90-something

Azt akartuk, bár ez hülyeség, szóval úgy gondoltuk helyesnek, ha láthatjátok saját szemetekkel (mással nehéz), néha gyökeresen ellentétes a kép közöttünk, szerkesztők közt is, lévén többnyire mi sem vagyunk mások, mint egyszerű szurkolók. 1 meccs, 2 vélemény. Ahol a fekete a fehér, feketén fehéren.

A szombati nap csendes mélaságban telt el részemről, a saját készítésű húsleves még melengette délutáni ejtőzésre vágyó pocakomat, mikor végre felhangzott a kezdő sípszó. A kékebbik liverpooli csapatban az egyetlen szerethető jelenség számomra Drogba junior, aki természetesen ellenünk nem léphetett pályára, hiánya pedig rányomta a bélyegét javarészt minden támadás-kezdeményükre. Előzetesen azt gondoltam, a taknyos húsz perc után, amíg észre veszik a srácok, hogy elkezdődött a mérkőzés, darabolásban lesz részem. Az Everton idén sem nagyon zavar senkit a végső győzelemért, vagy a kiesés ellen küzdő csapatok közül, gondoltam nem fognak túl nagy erőfeszítéseket tenni ellenünk.

Tulajdonképpen azt mondhatom, ezzel a részével nem is volt bajom a meccsnek, egyetlen pillanatig sem tartottam a kapott góltól, illetve Cech egyszer nyújtózkodott, talán akkor becsúszott egy langyos fing, de azon kívül nyugodtan nézhettem a meccset. Illetve csak volna, mert a majdnem semmilyen ellenállásért cserébe a mi fiaink sem erőltették meg magukat. Persze, sűrű a program, BL lesz, etc. Pure bullshit. Nem vártam én földbe döngölést, tőlem pihenjenek a pályán, ha megtehetik, mondjuk egy két gólos vezetés biztos birtokában. De bosszantó kezd lenni, hogy a pályán történő töketlenkedés a fő okozója, hogy az ilyen meccseket is az utolsó percig hajtva kell lehozni, vagy mint legutóbb, a meccsvégi figyelmetlenség pontokba kerül.

Kiemelni talán senkit nem tudnék, illetve a védelemmel nem volt problémám. Iva és Azpi a két szélen számomra nagyon megnyugtató, utóbbi akár be is akaszthatott volna egy hatalmasat Howard kapujába, de nem igazán találta el jól a tetszetős akció végén. A középső védők rendre a helyükön vannak, szóval a védelem négyesével csak annyi a bajom, hogy Luiz képtelen felnőni hozzájuk, de ugye ő most nem is tudott volna játszani. A középpálya viszont mintha meccsek óta nem találná magát. Oscar halovány, hogy csúnyábbat ne mondjak, Hazard önmaga árnyéka, Matic mondjuk nem rossz, de nyarat ugye egy fecske nem csinál, ráadásul nem a támadásépítés az elsődleges feladata, Lampard meg olyan, mint szokott. Már nem fullos, de hoz egy megbízható szintet.

Tisztán látszott tegnap is, hogy csapatként még nem tudunk magabiztosan lehozni egy meccset. Egyéni villanások kellenek, jó teljesítményekkel, mert nincs magabiztosan lehozott szisztéma, mint a City ellen volt. Egyszerűen még mindig megoldhatatlan feladatot jelent felállt védelem ellen áttörő játékot hoznunk, a körbepasszolások és hátra-játék nem csupán eleme a játékunknak, de mintha erre építkeznénk. Ezzel önmagában nem lenne bajom, de olyan meddő alapjátékunk lesz ettől, hogy meccs közben gond nélkül kiolvasok egy könyvet, akkor sem maradok le semmiről. Nem látok stílust a játékban, mármint csapat-stílust. Olyan esetleges kezd lenni, amit a pályára teszünk, talán félidőben mondták azt a szagértők, hogy a Chelsea nem erőlködik, mert bízik magában, úgyis beakad egy gól.

No, ebből van kicsit elegem, mert egyszerűen 90 percig egyáltalán nem éreztem, hogy beakad az a gól. Rezignáltan csücsültem a nappaliban, és nagyokat ásítva vártam a vége-sípot, miközben azon agyaltam, mi a frászt fogok erről írni? Kortyoltam egy öblöset a söröm maradékából, és bosszúsan dobtam odébb a szotyit, annyira sem izgultam, hogy megbontsam.

A gólnál persze felüvöltöttem, rettentően boldog voltam, hogy a szar játékkép ellenére behúztuk a meccset három ponttal, mert nehéz ellenfélnek bizonyult az Everton, ahogy azt vártuk is. A beharang-ban már matekoztunk, hol „szabad” pontot hullajtanunk, és itt bizony nem volt megengedett, evégett örvendetes, hogy végül nem is történt ilyen szantségtörés. De állítom, a szezon végéig ez kurvára harmatos lesz. Bízom benne, hogy Mourinho is látja, amit én/mi, és tudja, hogyan b@sszon oda néhány embernek, mert ha a stílusunk kialakulására várni is kell még, nem bízhatjuk minden meccs eldöntését a védőkre…

Hajrá tovább!

/Koda_blue/

*** *** *** *** ***

Nem tudom, mennyire érződött a beharangból, de vártam a meccset. Vártam EZT a meccset. Maga az Everton önmagában sem tartozott a kedvenceim közé, sem az otthonát adó város, sem a játékstílusa, sem a játékosai miatt. Elismertem mindig, hiszen a jó mojzi, aki azóta már egy vörös sereget próbál harcra bírni, egyelőre nem több sikerrel, mint korábbi kékjeit, munkája azért kimagasló volt ezen a szinten (amely szint a PL), és relatíve konstans. Ettől függően vagy függetlenül, de mindig ők voltak a kicsit szürke, kicsit semmilyen, színtelen, szagtalan, szúrós szagú gáz, aki nem feltétlen sokszor tett keresztbe a Chelseanek, de ha mégis, akkor azt többnyire a mi szempontunkból rosszkor.

A február közepe-vége még nem igazán a számolgatás időszaka, én mégis megtettem, hiszen régóta nem volt ennyire kiegyensúlyozott a Premier League, sem elöl, sem hátul, s bár bennünket vajmi kevéssé érdekel (thanks god) mi zajlik az alsó házban (hacsak azért nem, mert talán az alsóházi csapatok ellen megy kevésbé), azért nem semmi, hogy az a WHU, aki ellen nemrég egy döntetlennel blamáltuk magunkat, akkor még a kieső zóna aktív tagja volt, most pedig a tizedik, bár, ettől még továbbra is 10 pont van köztük és a jelenleg utolsó Fulham között. Számunkra viszont sokkalta érdekesebb, hogy elöl, ott legelöl, velünk kezdődött a lista a legtöbbek számára 27. kör előtt, és ha garantálni akartuk, hogy ez így is maradjék, hát nem sok más esély maradt, mint győzni. Megtettük, de ne szaladjon senki ennyire előre. Én se. Hőőőő. (esküszöm leállok a lovas témáról, de ez olyan, mint a sör vagy a pillecukor, ha egyszer elkezded, nehéz abbahagyni)

Merthogy, volt ám meccs is. Előre lemondtam a beszámoló írását, úgy volt, nem fogom látni a találkozót. (Nagy) Családos hétvége volt tervezve, ami nálunk nem egyszerű, de legalább bonyolult, és nem egyszerű. Lett, ahogy lett, szombat ebédidőben leültem a stream elé, ami többnyire kegyes volt hozzám, azaz úgy is fogalmazhatnék, hogy a meccs 90+ százalékát élőben, folyamatos kép mellett láttam. Korábban már többször bebizonyosodott, hogy én olyan mérkőzéseket is képes vagyok rendkívülimód értékelni, amit mások nézhetetlen foshalomnak titulálnak. Ezt azért vezetem már itt elő, mert a kommentok között nem igazán találkoztam olyan verzióval, mint az enyém. Pedig szerintem tényleg isteni meccs volt, és rám nem jellemzően ezt mindenféle irónia, gúny és heherészés nélkül mondom. Van valami romantikus bája egyébként is a nappalos meccseknek számomra. Anno, amikor még térdig értem magamnak, a tv többnyire ha adott is meccset, azok „nagy” találkozók voltak, estés meccsek, válogatott találkozók, és én egyedül ekkor tudtam kikönyörögni, hogy ébren maradhassak, és az alufólia antennás, 8 csatornás Orion Mátra tv-nk előtt, amin szigorúan ott volt a jegesmedve szobor, míg apám egy nagyobb képinterferencia-javítás során a másfél méter magasból a talaj irányába nem állította mozgásilag, nagy szoba padlóján ülve azt lestem, hogy a labdás játékost rendre négy árnyék kíséri, és Vitray Tamás andalító moraja szűrődjék füleim tövébe közben.

Napfényes meccsekkel már évekkel később élőben találkoztam, mikor jómagam is a korosztályos serdülő csapatokat jártam halomra, de ez valahogy mindig „új” élmény marad számomra. Most is, szombat, lényegi ebédidő – na nem nálunk, nem, hétvégén 11-kor reggeli, ahhoz nem passzol a korai ebéd, mi ebcsorázunk úgy 4 körül – leülök a láptop ölébe, vadul izzítgatom a streamet, aztán elindul a móka. Nem volt itt kérem semmi tapenolás az elején, a srácok belecsaptak a kondérba, na nem a mieink, azoknak nem szokása, de pörgött a meccs na, lendületesen, ahogy egy jó mérkőzéshez illik. Cech már tornászik Osman lövésénél, alig 10 perc után, mi pedig szokás szerint lassan éledezünk, és már az elején, de legalábbis az első 15-20 perc alapján látszik ismét, hogy ezen a meccsen is kiütközik a Chelsea minden egyes, összes hiányossága. Mégpedig az, amire az eddigi bő 10 szezonunkat mi is építettük, s amiről váltani készülünk, azt játssza ellenünk az Everton, méghozzá jól, méghozzá úgy, ahogyan mi játszottuk korábban, más játékosokkal. Látszik az, ahol fejlődni kell, ami a 4-2-3-1 rákfenéje, ha Ázárokra és Oszkárokra épül: ha két kétajtós szekrényt akasztasz a nyakukba, akkor el lehet venni a játékuk élét. Mert nem, nem lehet elvenni a labdát egyik nevezettől sem. Ahhoz már most túl jók. De hiába volt a pályán Matics és Lampard, a felfutó Ápilikvetá és Ivanovics, egyszerűen nem jutott el hozzájuk a labda. Barry, McCarthy, Jagielka és Distin ott lihegett Ázár és Oszkár előtt és után, és nagyon jól tették a dolgukat. Pont annyit löktek, pont annyit akasztottak, borítottak mindig a két srácon, amit befújni nem lehet, de a labdát és a lendületet elveszítsék. Ha úgy tetszik, az Everton taktikailag megfogta a Chelseat, Martinez óvatosan, de felszegett állal biccentett José felé, hogy na haver, mi minimum pontért jöttünk, mit lépsz?! Ezzel le is futott a félidő, úgy, hogy mindkét csapat jól játszott, de jól kioltotta egymás játékát.

Viszont José attól José, EZ a Chelsea pedig Chelsea (korábban ez nem feltétlen volt igaz), mert van mélysége és tudása váltani. José már a szünetben lekapta Oscart, hiszen látszott, hogy a srácot ha kell, kettétörik, de labdához nem fog jutni, és felrakta a helyére némi átszervezéssel a „ráfutó” Ramirest, aki nem jobb honfitársánál, de arra, amire kell(ett), alkalmasabb. Érdemes megfigyelni, hogy Ramires nem egy technikai ördög, egy csele van, az is szar, viszont örömmel fut bele labdástól a tizenhatos előterében a bolyba (vélhetően akár taktikai utasításra), mondván mivel kontakt úgyis lesz, majdcsak befújnak valamit. Nem értünk el a hetvenedik percig, mire Mourinho már az egész taktikai arzenált felvonultatta, kihasználta mindhárom cserét, és egyre inkább átálltunk a kicsit mélyebbről induló, izomból az egyre inkább beszoruló Evertonra ráfutó csapatra, Torresszel és Schürrlével, akinek nem vágom, milyen a fejjátéka, de egyre érdekesebb krumlipogácsa nő a homloka fölé. Éééés igen, ez az a pont, ami nem megy egyáltalán az „első sorral” (Hazard-Oscar-Willian-Etoo), sem a másodikkal (Schürrle-Hazard-Ramires-Torres) – hiába hajt a szív, mint tette azt most is, ezeket a meccseket Drogbával, Ballackkal, egy csúcsközeli(bb) Lamparddal, Maloudával IZOMBÓL bezúztuk. Most gyorsak vagyunk, kreatívak, látványosak, varázslatosak, de ahol egy kicsit izmozni kell, ott csak a védőkre számíthatunk.

Végül nem lett ez másként most sem, Terry, a kapitány volt, aki valahogy begyötörte Howard alatt, mellett, felett, vagy rajta keresztül a játékszert a hálóba, és úgy nagyjából a lehető legjobbkor. És legalább úgy örültek, mint én, aki közben a második félidőben már ebédet főzve, sült szalonnát kavargatva leste a monitort, és ugrált, mint a bolond, majdnem az egész forró-zsíros serpenyőt magára borítva. José azt mondta a meccs után, hogy „When you score minute 90-something you can speak about being lucky, but the reality is that the boys chased that. We were the team that was really trying to win, which is our responsibility. We deserved it. I never thought we would score so late. I had hope that we could score a goal before that. Destiny wanted last minute.” (Ha a kilencven-akárhányadik percben szerzel gólt, mondhatod, hogy szerencséd volt, de a valóság az, hogy a srácok akarták ezt a sikert. Mi voltunk a csapat, akik igazán nyerni akartak, ami a feladatunk. Megérdemeltük. Nem gondoltam, hogy ilyen későn találunk be. Reméltem, előbb összejön. A sors viszont utolsó perces találatot akart.) Na, ugyanezt éreztem én is.

Ez a mérkőzés teljesen más volt, mint a WHU-féle barikád ostromlás. Itt majdnem egyenlő felek küzdöttek, és ahogy elnéztem ezt az Evertont, arra gondoltam, hogy akár még szurkolni is tudnék nekik, ha nagyon akarnám. Szerintem végül a jobbik csapat nyert, az, amelyik jobban akarta a győzelmet. A második félidőben az Everton már beérte volna a ponttal. Ez lett a vesztük, még akkor is, ha Martineznek igaza van: a Chelsea kihasznált minden apró trükköt, amit a szabálykönyv megad. Ramires századik belemenését Probert befújta, Lampard kanyarítását Terry pedig begyötörte. Viszont, ez a hárompont óriásit szólt. Egyrészt a küzdeniakarás, másrészt a szív, harmadrészt Lampard és Terry, negyedrészt a hátralévő meccsek miatt.

Fáradnak a nagyok, fáradunk mi is. A City sem ezernullákra nyer már, ők is beérték megint egyel, a Pool is épphogy meghúzta a Swans ellenit 4-3-mal. Nagy és fontos győzelem volt a szombati. Egy jó, hajtós, taktikailag is izgalmas mérkőzésen. Én annyit kértem, kapott gól nélkül húzzuk be a meccset. Ennél jobban talán el sem sülhetett volna. Utálom, ha nincs igazam, amikor tudom, hogy igazam van.

Miközben az Euro-2016-on a magyar válogatott megkapta az összecsalni sem lehet ilyet leggyérebb csoportot, a Spurs meg az EL után most a PL-ben is megfázott, ha pedig Nasri azt mondja a City-Stoke után, hogy az egyetlen dolog, ami számít, a győzelem, hát, akkor mondjuk ezt el mi is. Aztán, lehet, hogy kicsit szentimentális a dolog valahol, de nálam okosabbak is mondták azt, hogy kicsit olyan volt ez, mintha visszamentünk volna 2005-be: JM az edző, Lampard beadásából Terry szerez gólt, a Chelsea pedig 1-0-ra nyer. Hm. José még mindig bajnok lett, ha február végén a csapata a tabella élén állt…

Érzéki csalódás vagy sem, José tapossa az utat, a Chelsea pedig megy rajta. Ha tartani tudjuk a félpályás útlezárást, nem lesz, aki előzni tud.

/Zenzo/