Miért ilyen borzalmas az angol játékvezetés?

A címben feltett kérdést (és annak megválaszolási kísérletét) elsősorban Atkinson hétvégi flúgos futama inspirálta, de nyilván tovább látok az orromnál vannak emlékfoszlányaim arról, hogy ez bizony nem új keletű probléma és megválaszolása nem is egyemberes feladat. Vitaindítónak viszont mindenképp megteszi, úgyhogy ha még nem párolgott el teljesen a dühötök, akkor görgessetek alább.

A következőkben jó néhány olyan gondolat következik, ami elsőre úgy tűnik majd, hogy felmenteni igyekszik az angol játékvezetőket. A kulcsszó valójában: kíváncsiság. Komolyan érdekel ugyanis, hogy miképp lehet büntetlenül ennyi szar döntést hozni.

Őszintén mondom, én alapvetően mindig próbálom magam türtőztetni és ameddig csak lehet, mellőzni a bírózást. Elismerem ugyanis, hogy nehéz egy szakma ez: tűrni az állandó sértegetéseket, átlátni a trükközéseken, másodperc tört része alatt dönteni kiélezett szituációkban és egyéb közhelyek. Tényleg nem könnyű. Még azt is ideveszem, hogy a pályán hibázik mindenki más is: alászalad a kapus, röviden ad haza a védő, tiszta helyzetben lő mellé a csatár… Próbálom azt mantrázni, hogy nem csak a bírón múlik – pláne otthon egy kiesőjelölt ellen. Hiszen míg egy BL elődöntőben meg kell ragadni azt a pár lehetőséget, ami adódik, addig egy Burnley ellen a Bridge-en meg tudni kell több helyzetet kialakítani, hogy ne a játékvezetőn vagy a vakszerencsén múljon.

Viszonylag kevés szó esik arról – pedig szerintem ez egy nagyon meghatározó faktor – hogy az angoloknál élesen elválik egymástól a Premier League és az alsóbb osztályok. És itt most nem az anyagi dolgokra gondolok elsősorban, hanem a játékstílusra. Míg a többi topliga esetében az élvonal a nemzeti foci legfelsőbb szintjének színtere, addig a PL egy teljesen más világ a Championshiphez és a többi ligához képest: külföldi edzők, teljesen más játékfelfogások, temérdek légiós. Mit jelent mindez?

A játékvezetőknek meg kell mászniuk a szamárlétrát: csak akkor kerülhetnek felsőbb szintre, ha a jelenlegin már bizonyítottak. Az élvonalbeli meccsek viszont nagyon mások, amihez nehéz alkalmazkodni. A rengeteg légiós miatt számtalan olyan helyzet adódhat (és adódik is), amire egy játékvezető nincs felkészülve egész egyszerűen azért, mert az ő saját futballkultúrájától ez idegen. És akkor itt lehet gondolni a műesésektől kezdve a világ bármely védőjét egyensúlyából kibillentő hirtelen ritmusváltásos cseleken át az alattomos szabálytalanságokig sok mindenre. Ilyenek ugyanis igencsak ritkák egy Charlton-Huddersfield meccsen. Ezeknek a játékvezetőknek egy Diego Costa vagy egy Hazard (hogy csak saját játékost említsek) gyakorlatilag kulturális sokk – és ebbe most lehetőleg senki se magyarázzon bele xenofóbiát.

Valaki cselezni próbált

De ennyi volt a felmentési kísérlet, a védelem most visszavonul – és többet elő se jön már. A fentiek megmagyaráznak jó pár rossz ítéletet, de nem mindent. Amit viszont nem, az vagy merő rosszindulat, vagy döbbenetes inkompetencia a részükről. Tökéletes látási viszonyok, kiváló útburkolat, kifogástalan állapotú személygépjármű, rutinos sofőr – de a végeredmény mégis egy saját tengelye körül háromszor megperdülő, feje tetején az árokban landoló verda. Hogy? De tényleg: hogy?

A szomorú igazság az, hogy az angol játékvezetés régebben is ugyanilyen pocsék volt. Másfél évtizeddel ezelőtt, amikor Atkinson, Clattenburg vagy Dean szerepét még Poll, Rennie vagy Riley öltötte magára – tönkretéve ezzel ugyanúgy milliók szórakozását, mint napjainkban –, ugyanúgy megvoltak a kifakadó szakemberek is. Például John Gregory (akkori Villa-menedzser), aki úgy berágott a csapata Sunderland elleni meccsén bénázó David Elleray-re, hogy komoly büntetés árán is bedobta a találkozó utáni interjúban merész reformtervét, miszerint elektródákat kéne kötni a bírók nemiszervére és három rossz ítélet után ötvenezer voltot vezetni beléjük. Mint hozzátette, a világ egyik legkiválóbb bajnokságához (amelyben a stadionok és a játékosok is a legjobbak közül valók) a legpocsékabb játékvezetők tartoznak.

Gregory 1999-es (a maga nemében szellemes és lényeglátó) nyilatkozatában az a legborzasztóbb, hogy jelen idény bármelyik fordulójában aktuális lehetne. Még a szélcsendes fordulókra is jut egy pár nem szankcionált könyökös, meg nem adott büntető vagy tévesen befújt les, hát még a durvábbakon! És ha az ember elég meccset – vagy legalább gólösszefoglalót – néz, azt is láthatja, hogy Shakespeare szavait kiforgatva őrült beszéd, de nincs benne rendszer, vagyis bármelyik bíró képes bármelyik csapat kárára tévedni. Az a Clattenburg például, amelyik rózsaszín masnival átkötve adta le a három pontot a ManUnitednek a Bridge-en 2012-ben – kiérdemelve a Referee, Leader, Legend drapit –, annyit tévedett a Vörös Ördögök kárára idén Leicesterben, hogy már nekem fájt nézni. Vagy hogy másik példával  éljek, az a Martin Atkinson vezette ordas hibákkal a hétvégi bajnokinkat, amelyikre már nem egy rangadónk után fröcsögtek az ellenfél drukkerei, mondván részrehajlóan jó fújást kaptunk tőle.

A Premier League-ben az (is) jó, hogy változatos. Az egyik fordulóban még úgy érzed, hasít a csapatod (vagy épp ellenkezőleg, oda minden remény), aztán jön egy extrém játéknap, ahol minden megfordul. Ez az érzelmi rafting idén a Cityvel vívott macska-egér harcunkban érint talán leginkább minket: novemberben még a veretlenül rekordbajnok Chelsea víziója is megjelent néhányunk lelki szemei előtt, hogy a 2015-ös év első napjának végén már a trónfosztásban is elkezdjünk kételkedni (már aki). A lenullázott nyolc pont fórból aztán hét lett, amit persze az FA feketeinges pribékjei már megdézsmáltak.

Nincs itt semmi látnivaló…

Átkötés vagy egybekötés, ki-ki döntse el maga, mindenestre a változatosság a játékvezetésre is áll. Sosem tudhatod, mit kapsz vagy vesztesz a hétvégén. Ha épp nekünk ad a gép, nyilván vagy azt mondjuk, hogy járt már ennyi szopás után, vagy pedig bezzegelünk egy jóízűt. Ha viszont a kárunkra tévednek, akkor jönnek a szitkok. A probléma nem is magával a hibázás tényével van, sokkal inkább annak mértékével, gyakoriságával, no és persze a rá adott reakciókkal. Valljuk be, nagy merítés nincs, egyik bíró kóklerebb, mint a másik, az viszont nem véletlen, hogy Foy, Clattenburg vagy Atkinson neve már sosem lesz ingersemleges – szemben mondjuk Marrinerrel vagy Oliverrel, akik nem tévedtek a kárunkra olyan emlékezeteseket.

Rendszeres olvasóink tudják jól, hogy bírózni mértékkel és okkal szoktunk. Nem fröcsögünk, nem keltjük a feszültséget és nem készítünk bűnlajstromokat sem. Atkinson hétvégi ténykedése és annak hivatalos irányból (The FA) történő menedzselése viszont az alávalóságnak az a foka, ami a pillanatnyi tehetetlen dühből zsigeri megvetést formál. Kikockázták, lemodellezték és megszakértették rengetegen tengeren innen és túl az ominózus eseteket és néhány Bede-féle hamiskártyást leszámítva egyöntetűen ítélték meg mind a négy, Mourinho által is kifogásolt szituációt: a játékvezető hibázott (szorozva néggyel persze).

Már többször utaltam rá: ez nem (csak) rólunk szól. Példának okáért ebben a fordulóban a Southampton és a Sunderland sem élvezhette bíróéknál a hazai pálya előnyét – hogy finoman fogalmazzak. Szigorúan pirosat felmutatni egy legfeljebb narancssárgás belépőre egy dolog. Rosszul megítélni egy kiélezett leshelyzetet meg egy másik. Az ilyenek után még ne kelljen az anyáknak csuklaniuk. Viszont a kettős mérce alkalmazása, a láthatóan szem előtt történő esetek rossz megítélése és a triviális szituációk érthetetlen félrekezelése már az a szint, ami szurkolóként felháborító. És tudjuk jól, ezekből is van sajnos jó néhány. Ezek bűnök. Olyanok, amikért a menedzsert eltiltják vagy menesztik, a játékost padra vágják vagy átadólistára teszik – de ha egy játékvezető befolyásolja a végeredményt (ha csak azt…), akkor az FA cinkosan rákacsint és fedezi a bűnöst. Mi meg állunk ott bambán, tehetetlenül és nem értjük.

Ma már egy házzal feljebb keveri a lapokat

A nagyszájú, szókimondó menedzserek egyébként kapóra jönnek az FA-nek, ugyanis kiválóan lehet velük riogatni, mondván a sok gyalázkodás extra nyomást helyez a játékvezetőkre, akik így áldozati szerepben tüntethetők föl. Fontos látni, hogy ez egy olyan játszma, ahol a szövetség nem veszíthet: mint akik fegyvertelenekre lövöldözhetnek, ha úgy tartja kedvük. Ha valamelyik bíró szétfúj egy meccset, az FA vagy bevédi, vagy pedig kénytelen-kelletlen megdorgálja, ami legfeljebb abban merül ki, hogy egy-két hétig nem kap az illető mérkőzést, vagy kap, de csak valami Hull-Burnley kaliberű alsóházi iszapbirkózást. Kritika tehát csak kívülről jöhet érdemben. Ha egy menedzser jobban elengedi magát, máris kapja a csekket és/vagy az eltiltást. Minél vehemensebb a kritika, annál jobban élvezi a helyzetet a szövetség, hiszen ez ad igazi lehetőséget bírságolásra és ajvékolásra. Szinte vágyják, hogy elcsalást, gyalázatot vagy ellenük folyó hadjáratot emlegessenek az edzők és a játékosok, hiszen ekkor már lehet ezekbe kapaszkodni: hirtelen nem a két jogtalanul megítélt tizenegyesen vagy a koncepciótlanul kiosztott sárga lapokon lesz a hangsúly, hanem a nem megfelelő szóhasználaton.

Egyébként belegondoltatok-e már abba, hogy mi mindenért lehet lapot kapni a meccsen? És abba, hogy ezek közül mi az, ahol nincs fizikai kontakt? Időhúzás, reklamálás, műesés, túlzott gólöröm… Szinte már háttérbe szorul maga a játék (amiről persze maguk a futballisták is tehetnek persze). A bírókról is gyakorlatilag lerí, hogy nem is értik a játékot. Megítélésben ugyanolyan súlyos vétség náluk egy sípszó után elbikázott labda, mint egy életveszélyes becsúszás. Matics kiállításának-eltiltásának is az az egyetlen pozitív hozadéka, hogy a szövetség(iek)től kapta két meccsre, nem pedig Barnestól egy félévre. Így is nagy árat fizettünk az incidensért persze. Nyilván tanultunk az esetből: bátran ártalmatlanítsd az ellenfeledet (különösen, ha egy társad takar) egy ütemtelen lábtörő becsúszással, elnézést sem kell kérned, csak sunnyogj el, lap ugyanis csak abból van, ha számon kérik rajtad a tettedet. De meg is érdemli az ilyen forrófejű huligán a kiállítást, ha fölpattanni és lökdösődni van ereje, akkor nyilván semmi baja a lábának…

Mindezzel együtt úgy vélem, nem akarnak minket célzottan kicsinálni. Ez nem így működik. Az ezzel való riogatás ráadásul veszélyes, hiszen kellemetlen helyzetbe hozza a játékvezetőt, aki nyilván tisztában van a csapat korábbi sérelmeivel. Ha az ominózus együttes kárára téved, megvan az alap a hadjáratozásra; ha viszont javára, akkor jöhet a kompenzálás vádja kívülről. Szívatnak minket, visszatérően ráadásul, szóval dühös vagyok én is. De még így is ott vagyunk a szeren, cimborák! Ez komoly fölény mentálisan és morálisan is. És ahogy a jót és a sikert, úgy a rosszat és a kudarcot is tudni kell magunkban (is) keresni. A játékvezetők pocsékak, az alávaló szövetség meg önti az olajat a tűzre, de ne ők legyenek a központi téma a döntőre hangolódván! Továbbra is Blue Is The Colour!