Az igazság odaát van

Odaát, Walesben. Marriner, te fatökű istencsapása, te. Ma délután, a várost leromboló jégesőnél, és a mérkőzéstől megfosztó OrbánTv-nél meg az áramkimaradásnál már csak egy szánalomra méltóbb tényező volt, te, ott, a síppal a szádban. Nem tett meg mindent a Chelsea ezért a győzelemért, de mégsem neked kellett volna elvenni.

Forrongó dühvel ülök még mindig a gép előtt, pedig igyekeztem hagyni ülepedni a dolgokat, miután végre sikerült megnéznem a mérkőzést. Nem a legjobb pillanatomban kapott el valóban ez az agyrém, hiszen nem elég, hogy az istenadta spílertv továbbra sem fellelhető sehol az éterben, hogy az Andy Vajnába oltott orbánvíííktor csavargassa az ördög csecsét, amíg le nem telik a közvetítési joga, de aztán már éter sem volt, hogy az időjárás aktuális kezelőszemélyzete is rogyassza rá magára mindazt, amit ma ide központosított az Alföld északnyugati csücskébe.

Félre ne értsen senki, a bírózás alapesetben nem kenyerem, ezt az elmúlt évek során, aki rendszeres olvasónk, biztosan meg tudja erősíteni, de ez a mai mutatvány valami elképesztő volt. Tényleg, félreértés ne essék: én nem a Chelsea győzelmét kérem számon ezen a lilafelsős szánalomkupacon, de a munkájának elvégzését mindenképp. Márpedig ennél három marék makákó is jobban fúj. Pfejj, rontás, Marriner a neved.

A mérkőzés egyébiránt remekül leképezte a Chelsea minden eddig látott előnyét és hátrányát is egyben. Olyan előnyeit, mint csatárteljesítmény, spirit, koncentráltság az utolsó percig, azon hátrányaival együtt, mint sebezhető védelem, mérkőzésen belüli túlontúl nagy amplitúdójú intenzitás és hatékonyság, abszolút hatástalan rögzített helyzet-kezelés, támadásban és védekezésben egyaránt.

Egyúttal legalább eloszlatta ez a döntetlen azon pletykákat is, miszerint Conte halála után az örökidőkig vasudvardi orkokkal kell römizzen, mert eladta a lelkét a sátánnak a veretlenségért cserébe.

És akkor, vissza a lényeghez: hiszen el sem kezdődött a meccs, máris kénytelenek vagyunk figyelmet szentelni a bírónak, hogy nőjön szőr a fülébe. A PL eddigi fordulói közül nem telt el egy sem anélkül, hogy legalább egy csapat ne bírózott volna joggal, ez a forduló viszont eddig mástól sem harsog. A mi meccseink sem voltak eddig kivételek, de az elmaradt lapokat és büntetőket eddig a csapat némileg kompenzálta mondjuk Costa révén, vagy tudomisén. De ez a mai…

Kezdjük máris az elején, hiszen Amat már a második percre fordulva be kellett volna sárgázódjon, mikor úgy lökte fel Costát, hogy esélye nem volt elérni a labdát – ez mindenhonnan nézve sárga, kivéve persze a branyol ellenében, akit így is mindenkinél többször faltoltak ebben a szezonban. Kingsley megmozdulása is simán lap Willian ellenében, és ez máris két sárga, pedig még 4 perc sem telt el a kezdő sípszó óta. Nem kellett újabb 1 perc ahhoz, hogy Fer teljesen feleslegesen lépjen oda JT-nek, szintén lapgyanús helyzetben. Ha nagyon szőrözni akarnék, akkor a nyolcadik perc derekán pedig Brana felhenteléséért már azon is gondolkodhatott volna a drága, hogy milyen menüt kérjen hazafelé a mekiben. Biztos, ami biztos, az első 10 perc letelte előtt még odapakolt Kanténak is, így már akár Graham Poll is leküldhette volna.

Az első 10 perc imígyen egy rettentően szar meccset vetített előre, amit legalább végre egy Chelsea helyzet kezdett focihoz hasonlatossá tenni, de Willian keresztlabdáját Fabianski halászta le a becsúszva érkező Costa elől.

Hogy aztán ne kelljen sokáig futball témájú közhelyekkel előhozakodni, az első 15 perc letelte előtt aztán Hazard is megkapta a maga adagját, mindenféle sípszó nélkül persze, pedig a Swans játéka már addigra a Stoke sötétebb korszakát megközelítő módon kezdett focira csak nyomokban hasonlító wrestlingre hajazni.

A Chelsea közben igyekezett a földön járatni a labdát, méghozzá a szorongatott helyzet ellenére egészen tetszetős módon, nem kevés kockázatot vállalva ezzel (a testi épséget tekintve). Rögzített helyzetekből viszont továbbra is képtelen veszélyeztetni a Chelsea, lényegtelen, ki az ellenfél: az első fertály óra végére két szögleten és egy szabadrúgáson voltunk túl, de gyakorlati haszna ezeknek annyi volt, mintha hazagurítottuk volna Fabianskinak a labdát.

Cserébe Sigurdsson, aki teljesen lényegtelen információ, de rettenetmód hasonlít egy haveromra, akinek a lagziján épp a hétvégén csaptam szét magam, olyan szabadrúgást tekert a kapunk elé, ami ‘absolut beauty’, hála az égnek a haverjai fehérben nem érték fel ésszel az okosan a védővonal és a kapus közé remekül betett labdát, így az szánalmasan elhagyatottan pattant ki az alapvonalon.

Mivel kb mindent leírtam, ami addig a meccsen történt, mondhatjuk, hogy tulajdonképp a semmiből jött a vezető gólunk, amit egy térfelünk közepén eladott Llorente-labdából 126 passz után, egy felpörgő Ivanovics-beadásból, egy Oscar okos-gólpasszból Costa vert tizenötről. Azt írtam az elején, láthattuk a Chelsea minden eddigi, idei előnyét, hát, az egyik mindenképpen a formáját ismét megtaláló gumiarcú hasfelmetsző, aki a WHU, majd a Watford elleni góljai után a Burnley ellen gólpasszt jegyzett, most pedig ismét feliratkozott a scoresheetre. Elképesztően jó érzés, hogy van a csapatnak csatára, ilyet utoljára DD fénykorában élhettünk át.

A gólunk agresszívabbá tette a játékunkat, nem sokkal Costa gólja után végre Ázár is villant, de egy kicsit ráfutott a labdára, így maga alól eleresztett balos lövését Fabianski védeni tudta. Ezt ismét haszontalan szögleteink követték, majd megvolt Kanté első kapuralövése is, bár ebben az esetben a kaput tessék óvatosan értelmezni, N’Golo ezt konkrétan kilőtte az univerzumba – előbb lépnek vissza a britek az EU-ba, mint ez a labda újra a Föld légkörét érintse. Fer aztán tett róla, hogy ismét róla szóljon a mérkőzés, meg is kapta végre az első sárgáját a négyből, a szenvedő fél ismét Costa, bár a vicc, hogy talán ez volt a legveszélytelenebb mind közül. Aztán, hogy még csak 30 perc se teljen el, Amat is mehetett volna már a happymealért Ferrel, az eset látványosan 1 méterre a játékvezető előtt történt, még volt síp is, lap nem, pedig Amat olyan szöveget lenyomott ennek a vadszerencsétlen Marrinernek, amiért az új szabályok értelmében idén már láttunk pár sárgát, Amat azonban továbbra is lap nélkül maradt. Nem akarom erre fogni, de nehéz nem rámutatni, hogy ha a hátralévő 60 percet a hazaiak 9 emberrel tolják le, akkor sem szólhattak volna egy krva szót sem.

Fer azért, vagy igazából nem is tudom, miért, talán csak, hogy fitogtassa lap-intoleranciáját, egy sárgával a zsebben azért még a 35. perc letelte előtt felszedte Matics támaszkodólábát is a saját tizenhatosuk szélénél, amit, csak amolyan „nincs új a nap alatt” momentumként egy értékelhetetlen Willian szabadrúgás követett.

Ami persze nem jön az egyik oldalon, jön a másikon: Fer(!) ellen elkövetett szabálytalanságáért, Costa besárgul. Nem vitatva a lap tényét, hiszen az egy sárgás belépő volt, mégis fel kell tennem a kérdést: miért? Miért lap ez, ha a másik oldalon ez NEM AZ? Érthetetlen. Valószínűleg ezért is kapta meg a sárgáját Fernandez, Costa megtaposásáért, itt már a derék André nem merte feszíteni a húrt, de abban még a sky műsorvezetői is egyetértettek, hogy ennél csak alattomosabb és durvább szabálytalanságokat követtek el ellene a délutánon.

Costa aztán, méltó bosszút állhatott volna, kezében volt a mérkőzés lezárása: a 43. percben ajtó-ablak helyzetben, fél méterről sikerült olyan gyatrán eltalálni a labdát, hogy azt talán még maga sem hitte el. Így aztán maradt a 0-1, és a 11 v 11 a félidőre.

Nem mondhatjuk, hogy a Chelsea dominálni tudta volna a játékot az első felesben, de irányítani mindenképpen, egyedül a mieink játékában volt felfedezhető az elképzelés, a Swans az értelmetlen vagdalkozáson és pár beívelésen felül semmit nem tudott felmutatni. A hazaiak taktikát is váltottak, még az első félidőben becserélt Barrow beállásával a kezdeti 3-5-2-t egy 4-3-1-2-re cserélték, bár az elején ebből nem nagyon profitáltak, ha Costa nem lenne ennyire gyenge az 1v1-ben, akkor akár az első félidő végén, akár a második elején kihagyhatatlan helyzetbe hozhatta volna magát, így azonban rendre elválasztották a labdától. Ázár igazán adhatna neki pár különórát. Cserébe Costa meg a belgának abból, hogyan érkezzünk a kapu elé: a következő ziccer kihagyása, Willian labdája után, ugyanis Ázárhoz köthető (mégha talán les miatt amúgy sem adták volna meg a gólt).

Aztán, jön egy key moment: a már korábban többször sárgagyanús Amat megkapta a kártyáját, amit akárhogy is nézem, ha más nem, eddigre mindenképp piros kellett volna kövessen. Diegoal ugyan akkora halált adott elő, amekkorát csak nem szégyellt, és ezzel már besárgult róla mindkét Swans belső védő (a már sárgás Fernandez húzódott be Amat mellé a védősor belsejébe), de ennek ellenére, ahelyett, hogy piros jött volna, jött valami más, valami új: Amat ismét felvághatta Costát, nem egész 3 perccel később. A kártya, mondhatni, természetesen, ismét Marriner zsebében maradt. A szabadrúgást már csak a formalitás kedvéért írom ide: Will lőtte el, és semmi nem lett belőle – az egyetlen, ami miatt megemlítem, hogy itt volt egy hazaadás-gyanú, mert Kingsley konkrétan öngólt rúg, ha Fabianski nem állja útját a labdának. Nehéz erre rásütni, hogy hazaadás, de annyira azért mégsem, Lukasz ki is rúghatta volna, mégis egyből fogta…

Azt viszont tényleg kizárólag magunknak köszönhetjük, hogy ezekben a percekben nem tudtuk lezárni a mérkőzést, mert amellett, hogy a hazaiak még mindig 11 játékossal voltak pályán, csak az volt hasonlóan hihetetlen, hogy még mindig csak egyel megyünk.

Azon viszont talán senki sem fog meglepődni, hogy az 57. perc főszereplője egy már jól ismert arc, egy jól csengő név: Jordi Amat. Most épp nem Costát, most épp Ivanovicsot, de ismét egy teljesen felesleges, és durva szabálytalanság, egy olyan szituációban, ahol semmi esély nem volt elérni a labdát, egy belépő egy lényegében semleges területen – tiszta sárga kártya, Marriner itt már nem is tudom, hanyadjára vehető elő, és még mindig nem állította ki a spanyol bekket, pedig nem tudom, milyen érzékszervvel kellett volna még rendelkeznie a sporinak, hogy ezt megtegye.

Ehhez képest, a másik oldalon, ezt a szituációt követően játszi könnyedséggel mutatott egy sajnos kevéssé véleményes szituációban a büntetőpontra, pedig nagyjából 84 kilométerre volt az esettől. Itt azonban csak és kizárólag az előzmények ismeretében kérdőjelezhető meg a bírói döntés, cserébe felmerül a kérdés, hogy a tavalyi kiállítása után Kürtö mégis mi a f*szt gondolt? Tiszta tizenegyes, és örüljön, hogy a dupla büntetést eltörölték már az ilyen eseteknél, ugyanis a tavalyi mintára ismét zúzhatott volna az öltözőbe idő előtt. Ezen nem segít az sem, hogy még így is 9 a 10 ellen kellett volna folytatnunk a meccset.

Az már az ilyen meccsekkel járó totális dráma, hogy Cahill ótvaros hibája után – amire akkor sincs mentség, ha bad, bad Leroy simán szabálytalankodott vele szemben -, 2 perc és 10 másodperc leforgása alatt megfordította a meccset a Swansea, természetszerűleg annak a Fernek a góljával, akinek azóta már otthon kellett volna ülnie a tv előtt, a lopott mekis tálcával az ölében.

Cahill balfaszságától eltekintve, amolyan ráadásképpen, ettől függetlenül is felmerül még egy kérdés Courtois-val kapcsolatban, mégpedig az, hogy vajon mit gondol, neki mi a dolga ott a Chelsea kapujában? Írd és mondd, 7, azaz hét kapuralövést engedett eddig a Chelsea négy meccsen a különböző ellenfeleinek, amiből 4 gól lett. Ez még akkor is nagyon vérszegény, ha az utóbbi évek legingatagabb védősora áll előtte. Miközben Costák és Hazardok csinálnak hősöket Heatonokból és Fabianskikból, addig ő szedi szépen a gombócokat, mintha csak muszáj volna.

Nagyjából fél óra maradt vissza, és nagyon úgy tűnt, valódi helyzet nélkül szereztettünk mindössze két kapuralövésből két gólt a Swanseaval, hogy ismét próbára tegyük a meccs végén feltámadó lélekjelenlétünket. Conte nagyjából még tíz percet adott a pályán lévő garnitúrának, amibe belefért, hogy Ázár és Costa se tudja megcsinálni a lengyellel szemben, amit Sigurdsson megcsinált Kürtővel, majd jött a már majdhogynem szokásosnak mondható duplacsere részünkről. Ami jobban meglepett, hogy Guidolinnak eszébe sem volt, még 2-1-nél sem lecserélni Amatot (sem Fert).  Baromira bízhatott bennük… vagy Marrinerben.

Az újonnan beszerzett, digó sosemadjukfel-végsőkigküzdünk spirit viszont már csak egy gólra volt elég, mégha az látványosra sikeredett is, Costa ollója ugyan még megpattant, de ez legkevésbé sem érdekelte sem őt, sem engem. A helyzeteink még megvoltak, a 70. perctől kb egykapuzott a Chelsea, a végén azért még majdnem ráfizettünk, mikor Hazard elcsúszott, érdekesmód az alig-kontaktért ő megkapta a sárgáját, aztán szépen lassan lefolyt a meccs. Marriner még a 93.-ban adott egy utolsó sallert a meccsnek, ahol Naughton kettérúgta Hazardot, minden további következmény nélkül, de a már sokszorosan otthon lévő Fer feltartásáért JT még azért besárgult. Ami viszont az abszolút feltette a tetejére a koronát az egésznek: Fer az utolsó percben lerúgta JT-t, úgy, hogy huszonhatosunk mankóval hagyta el a Liberty-t.

Ez, tekintve, hogy milyen meccssorozat vár ránk, kifejezetten a köszi kategória, de Terryvel vagy nélküle, a Pool-Leicester-Arsenal trió ellen már nem fognak beleférni az efféle hibák. Sem Costa két gólja ellenére ajtóablak ziccert hibázok, sem Cahill hasraesek, sem Thibaut csak néha mozdulok ki a vonalról, de akkor is minek, sem Hazard nem tudom lekezelni a labdát, jajj, sem Oscar már majdnem adtam olyan passzt, mint Fabregas, sem semmi más.

Mindegy, szarni rá, a szezon előtt az első 4 meccsen 10 pontot még sorsolás után is aláírtam volna gondolkodás nélkül, de azért roppantmód bántó, hogy így dobtunk el két pontot. Bírózni meg nem szép és fújj, de kívánom Marrinernek, hogy a mai tevékenysége miatt egy csapat beduin kergesse át a Szaharán. Vagy, Costával védőfelszerelés nélküli, 30 perc ketrecharc. Választhat. Mert én jó fej vagyok.