A tizedes meg a többiek

Hét napon belül harmadszor lép pályára a Chelsea, ami remélhetőleg nem lesz túl megterhelő az ősszel eltunyult testünknek. Szerdán este még észak-keleten izmoztunk a ligautolsó otthonában, ma viszont már a nyitómeccsen leszünk érdekeltek, s mivel a győzelmek újabban már nehézkesen jönnek – de jönnek, az a lényeg –, nem vagyunk épp pihentek. A 2016-os év utolsó idegenbeli meccsén ettől függetlenül cél az újabb három pont. Egy kis sunderlandi visszatekintés és persze londoni derbi-váró is lesz alább.

Mint ismeretes, a Sunderland elleni győzelem már zsinórban a tizedik volt, amivel beállítottuk saját, egy szezonon belüli rekordunkat. Az első öt meccs káprázatos, 16:0-s gólkülönbséget hozott csupa többgólos sikerrel, a második ötös viszont – mondjuk ki – már sokszor erőlködős volt, négyszer is minimális különbséggel lett csak meg. Szégyenkezni persze az egy-nullák miatt sem kell, mindenesetre a trend az, hogy fáradunk: nem tudjuk idejekorán lezárni a találkozókat, hiányzik a korábban előny birtokában tapasztalt könnyedség és lendület, sőt olykor bizony a szerencsére is égető szükségünk volt kulcspillanatokban.

Mióta tart a szériánk, 9 pontot vertünk a Poolra és az Arsenalra, a manchesteri duóra pedig egyaránt 15-öt! Ezek igen komoly számok, nem csoda, hogy nem ment minden zökkenőmentesen, pláne annak tükrében, hogy bebizonyosodott nem is egyszer, hogy ebben a mezőnyben gyakorlatilag bárki elkaphat bárkit, jó példa erre a Bournemouth, a Middlesbrough vagy a West Ham. Beszédes, hogy a tízes sorozatunk után a MU a második – két győzelemmel.

10. idei gólszerzőnk, 10. győzelmünk zsinórban

És pont ez mutatja meg a szűkös győzelmek értékét is. A Sunderland elleninek meg konkrétan az is, hogy Hazard nélkül sikerült hozni a csörtét, ráadásul a gálakezdőhöz képesti (van ilyen szó?) két beugró hozta össze a találatot (Willian assziszt, Fabregas gól). Cesc egyébként már a tizedik különböző gólszerzőnk, ami amellett, hogy szép termés, fontos is, hiszen nem várható el, hogy ugyanaz a pár csillag ragyogjon be minden éjszakát.

A Selhurst Park egyébként kellemes emlékeket ébreszthet bennünk. No persze nem úgy általánosságban, hisz hagytuk már ott a fogunkat fontos meccsen, de tavaly azért szánalmas szezonunk talán legkellemesebb meglepetését okozta azzal a Chelsea, hogy sima 3:0-ra lelépte az akkor még masszív középcsapatként funkcionáló Palace-t (akik kábé azzal a zakóval indultak meg a lejtőn). A győzelem egyébként két éve is összejött, akkor 2:1 arányban diadalmaskodtunk egy olyan mérkőzésen, aminek első félidejében mindkét fél megfogyatkozott létszámában. Ha még egy évet visszalapozunk, ott viszont már vereséget találunk, méghozzá a fájdalmasabb fajtából, Terry öngóljával ugyanis jelentőset botlottunk a bajnoki versenyfutásban.

Januári látogatásunk gólszerzői

Az utóbbi két diadalunkon túl a Pardew-csapat jelene is bizakodásra adhat okot, ugyanis ez a Palace bizony annak ellenére sem néz ki jól, hogy minőségi alapanyagból gyúrták (amúgy szórakoztatóan semmilyenre). A piros-kékek meccsein eddig 59 gól esett (3,69 találat átlagban), s az utolsó pár fordulóban játszottak mindent a 3:0-s győzelemtől kezdve a 3:3-as döntetlenen át az 5:4-es vereségig. Ám hiába a jó nevek (Mandanda, Cabaye, Zaha, Townsend, Benteke), meccseik több mint felét elbukták, s hazai pályán is csupán 7 pont jött össze 8 meccsen (2-1-5), ami még úgy is gyászos, hogy fogadták már a Poolt, a ManCityt és legutóbb a ManUnitedet is.

Mi viszont csak idegenben több egységet számlálunk, mint soros ellenfelünk összesen. A 13 megnyert mérkőzéssel pedig nemcsak a 40 pontos lélektani határt értük el szerdán, hanem meghaladtuk a tavaly megnyert meccsek számát is. Igen, féltáv előtt, december közepén. Váratlanul nagy szezont megyünk, de ez akkor sem az ideit minősíti igazán. A jóból viszont sosem elég, ráadásul ki kéne használni, hogy az City és az Arsenal egymással meccsel és a Pool is városi rangadót vív majd hétfő este. Mondanom sem kell, álomszerű lenne ezeket a tusakodásokat páholyból, 43 ponttal a tarsolyban szemlélni.

Szerdán ez is kellett a három ponthoz

A sorsolás szeszélye, hogy most egy hónapig bekvártélyozhatjuk magunkat Londonba. A január 14-ei leicesteri vizitig háromszor otthon (abból egy FA kupa lesz), kétszer pedig idegenben játszunk, ám vendégségbe a Palace-hoz és a Tottenhamhez megyünk. Apróságnak tűnik, de nagy segítség lehet ebben a hajtásban, hogy nem kell (annyit) utazgatni.

Szóval jó pár – már-már gyanúsan sok – körülmény is minket látszik támogatni. Becsületünkre váljék, eddig az ilyenekkel mind éltünk is: nem ritkította sorainkat sérülés- vagy eltiltási hullám, s ha botlott egy rivális, azt kegyetlenül kihasználtuk. Nálam Diego Costa ennek az egésznek a szimbóluma a pályán: a brazíliai spanyol leginkább az, aki kérlelhetetlenül összpontosít a célra, nem őrli fel energiáit ostobaságokkal és nem nyugszik addig, amíg el nem éri, amit akart. Ez hajt minket előre, át a nehézségeken, s így jövünk ki győztesen olyan helyzetekből, amikben az esélyesebbnek vélt riválisaink eddig elhasaltak. Ezt kell továbbvinni. Továbbra is Blue Is The Colour!