkolók is csak együttérző hátbaveregetésre képesek elnézve a sötét mindenféle árnyalatában történő és előforduló koporsótáncunkat (főleg, mert idejük engedi, meccsre már úgysem járnak). No hát persze ezt már ismertük (bár ne ismertük volna), de meglettünk volna nélküle, hogy újfent végig kell nézni.

A Simpson család Moe-ja hozott anno egy meseszép konklúziót a szürke ötven árnyalatáról, hát ennek analógiájára a Chelsea is szereti idén, ha mindenhogy megcsinálják. Hogy aztán ez neki magának mennyire fájt, csak a jóisten tudja, de hogy nézni felért egy végbéltükrözéssel, az biztoskrvaisten. Persze egy szurkoló számára imádottjai sosem tudnak ’jól’ kikapni, de méltósággal azért lehetne, cserébe a szezonbéli vereségeink majdhogynem kivétel nélkül irtózatosan fájdalmasra sikerültek, és a szezon előrehaladtával csak rosszabbodtak, mintha a zöld fűvel borított tégla helyett a pálya melletti távolugrógödörben játszottunk volna néha meccset, és ott is a sima helyett a futóhomokban próbálgattunk volna 2D-ben egy félmaratont lefutni az egyre szűkülő kozmoszban (ti. egyre kevesebb csillag volt az égen..).

Amennyire az előző szezonban a saját határainkat tudtuk feszegetni, és meglépni, Conte második körében annyira voltunk képtelenek minderre, és cserébe csak arra, hogy a saját kereteinket hangsúlyozzuk ki, húzzuk egyre inkább kisebbre és egyben magunkra. Mi sem tükrözi ezt jobban, minthogy nem igazán tudok mondani olyat, legyen az keret vagy stábtag, aki ne érdemelné meg ezt a maró égést, amit összehoztak, és valós sav-pásztákat karistoltak bele a szezon amúgy sem fényes, cserébe tompán sem csillogó, matt felületébe. De amíg a játékosok java része legalább ideig-óráig képes volt önmagán felülemelkedni és valamiféle formát mutatni, addig sajnos Conte erre teljességgel képtelen volt, és bár korántsem gondolom itt a végére, hogy ez a nagyhordó fosadék, amit nevezhetünk a szezonunknak is, az ő hibája lenne kizárólag, vagy akárcsak nagyobb mértékben, mint magának a keretnek, vagy más, láthatóan hibás döntéseknek, azért nagyon nehéz elmenni a talján mester felelőssége mellett, legfőképpen azért, mert a minden valószínűség szerint maga által ásott gödör alján már megpróbálta kenni a szart mindenfelé, pedig még a focihoz kevéssé konyítók számára is napnál világosabb volt, hogy akkora svunggal zúz a fal felé, hogy ebből biztosan nem jöhet ki jól. Ezt nem egy ember csinálta, hanem sok, és az is keservesen. Felmenteni nem igazán lehet, és nem is akarok senkit, hiteltelen szavak lennének.

Némileg még mindig felhúzott szemöldökkel állok a jelenség előtt – pedig már igazán megszokhattam volna Chelsea-szurker létemre – hogy egy sikerszezon után mennyire kiveszik a játékosainkból az él, az éhség és a szenvedély. Álltunk egy egyébként sem erős ágon, és közben olyan szépen szecskáztuk magunk alatt a fát, és mindenki oly szépen hozzátette a magáét, hogy nem is alakulhatott másképp. Csak nem értem a miértjét. Persze, persze, tudomén, hogy én vagyok rosszul bekötve, általában és helyzetspecifikusan is, de engem a siker ösztönöz, és olyan éhséget hoz, hogy inkább megennék még egy töltött lovat egy kád rizzsel, nem pedig buzergálnám a semmit egy vödör bilagittal, mint ezek..

José back-to-back címe óta képtelenek vagyunk tartósan fenntartani a csúcsközeli állapotot, és évről-évre, szezonról szezonra mélyebbre vagyunk képesek esni. Kár, hogy Conte csak kivenni tudta a részét ebből a sorozatból, változtatni rajta a legkisebb mértékben sem. Dobálóznék itt ilyen business-világbéli nagy szavakkal, mint kollektív felelősség meg tudomisén, hiszen a dolog ezen része valóban túlmutat Contén, az elmúlt 4 szezon alatt 2/2 hoztuk össze, hogy regnáló bajnokként nem vagyunk képesek betolni magunkat BL-t érő helyre, mégha ez idén végül össze is jön – bár én korántsem hiszek ebben. Az edzőink második szezonjai olyan, mintha megvennék őket a fogadóirodák, és a második szemeszterre kötelező tantárggyá tennék az inverz tippmixet: osztó van mindnél, nem szorzó. Ráragasztom az egészre a bélyeget: gagyi karnevál.

Sok mindent megértetett velem e szezon azon szurkolók érzéseiből és hangulatából, akik 2 évvel ezelőtt Mou haláltáncakor mondották el mindezt. Én magam akkor másként éreztem, értékeltem a dolgokat, és nem értettem, miért néznek rám úgy a legtöbben, mint tenorista a besült dinamitrúdra, a kioldót markolászva; node mind változunk, most én állok ezen az oldalon, vagy én _is_, és nem is tudom, van-e a túloldalon egyáltalában még bárki más. Kábé kétségem nincs afelől, hogy a következő szezont már nem Conte vezényletével kezdjük meg, mégsem kardoskodnék az elhajtása mellett. Persze valószínűleg ismét képtelen lenne a paradigmaváltásra, hiszen most is az volt, az ő és a jelen keret házassága pedig nem egyszerűen megfáradt, de egész szezonban csak lapátoltuk rá a földet, most meg már olyan mélyen van, hogy már Dante is képtelen lenne mélységi jellemzőt találni rá. Ha pedig valóban annyira sötétek a napjai az aranykalitkában, amibe elmélete szerint be van zárva, mint amennyire előadja, akkor önszántából kellene lelépnie, még akkor is, ha épp nem úgy tűnik, hogy fog. Addig-addig ütlegelte a boardot és az igazoláspolitikánkat, és kente a fikát a keretre, hogy szépen lassan szembe fordította magával egyesével az összes résztvevőt, nem tudom, találnánk-e valakit, de ha igen, jó eséllyel vadászni kéne a klubon belül, aki szívből ki tud állni mellette. Márpedig ez nem csak neki, de egy random akármilyen edzőnek is annyira hiányzik, mint harkálynak a gumicsőr implantátum. Conte olyan, mint az elvont, őrült, de zseniális mérnöktudós, akinek nem szabadna emberekkel, csak gépekkel dolgoznia, csőlátású, kevésbé empatikus, mint egy rezignált sorozatgyilkos, és annyira képtelen a dobozon kívüli gondolkodásra, hogy szerintem otthon abban alszik.

Sokan felhozzák azt, amit ő maga is felsorakoztatott nem egyszer a szezon során sikertelenségünk oltárán, hogyhát jajjdeazigazolások. Ez azonban addig volt csak valid indok, amíg olyan klubok álltak előttünk, akik a logika felhasználásával vagy teljes mellőzésével, de szórták az elvileg nálunk nem lévő fontmilliókat, ami persze már önmagában is cáfolható, de onnantól, hogy olyan klubok állak immáron előttünk stabilan, mint akik épp a hétvégén vertek rommá bennünket, ez már nem állja meg a helyét. Az, amikor a zérólófasz keretével és edzőjével együtt öntözőslag egyszerűségű, egybites Burnleyhez közelebb állunk pontban, mint a Manchesterekhez, ott már rég nem az igazolásokra kell mutogatni. Tetszik vagy sem, Conte többet hozott ki a kapott anyagból tavaly, amikor lényegében nem kapott „Conte-kompatibilis” játékost, mint idén, amikor meg igen. Ezzel nem is vagyok hajlandó tovább érdemeben foglalkozni, és pont.

Nem irigylem a boardot sem most. Hm, oké, mondjuk inkább úgy, hogy most nem, általában azért eléggé.. de most, mert most, egy dolog nyilvánvaló, hogy EZ ebben a formában halott, és változtatni kell. A kérdés a mit és mennyire. Továbbra is ott van a legnagyszerűbb eszköz, amihez már annyiszor nyúltunk az évek során – el lehet zavarni az edzőt, és majd az új erő megadja ismét a kellő lökést, a sötét oldal kivilágosodik, az esőfelhők helyére pedig ismét visszaköltöznek a kacéran pufók habcsókangyalok, akik egyszarvúik hátán lovagolnak tova a szivárványon a Stamford felett. A másik, hogy a keretet kell megerőszakolni, mert itt és most egy csere a kezdőben nem lesz több, mint a patológián csókot szórni. A helyzet viszont az, hogy már én magam is eljutottam arra a szintre a Spurs elleni meccs után, hogy nem igazán tudok mondani egyetlen nevet sem, akihez úgy igazán tudnék ragaszkodni, ha a szívemre teszem a kezem. A legtöbbjük mellett fel lehet persze sorakoztatni több-kevesebb érvet, mégis.. ebben az eredménysorban mind benne vannak, mind-mind, méghozzá tevékenyen. Ott, akkor, amikor már mi, a tespedt fotelszurker létformák is előre tudjuk, mi fog történni a pályán, azok meg ott a képernyő túloldalán ötvenedjére is beszopják ugyanazt… ott már több van, mint ’baj’.

Igen, visszatérek oda, hogy tényleg tudtuk, érezhető is volt, már a szezon előtt, hogy ez egy szenvedős második lesz, de továbbra sem tudok szabadulni a dolgok minkéntjétől. Igen, várható volt, hogy a dobogó elejét max tisztes távolból fogjuk lesni, de nem, valahogy erre mégsem számított egyikünk sem. De nem adom a szavakat senki szájába, beszéljek már magamról: én nem számítottam erre, sőt, pont számítottam arra, hogy nem így lesz. És itt továbbra sem az ötödik helyről beszélünk, vagy a minden bizonnyal trófea nélküli szezonvégről, hanem arról, hogy ültetőbot egyszerűségű csapatoktól kaptunk ki magától értetődő egyszerű simasággal, no meg az érthetetlen hibákról, hozzáállásról, tanácstalanságról. Dühös vagyok, igen. Bassza meg igenis mindenki. Volt már ilyen, ez ilyen sokösszetevős düh, no meg sokrétű is, ami hullámokban, rétegekből épült fel a szezon során. Meccsről meccsre merültem jobban és jobban bele a frusztrációmba, a játékunkat látva pedig néha szívesen téptem volna fel egyesével a klaviatúra minden gombját, hogy aztán shake-et keverve belőle nyeljem le őket fuldokolva, majd köpködjem vissza a képernyőre olyan meccsek közepette, ahol szarcsimbók jellegű csapatok ellen nyeltünk három gólokat, cserébe félidőket toltunk le kapuralövés nélkül. A pályán lévő „most akkor, hogy?” tanácstalanságnál már csak a kispadon volt nagyobb a homály, és ezek kölcsönhatása egyre gyakrabban és gyakrabban hozták el, hogy már nemcsak ésszel nem mentünk előre, hanem becsületből sem. Az abszolút mélypont a City elleni semmi volt, ami annyira semmi volt, hogy azt is csak azért nem mondhatjuk el, hogy kiállni is kár volt, mert így csak 1-0 lett, nem 3. Ott viszont annyira átléptük az ingerküszöbömet, az is luxuscikknek számított, hogy megmozdulni akarjon valaki a pályán, és jóval több szerencse kellett az eredményhez, mint amit maga az eredmény mutat. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy a Citynek sem volt sürgős. Előtte is volt jópár olyan meccsünk, ahol nem nagyon kellett keresni, hogy fogást találjon az ember a Chelsean, itt viszont már az is mestermunka, ha valaki tud mondani olyat, ami nem ad erre okot. Tiszta ügy persze, hogy eddigre a City kezében ott volt az ászpóker, de mintha nálunk még a kettes pár is túlzó lapjárás lett volna. Mégsem biztos, hogy csak akkor kell kockázatot vállalni, amikor 19-re húzol lapot, mi viszont inkább elhajítottuk a paklit, és odaszartunk az asztal közepére. Ami jól néz ki, ha az igazadért harcolsz, de ha sem igazság, sem harc nincs benne, akkor… ugye…

És hát, ezzel össze is hoztuk azt, ami korábban még határozottan tarható BL-helynek tűnt, az a Spurs ellen kapott egyértelmű és végleges gyomrost. No meg, hogy itt is jobban fájt az amiért és ahogyan, mint maga a tény, ami egy olyan sorozatot szakított meg, aminek úgyis meg kellett egykor szakadnia. Tágabb értelemben véve a szezonban nagyjából aki egy kicsit is jobban küzdött az átlagnál, legyen szó top csapatról vagy kieső helyen lévőről, úgy vert el bennünket, ahogyan nem szégyellt. Immár nem csak Klopp és Wenger adott fájdalmas leckét Conténak és az általa vezérelt Chelseanek, hanem Woy-jal felálló Palace-ok, jöttment kalapácsosok, morálisan szétesett darazsak, nedves vattalabdacs keménységével bíró Bombik. Ez darabonként is ultragáz, nemhogy így együtt. Az az egyetlen szerencsénk, hogy akárcsak a többi, ez a szezon is egyszer játszható le csak, mert sokan vágnának eret magukon, ha ezt még egyszer ebben a formában végig kellene szenvedni. Egy darabig jól viselem én is, amíg csak bokáig ér a szarkupac, de ez most itt nyakig, és szeretném, ha türelmesebb, vagy megértőbb lennék a csapattal, de egyszerűen nem megy. Amit 2018-ban láttam, az csak nyomokban tartalmazza azt a Chelseat, aminek tizenéve szurkolok, pedig azért megértünk már pár hullámvölgyet együtt.

Nincs még egy éve, hogy bajnoki címet ünnepelhettünk, most pedig nincs már más, csak várni, hogy végleg lefolyjon a szezon a csatornába, ahová való. Kiábrándító na, a szezonban többször csak fingot fogtunk, de mára már az is kicsúszott a kezeink közül. Ide a végére – ami még csak nem is az, de innentől lényegében érdektelensége fullad számunkra a hátralévő – anatómiailag is kiheréltettük magunkat, hogy az a hormonzavaros, villámhárítós, hónaljmankós, jólszervezett, sárgaszemű sanda krokodil rágná le mindnek a lábát, aki pályára lépett a szezonban. Csúnya és magas falat építettünk fel szar teljesítményekből egyéni és csapatszinten is, amit már egy-egy fellángolással csak simogatni lehet, ezt már jövő augusztustól kell majd tíz ujjal szétkaparni. Viszont ehhez fel kell ébredni ebből a fáradt ikebana állapotból, amihez pedig jó táptalajt adott volna, ha jól megtaláltuk volna a Spurst, de idén ez sem ment már.

Utoljára 2016 március közepén voltam ilyen mindenszar hangulatban, ami kétségbeejtően közel van a mához, főként, ha a Chelsea komplett újkori történelmét szemezzük végig. Szokták mondani ugye az ilyenre, hogy nem is baj, hogy vége. Persze ez is a miénk volt, része az egésznek. Mégis nőjön csomó a fasszára annak, aki ennek a mélygyomrosnak tevőleges résztvállalója volt. Akkoriban írtam le, hogy akármilyen magasról is esel, minden zuhanásnak vége szakad egyszer. Talán annyi tartás még van bennünk, hogy ennél lejjebb már nem esünk a végére, azt meg nem látom, hogy feljebb hogyan lehetne, szóval én, ahogy az elején is jeleztem, elfogadom, hogy vége. Miután majd teljesítem küldetésem, kiszenvedtem magam a csapattal együtt, nekiállok majd bízni, hogy a jövőre nézve ez az idei szezon sehol sem lesz mérték. 2 éve kilenc forduló volt még vissza, mikor fejjel beleálltunk a földbe, most már nincs ennyi, mi 31 körön már túl vagyunk. A közöny nem lesz kisebb a hátralévő fordulókra, mint anno, érdekfeszítés annyi lesz benne, mint a menzai húslevesben.

Próbálok ide a végére valami bátorítót, barátit, pozitívat írni, de még most, napokkal később sem megy. Egyelőre csak az van, amit már fentebb kifejtettem, méltatlan volt ez a szezon szinte minden tekintetben, változások eszközölése pedig kritérium a következő szezonunkra. Kívánom mindannyiunknak, hogy ha nem is leszünk képesek üstökös szintű feltámadásra hirtelen, a következő szezonra sokkal kevesebb szar ömöljön a nyakunkba, és ne kelljen a tabellán az első három hely valamelyikén kívül elmondanunk, hogy joggal állunk ott, ahol. Nem tudom, miben reménykedhetünk, a jelen helyzetben kb bármiben, annyira nem rossz ez, mint amennyire fáj, de végszóként is csak ugyanazt tudom írni: méltatlan lett ez na. Szar szezont is lehet menni méltósággal, mi viszont közel sem járunk ehhez, egy jellegtelen, jellemtelen csapat lett a Chelsea, karakterét vesztett, ötlettelen, hitehagyott gárda, amire rossz ránézni. Reméljük, hamarosan jobb lesz. Én remélem. Igen, ez egópolitika, de hinnem kell, hogy hihetem, hogy jó lesz. Biztos van megoldás, a kérdés, hogy megtalálja-e a Chelsea a képletet, és ha igen, hogyan helyettesíti be a változókat. Nem lehet a falak mögé látni, marad a találgatás, edzőre, keretre, hiszen a nyár legnagyobb kérdése továbbra, sőt, egyre inkább az marad, hogy Conte mellett megy vagy marad-e a belga selyemrambó és csatakanca, de így vagy úgy, jó lenne, ha a Chelsea megmaradna az eredeti ösvényen, aki nem enged a trónból, dőlt, borít, rombol, míg az első helyért harcol.

Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com