Rég nem látott ismerősök

Nem nagyon akadt egybefüggő időm a hétvégén, amit posztírásra fordíthattam volna, így kissé megcsúsztak a dolgok. A meccshír és a következő találkozó beharangozójának egybecsúsztatása viszont nem új keletű, szóval nyilván senki nem lepődik itt meg azon, hogy Newcastle-lel és morgással indul, majd Portóval és bizakodással folytatódik majd eme iromány. Részletek alább.

Valami furcsa okból kifolyólag a Cityhez mérjük magunkat, így megörülhettünk Pellegriniék újabb vereségének. A Tottenhamnek hála lehetőségünk nyílt arra, hogy az öt forduló alatt összeszedett 11 pontnyi hátrányunk több mint felét ledolgozzuk potom két kör alatt. Ugyanakkor a mi meccsünk előtt nyert a United és az Arsenal is, ráadásul a Pool és a Spurs is már előkelő helyen ágaskodik – szóval bőven volt miért hajtanunk.

Ehhez képest az első játékrészben színtelen-szagtalan ügyeskedésnél többet nem láthattunk támadójáték címén: se lendület, se kreativitás, se egyéni villanások. Ivanovics beadásai viszont a legvészterhesebb bosingwás időket idézték, Remy teljesen súlytalan volt, Pedro kezdeti varázsából mára semmi sem maradt, valamint Hazard-t sokkal jobban szerettük 17-esben. Egyedül egy életerős Fabregas-lövésnek örülhettünk, de ez nem tudta kompenzálni azt a kutyakomédiát, amiből gólt kaptunk: Newcastle-szempontból bravúros volt a tért ölelő gólpassz, a labdalevétel és a szűk helyen eleresztett lövés is, viszont mi nekünk mindhármat (bár az első még hagyján) meg kellett volna tudni akadályozni. Külön fájdalom, hogy az eddig azért sallangmentesen teljesítő Zouma volt a főkolompos.

Fordulás után hiába szögeztük kapujuk elé a hazaiakat, ötlet és vállalkozó kedv híján elmaradt az áttörés. Jött viszont egy újabb elkerülhető gól: Wijnaldum levált emberéről (nevezzük Fabregasnak), majd védhetetlenül a hosszúba csúsztatott. Sajnos ekkortájt időből több volt, mint reményből. A Szarkák kitettek magukért, ami meg inkább elég volt, mint sok, ami alapvetően minket minősített. Két sovány kapaszkodónk akadt: Colback kiválásával egyre könnyebben tudtunk felérni a kapujuk elé, illetve azért volt egy dél-amerikai kontingens a kispadunkon (Falcao, Willian, Ramires), akikben muszáj volt bízni. De amikor a kolumbiai pár méterről tisztán telibe fejelte Krult, akkor annak ellenére kezdtem lemondani az egészről, hogy les miatt úgyse adták volna meg a találatot.

Aztán az utolsó negyedórára megmozdult valami. Ramires a semmiből ragasztott egy bődületesen nagy gólt a jobb felsőbe, ami láthatóan visszaadta a hitünket, miközben ezzel egyenes arányban meg is ingatta a fekete-fehéreket. Ennek szellemében – és az immáron kétszeres apa vezérletével – megtoltuk a hajrát. Hetesünk az egyenlítő gólnál csak bezavart – így a lassan levédetni való találat Williané lett –, pár perccel később viszont majdnem győztes gólt is fejelt. Ha pedig hozzátesszük, hogy Pedro még 2:1-nél égbe lőtt egy tuti ziccert, akkor látható, hogy hiába játszottunk kilátástalanul a meccs bő háromnegyedében, a maradék idő alatt meg is fordíthattuk volna a találkozót (azóta tudjuk, hogy az Everton okult a példánkból és kétgólos mínuszról nyert a West Brom otthonában…).

A nyerő cserék: Ramires és Willian

Ramires góljáig úgy éreztem, hogy visszatértünk oda, ahonnan már jóhiszeműen azt hittem, végleg eltávolodtunk. A hajrá viszont erőt és reményt adott, elvégre kétgólos hátrányból pontot menteni még úgy is fegyvertény, hogy tudjuk, a saját gyengeségeink rángattak minket ilyen kényszerhelyzetbe. Ráadásul a végére már úgy tűnt, győzelmet szalasztottunk el, szóval volt itt minden, mint a búcsúban.

A tanulság az – és itt már átkötök –, hogy továbbra is nagyítóval kell keresni a csapat szekerét toló, nélkülözhetetlen játékosokat, ami riasztó pálfordulás tavalyhoz képest. Jövő héten mindenkit hí a haza, szóval ezt a hetet kéne még kimaxolni. Ma este portói vizit, szombat késődélután pedig az egyre inkább belelendülő Southampton vendégül látása a program a szünetig.

Ami a BL-t illeti, itt legalább jól állunk: magabiztos győzelem és két pont előny az eddigi termés. A neheze viszont most jön, ugyanis előbb Portóba, majd Kijevbe lesz jelenésünk. Mondanom sem kell, egy győzelem nagyot szólna, hisz ez esetben jó időre lekoptathatnánk a papíron legkomolyabb üldözőnket. Ugyanakkor ha kikapnánk, kezdődnének a bajok, hiszen vélhetően a harmadik helyről várhatnánk a kijevi túrát. Vagyis győzelmi kényszer ugyan nincs rajtunk, de egy pontot mindenképp be kell szákolni Portugáliában.

Mint említettem, nem nagyon látom, kik lennének pótolhatatlanok a 2015-2016-os Chelseaből, szóval nem bánnám, ha Mourinho belenyúlna kissé a csapatba. Az Európában épp bevethető Diego Costa szinte tuti kezd, mint ahogy Begovic helye is sziklaszilárd, a köztes kilenc helyre meg remélem befér legalább két ember a Rahman-Kenedy-RLC trióból.

Egy Porto-Chelsea előtt lecsaphatatlan magas labda a közös múlt és az összekötő kapcsok, így ezekről is szólanék pár szót. Menedzserünkön kívül egy kezdőcsapatnyi olyan játékos húzta már föl a mezünket, aki megfordult korábban mai ellenfelünknél. A teljesség igénye nélkül Paulo Ferreira, Ricardo Carvalho vagy José Bosingwa közvetlenül a portói kék-fehérektől érkezett, Raul Meireles, Deco vagy a jelenleg is nálunk játszó Radamel Falcao nevét pedig a portugál sztárklubnál ismerte meg a világ, de őket nem onnan igazoltuk.

Nem mai kép…

José Mourinho tehát hazatér. Szép éveket töltött a portugál városban, ahol – ki ne tudná – BL-t, és UEFA kupát is nyert. Mióta elhagyta a klubot, hatszor meccseltünk a Portóval, ebből négyszer ő ült a padunkon. A mérleg nyelve egyértelműen felénk billen, hiszen négyszer győztünk mi, egyszer ők, ráadásul az egy szem egyenes kieséses szakaszos párharcot is mi nyertük. Legutóbbi portói vizitünket Anelka góljával nyertük még Ancelottival a padon.

Menedzserünk a jelenlegi keretből Iker Casillast ismeri behatóbban (még a Real Madridból ugye), de meg lennék lepve egy egymás nyakába borulós, vidáman kvaterkázást látva. A spanyol kapust kivéve most nincsenek igazán nagy nevek, de ez a kék-fehéreknél bocsánatos bűn, tekintve hogy évről évre kitermelik a jó pénzért továbbadható tehetségeket. Az utóbbi bő tíz esztendőben olyan kiválóságokat adtak tovább nagy haszonnal, mint Paulo Ferreira, Ricardo Carvalho, Bruno Alves, Bosingwa, Pepe, Mangala, Danilo, Raul Meireles, Fernando, Deco, Lucho Gonzalez, Guarin, Joao Moutinho, James Rodriguez, Hulk, Falcao, Jackson Martinez vagy Lisandro Lopez…

A mai találkozó érdekessége az is, hogy ez lehet zsinórban a tízedik veretlenül megvívott BL-meccsünk, úgyhogy már csak ezért sem kéne kikapni. Továbbra is Blue Is The Colour!