Bajnokavató

Az idei szezonunkat már rég eltemettük. Hetek óta arra várunk, hogy pörögjön le végre az óra és kezdődjön egy új időszámítás. Azonban körülöttünk zajlik az élet, megy a harc a kiesés elkerüléséért, a BL-helyekért és egyéb nyalánkságokért. Néha pedig akaratlanul mi is belebotlunk pár tétmeccsbe. Így volt ez hétfő este is, amikor önös céljainkon túl a Tottenham bajnoki álmainak szertefoszlatásáért (más értelmezések szerint a Leicester elsőségéért) is küzdenünk kellett. Nem kértük, csak kaptuk, de ha már így alakult, kitettünk magunkért. Részletek alább.

Már a kezdő felpakolásán is érződött, hogy nem babra megy a játék, elvégre visszatért hamvaiból a védelem tengelyébe a Cahill-Terry tandem, amit Hiddink volt oly kedves megtámogatni egy Mikel-Matics duóval egy sorral feljebb. Cserébe padra szorult a legutóbb egyéves bajnoki gólcsendjét megtörő Hazard, de hát mindent nem lehet. Vendégeinknél Alli volt az egyetlen komoly hiányzó.

Míg a Tottenham maradék arany-álmait kívánta életben tartani, addig nekünk olyan magasztos célok jutottak, mint hogy ugyan már hozzuk össze 2016 első hazai clean sheetjét, vagy formázzuk kevéssé siralmasra a kriminális 5-7-5-ös mérlegünket a Stamford Bridge-en. Valamint – ahogy arra Zenzo is utalt a beharangban – vigyük tovább a pályaválasztóként az 1990 óta tartó veretlenségünket. Igen, 26 éve nem nyertek otthonunkban a spúrok, ami valami brutálisan jó sorozat: i.e. 13 – i.sz. 13 között nem kikapni ugyanis olyan bravúr, ami bőven túlmutat a vakszerencsén vagy az olajmilliókon.

Békebeli állapotok

Az első félidőn egyébként nem lehetett érezni se azt, hogy övék a jobb csapat, se azt, hogy nekik fontosabb. Teljesen egyenrangú felek voltunk mind mezőnyben, mind a kapuk előtt. Legalább is az első gólig, ami egy picit tán a semmiből jött, ettől függetlenül szépen állva hagyták a védelmünket. Aztán jött a második is, amivel a Tottenham megmutatta, hogyan képesek pár húzásból gólig játszani egy ártalmatlannak tűnő szituációt, mi meg azt, hogyan tudjuk lábon lőni magunkat.

Az igazat megvallva fordulás után sem éreztem azt, hogy utolsó leheletünk árán is, de kiegyenlítünk, bár Hazard beállítása kétségkívül lendített az esélyeinken. Szerencsére egy szögletből összejött a szépítés, ami elég volt ahhoz, hogy megingassa a spúrokat. Pochettino egy defenzív cserével jelezte is, hogy beéri az eredmény megtartásával, ez pedig elég volt ahhoz, hogy higgyünk az ikszben. Bár a gól mindkét oldalon benne volt a levegőben, igazi helyzet kevés adódott (tőlünk Willian lábában maradt ott az egyenlítés). Bizakodni persze ért, s nem is tettük ezt hiába, mert idén talán először, de csak megvillant Hazard klasszisa: a belga  harcos labdatartásából indult az akció, amit végül Costa zseniális passzából ő maga fejezett is be.

Mesteri tekerés

Idén is tízesünk góljával dőlt tehát el a bajnoki cím a Stamford Bridge-en, bár a tavalyit azért nyilván jobban szerettük. Jó lett volna a végén megtapsolni a maga nemében nagy szezont futó Tottenhamet, de a spúrok erre esélyt sem adtak. Már az első félidőben ment az alattomoskodás, de fordulás, és főleg az egyenlítés után láthatóan kioldott a reléjük: volt itt szemkinyomástól kezdve kéztaposáson át rengeteg brutális, indulatból és lendületből kivitelezett aprítás, amiben ráadásul érintett volt Diertől kezdve Rose-on át Dembeléig majd’ a teljes csapatuk. Clattenburgnek külön pacsi, hogy a fogalmatlan piperkőc fejétől csak fintorgásokra és kényszersárgákra futotta, felőle aztán kettétörhetett volna bármelyik hazai játékos lába.

Clattenburg épp ura a helyzetnek

Biztos szar lehet megint valamiről lemaradni, de egyrészt ha magukba néznek, belátják, hogy ez a hajó nem ma (vagyis hétfőn) ment el, másrészt mi a pályán aztán tényleg nem adtuk alájuk a lovat, nem provokáltuk őket, harmadrészt meg ne már a mi k.anyánkat, hogy belőlük kiszakad a feszültség és frusztráltak az ambiciózus kiscsikóik. Szóval a fékevesztett vendégeknek hála elég riasztó és dühítő volt az utolsó 10 perc, amire én nem nagyon tudok most feloldozást adni az érintetteknek. Ez a mészárszék egy felpaprikázott Pulis-csapattól is vaskos botrány lett volna, nem is beszélve arról, hogy ha mondjuk Costa nyom, Oscar tapos és Matics komponál csontzenét, akkor mit kaptunk volna a sajtótól és az angol foci szerelmeseitől. De nekünk ezt nyilván tűrnünk kell, meg egy kicsit meg is érdemeltük – állítólag…

A lényeg, hogy túléltük, mindenki a saját lábán hagyhatta el a pályát, még Hiddink se szegte nyakát estében. Sikerült továbbvinni a Tottenham elleni hazai veretlenséget, amiért nagy pacsi a csapatnak, mert már meg se lepődtünk volna, ha ezt is át kell adnunk a múltnak. Guus alatt sem fordult ki a sarkából a világ, de a hétfő esti már a harmadik olyan rangadó volt, ahol egy kései egyenlítés okozott katarzist. Olcsó örömök ezek, de valamit azért mégis ad a szurkolónak, pláne egy ilyen szégyellni való szezonban.

Ja és bajnok lett a Leicester City, amit szerintem még akkor is ízlelgetni fogunk csak, amikor már moziba kerül a szezonjukat feldolgozó egészestés film. A hétfői dúlás-fúlás ellenére úgy gondolom, hogy ez legkevésbé a Tottenham szégyene, ha csattant rajtuk az ostor, az csak azért lehetett, mert ők voltak a Rókákhoz a legközelebb. Ranieriéknek pedig még idén lesz alkalmunk gratulálni a záró fordulóban, ahol az olasz ex-edzőnk két bajnok találkozóján biztos beint(eget) majd Abramovicsnak is. Addig viszont van még egy kis dolgunk, szombaton például a kiesés elleni küzdelmekbe tenyerelhetünk bele így vagy úgy. Addig is Blue Is The Colour!