A tengerpartnál véget érnek a szárazföldi csaták

Történt néhány napja, hogy bezárult az átigazolási ablak, s mint ismeretes, volt azért jövés-menés rendesen. Közülük most Fernando Torres esetét emelném ki, a spanyolét, akiről vasárnap Zsoca kolléga is publikált már egy kiváló irományt. Sorait olvasva rádöbbentem azonban, hogy hiába lenne illendő, én valahogy mégsem tudok ilyen megbocsátó és szentimentális lenni. Megírtam tehát én is a magamét némiképp más szemszögből, élesebb nyelvvel, több kritikával. Ez következik alább.

Torres viharos körülmények között jött ugyan – úgy, hogy a Pool drukkerei jól meg is utálták –, viszont bennünk egy szerethető (nem úgy) kép élt róla: egy szerény és kedves srác, aki mentes az allűröktől, emellett pedig ontja a gólokat. Sevcsenko bukása még aktívan élt bennünk, így hatványozottan drukkoltunk a spanyolnak: nem éghetünk még egyszer akkorát, muszáj sikerülnie!

Aztán telt múlt az idő, mindig más volt a mantra, de Torres sosem javult: „Még csak most jött, idő kell, hogy megszokja a közeget, a csapattársakat”; „Majd az új idényben, amikor nem csak úgy beesik!”; „Most Drogba és Kalou ANK-n vannak, nem kell stresszelnie, hogy mikor cserélik le, bele fog lendülni!”; „Végre kicsit kreatívabb mögötte a középpálya, remélhetőleg tömni fogják labdákkal!”; „Most, hogy ő lett az első számú csatár, végre érezni fogja a totális bizalmat és nem fog kiesni a játékból sem!”; „Ha valaki, Benitez tényleg kívülről-belülről ismeri, alatta meg fog táltosodni!”; „Mourinho nagy pszichológus, ő még talán ki tudja hozni belőle utoljára a maximumot, elvégre a legutóbbi féléve nem volt olyan rossz!”. Valami mindig volt.

Olykor már a csapattársak sem titkolták véleményüket

Bár nem volt vele korábban sose bajom se válogatott-, se klubszinten, bevallom, én annyira nem lelkendeztem, hogy leigazoltuk – pláne, amiért így. Ahogy telt-múlt az idő, úgy lett egyre fárasztóbb, hogy itt ez a csetlő-botló szerencsétlen, akinek semmi se sikerül, aki csak gátja az előre haladásnak, aki köré tök fölöslegesen építünk bármit. Úgy húzott le három és fél szezont, hogy alig volt pár tényleg jó meccse, nem tudott elsőszámú gólfelelőssé válni még periódusokra sem, nem hogy egy szezonra. A kezdeti szurkolást és bizakodást egyre inkább frusztráció és apátia, majd düh és megvetés váltotta fel. A vége felé már nem vártam tőle semmit, zavart a bamba ábrázata és a jelenléte a pályán.

Fáj kimondani, de Torres irritált. Jobban, mint bárki más a csapatból korábban. Pedig én azért minden játékossal úgy vagyok, aki felölti a csapat mezét, hogy valahol az én kutyám kölyke, igyekszem befogadni, bátorítani, védelmezni a magam szerény eszközeivel. De a spanyolnál éreztem azt leginkább és először, hogy nem megy ez már nekem. Belefáradtam a reménykedésbe és a valamire való csatárjáték hiányában a vécén lehúzott meccsekbe. Rossz volt nézni, ahogy képtelen átvenni egy labdát, ahogy lógó orral bujkál a védők mögött, ahogy pár méterről sem találja el az üres kaput… Eközben pedig jobb sorsra érdemes támadók kaptak nála lényegesen kevesebb játékpercet, vagy voltak kénytelenek elhagyni a csapatot (alapvetően a mellőzöttség miatt). Torresnek pedig nem használt semmi: se a stabil kezdőség, se a lecserélés, se a konkurencia megléte, se annak hiánya. Messze földön híres edzők vallottak vele kudarcot, s irigylésre méltó csapattársakkal sem lehetett kimaxolni a benne rejlő lehetőségeket.

Gyakori életkép

Persze megértem azokat, akik nagyon várták őt és akiknek nem fogyott el a türelmük. Valami oka legalább is csak van annak, hogy még ennyi kudarc után is ő kapta az egyik leghangosabb tapsot a csapat szezon előtti bemutatásán. Hangosabbat, mint Ivanovics vagy Hazard.

Megvan az egésznek a szociálpszichológiája. Torres olyan volt, mint egy szerencsétlenkedő jó nő, aki nem talál ki az aluljáróból, hatodjára is lefullasztja a kocsit vagy épp képtelen kinyitni egy befőttesüveget: bosszantó jelenség, türelmesnek kell maradni, de mivel csinos és szexi, másképp viszonyulsz hozzá, mint egy molettebb-csúnyácskább, ám hasonszőrű problémákkal küzdő sorstársára, akinek meg sem állsz segíteni, vagy ha mégis, mindezt flegmán teszed és leszarod a bókjait. Meggyőződésem, hogy tudat alatt Torres is sokak ítélőképességére hatott így: Bosingwát vagy Anelkát tizedennyi műsorozás után is fékevesztetten szidalmazták, de Nando hajt, meg nem kap elég labdát, meg neki terület kell, meg Drogba is hagyott ám ki nem egy ziccert…

Ugyanakkor Torres olyan is volt, mint a milliomos együgyű csemetéje, akit a Krőzus fater beültet az igazgatató tanácsba. Nem igazán ért hozzá, gyakorlata és szakmai tapasztalata se nagyon van, de hát mégis csak a főnök fia, jár neki a tisztelet, nem illik csak úgy lehordani meg számon kérni, ha valami szakmaiatlan és a piaci viszonyoktól távol álló zagyvalékot ad elő üzleti terv címén. Ott a helye az asztalnál, be kell vonni a hétvégi golfpartykba, jár neki a névre szóló parkoló a legjobb helyen, sőt, a bónusz és a két személyi titkár is. Ha nem megy jól a biznisz, nem őt mozdítják el, hanem konkrét divíziókat rúgnak ki alóla, valamint a harminc éve lojális főkönyvelőnek mutatnak ajtót. Persze mindezt nem ő akarta, ő nem mószerolt be senkit, még csak nem is kiabált sose a beosztottjaival, sőt, megsiratta kirúgásukat, ráadásul többször lehetett látni, ahogy önmagát marcangolva sietett be az értekezletekre. De valahogy mégis így sikerült…

Az egyik legemlékezetesebb gólját a Barca ellen szerezte. Zsoca is kiemelte, hogy miközben mindenkiből hihetetlen érzelmeket szabadított föl a találat, hozzá kell tenni, hogy az egésznek az ágyazott meg, hogy Torres nem jött hátra eléggé védekezni (emberhátrányban). Szerintem viszont még ennél is lényegesebb, hogy akkor sincs semmi, ha kilencesünk kihagyja azt a helyzetet (mondjuk lehúzza Valdes vagy szögletre üti): két perc volt hátra a jelzett hosszabbításból, azt pedig már csak kihúztuk volna. És akkor ebben azt hiszem benne volt Torres egész chelsea-s lénye mindenestül.

A spanyol most a Milanba ment, s szerződése lejártáig ott is marad kölcsönben, a bére egy jelentős részét pedig továbbra is a Chelsea állja. Vagyis még mi fizettünk a mai napig rekordigazolásunknak, hogy menjen innen. Ez pedig rendkívül szomorú valahol: nem jó se a klubnak, se Torresnek. Ettől függetlenül ez egy elkerülhetetlen lépés volt, s azt gondolom, nem érheti szó a ház elejét: mindent megpróbáltunk, elmentünk a falig, de egész egyszerűen ebben ennyi volt. Nem sok, ellenben kevés. Továbbra is Blue Is The Colour!