Továbbra is London királyai

Győztes döntőről meccshírt írni: átok és áldás. Ilyenkor az ember nem fukarkodik azokkal a dicsérő jelzőkkel, amik sokkal inkább szólnak a diadal okozta mámornak, mint a mutatott teljesítménynek, arról nem is beszélve, hogy ilyenkor a túlzott izgulás, szurkolás és alkoholfogyasztás miatt szemernyi esély sincs az események objektív és módszeres követésére. A véghezvitt tett (mármint a csapaté, nem az én sörivásom és ordibálásom) viszont szót kíván (sokat és szépet), úgyhogy nem marad el a szöveges megemlékezés, ráadásul nyakunkon egy újabb londoni derbi, szóval a hétvége kivesézésén túl beharangolunk is alább.

Amikor lefújták a Pool-Cityt, vegyes érzések kerítettek hatalmukba. Egyrészt iszonyatosan feldobott, hogy kikapott a címvédő, másrészt viszont hajtott volna a vérem, hogy kiszurkoljam az előny nyolcpontosra növelését. Konstatálnom kellett viszont, hogy most muszáj lesz a ligakupa megnyerésével „vesződni”. Nem mintha az nem ígérkezett volna fejedelmi szórakozásnak, de rozsdásodom már, no, nem helyezkedem már olyan hirtelen bele egy másik sorozatba, mint anno.

Mi tagadás, kellett már egy kiadós sikerélmény, de rohadtul. Oké, a ligakupa a klubcsapatos trófeák viszonylatában olyan, mint a miskolci Cinefest a Cannes-i filmfesztiválhoz képest, de megvan a maga varázsa. Benitezzel nyertünk utoljára kupát, szóval illő volt, hogy jöjjön valami megmarkolható a jelenbe, már csak azért is, hogy a 2013 óta csatlakozó játékosok (például Fabregas, Willian vagy Diego Costa) is átélhessék, mit jelent egy trófea a Klub kötelékében.

Többségük első trófeáját nyerte a csapattal

Látva egyébként az utóbbi évek párosításait a sorozat döntőjében (Liverpool-Cardiff, Swansea-Bradford, ManCity-Sunderland), nem lehetett panasz az idei felhozatalra, hiszen ezúttal végre nem volt toronymagas esélyes. Bár a Swansea januári tönkreverése óta nem játszottunk igazán meggyőzően egyszer sem, még így is több mindenbe kapaszkodhattunk, mint a bajnokságban szintén nem túl magabiztos, ráadásul az EL-ből is frissen kieső Tottenham.

Ami minket illet, a döntő előtt leginkább két kérdőjelet kellett kiegyenesíteni (hogy pótoljuk Maticsot, illetve hogy semlegesítsük Kane-t), a többi (Tibo’ vs Cech, Costa vs Drogba és társai) már inkább a kellemes gond kategória. Utólag elmondhatjuk, Mourinho jól spekulált, hiszen az egy sorral feljebb tolt Zouma nem vallott szégyent (statjait már ízekre szedtétek a korábbi posztok alatt), az angol foci új üdvöskéjét pedig előbb-utóbb csak megállította valaki minden alkalommal (szerencsére belefért, hogy ez néha a negyedik rárontó Kék legyen, tekintve, hogy Mason vagy Chadli őrzése nem kívánt meg egy egész embert), ami elég is volt a clean sheethez.

Pochettino – hogy egy kicsit elidőzzünk az edzőknél – felrajzolt egy egész pofás Tottenhamet a pályára, olyat, amelyikből csak négyen kezdtek csütörtökön Firenzében. A spúrok amúgy igyekeztek minden erejükkel a saját játékukat érvényesíteni harcos letámadásokkal és intenzív széljátékkal, amiben segítségükre volt az indokoltnál defenzívebb Chelsea-kezdő is. A védekezésünk engem egyébként picit a párizsi performanszra emlékeztetett: nem ragaszkodtunk a labdához, viszont nem engedtük az ellenfelet a kapunkhoz közel sem. Az elejét ugyan megnyomtuk, de a kezdeményezést ráhagytuk a Tottenhamre, akik ebből pár előbb-utóbb elfojtott Kane-meginduláson és egy Eriksen-kapufán kívül csak semmire nem jó távoli lövéseket tudtak ebből kisajtolni. Aztán amikor már égett a ház, nem jutott az argentinnak semmi meglepő eszébe, lepörgette a három cserét, illetve állt szomorúan és tanácstalanul a szakadó esőben, mint valami mártír.

Nálunk Matics hiánya, az optimális posztjáról kimozgatott Fabregas és a nagyon nem erre tervezett Zouma-Ramires duó bőségesen elég volt ahhoz, hogy minimálisra csökkentse annak az esélyét, hogy térfelünkön összeszedett labdákból érdemben indíthassunk támadást. Ha suta passzokkal nem került rögtön vissza a Tottenhamhez a labda, akkor valamelyik fiunk (többnyire Hazard vagy Willian) tekeredett rá reménytelenül.

Épp ezért jött nagyon jól és jókor a gól, hiszen mindenki megnyugodott tőle és fel is szabadult. Érdekes a maga nemében, de bátrabban és többet támadtunk térfélcsere után (főleg Fabregas és Hazard volt elemében), ami azokat a boldog későnyári-koraőszi időket idézte, amikor nem azt a keveset féltettük, amink van, hanem ütöttük a vasat, ha már forrósodott.

Gólt érdemelt volna

Az elsőhöz hasonlóan a második gólunk is inkább volt fontos, mint szép, persze ezt rovom föl sem Terrynek, sem Costának. Nagyon örülök egyébként, hogy betalált a Kapitány, hiszen a legutóbbi két finálénkat (BL, EL) ki kellett hagynia – no persze egy ilyen kiváló és sikeres futballista amúgy is megérdemel egy találatot a Wembley-ben. A brazíliai spanyolnak is nyilván jót tesz majd a gól, amit sajátjaként ünnepelt, bár ha őszinték vagyunk, abból a lövésből alanyi jogon nem talált volna kaput. Kukacoskodni fölösleges, már csak azért is, mert az a fontos, hogy Costa önbizalma visszatérjen és elkezdje ismét lődözni a mérkőzéseket eldöntő gólokat.

Láthatóan Mourinhora is görcsoldóan hatott a siker, hiszen nagyon ritkán mutatja meg ezt a felszabadult és önfeledt oldalát a portugál. Az öröm érthető, ugyanis egy olyan ambiciózus embert, mint ő, csak a sikerek és a trófeák tudnak jól lakatni. Első regnálása alatt is a ligakupa volt a későbbi sikerek előfutára – s jó eséllyel így lesz ez idén is.

A sorozat jellegéből adódóan szerencsére azok is magukénak érezhetik most ezt a sikert, akik a döntőben nem léphettek pályára (sőt, akár a keretben sem voltak). És itt most nem csak a Liverpool ellen kiválóan védő Courtois-ra vagy a Derby otthonában parádés gólt szerző Filipe Luisra gondolok, hanem olyanokra is, mint a korábban nem kevés időt a pályán töltő Akéra, a Shrewsbury ellen bemutatkozó Christensenre vagy az azóta már eligazoló Schürrlére. És akkor a döntő hőseiről nem is beszéltem… Családias volt az egész, ez látszott a kupaátadásnál és az ünneplésnél is. Ez pedig csak jót tehet a csapatmorálnak.

Ennek első jeleit szerdán láthatjuk, amikor is a West Ham otthonában lesz jelenésünk. Míg a mieinknél önfeledt összeölelkezések és kupával pózolások voltak a hétvége legemlékezetesebb momentumai, addig Kelet-Londonban dühödt légkörben vonultak le a pályáról (még) Sam Allardyce fiai.

Közös bennünk, hogy a 22. fordulóban játszottunk igazán jól utoljára – akkor 3-0 arányban lépte le a West Ham otthon a Hullt, azóta viszont 5 meccsen csak 3 pont került a zsákba (az utsó 10 fellépésükön is csak 8), megtoldva egy rút és megalázó FA kupa kieséssel. Mi a Swansea legázolása óta pislákolunk takaréklángon a bajnokságban (4 meccs, 8 pont, 5 rúgott gól), rémálomszerű FA kupás blamánk nekünk van, igaz, legalább a ligakupát behúztuk menet közben, plusz ügyeskedünk valamit Európában is.

Az odavágót simán hoztuk

Látható tehát, hogy megtorpanás és megtorpanás közt is van különbség. S bár vitathatatlanul botladoznak a Kalapácsosok, még mindig a felső tízben vannak, plusz hatos gólkülönbséggel, amit a drukkerek szerintem vérszerződés formájában írtak volna alá a szezon elején. Persze nyilván mohóvá váltak télre, hiszen féltávig bravúrosan nagyot mentek, sorra darálták be a kicsiket, miközben még a Liverpoolt és a Manchester Cityt is elkapták otthon.

Vagyis az összkép azért hiteles: a West Ham egy masszív középcsapat (ezért pár éve még mit nem adtak volna a drukkereik), csak Allardyce vesztére nem elég kiegyensúlyozott a teljesítményük. Ráadásul a holtponton való túllendülésüket a balszerencséjük is hátráltatja: a Manchester United és a Tottenham ellen is a legvégén bukták a győzelmet. A Palace elleni hazai fiaskóra viszont nem nagyon van mentség, s remélhetőleg még tántorogni is fognak ettől a gyomrostól holnap este.

Apró érdekesség, hogy a legutóbbi három idegenbeli bajnokiban még benne van a spúrok elleni két hónappal ezelőtti borzadály is, viszont a másik két meccs már győzelem (Swansea, Aston Villa), így az összmérleg egy teljesen vállalható 7-4-2. Hat csapat nem látott még tehát vendégül minket, s amikor ez a szám még nyolc volt, megfogalmaztam egy igényt arra vonatkozólag, hogy abból ötöt be kéne húzni. Kettő per kettő megvala, kéne tehát még három, hogy ne vinnyogjak. Ismerve a lájnápot (WHU, Hull, QPR, Arsenal, Leicester, WBA) nem lehetetlen a küldetés.

A rapid másodosztályú intermezzojuk óta egyébként harmadszor megyünk a Boleyn Groundra: előbb 3-1-re kaptunk ki (1-0-s előnyből, Benitezzel a padon), legutóbb viszont 3-0-ra győztünk (Lampard duplájával és közte Oscar szimplájával). Tekintettel a Kalapácsosok hanyatló formájára és az ezzel párhuzamos ’Miénk az egész világ’ életérzésre, jó lenne idén is a gólerős és magabiztos arcunkat mutatni, már csak azért is, hogy még átmenetileg se mehessen öt pont alá az előnyünk (a City nyilván leveri otthon a sereghajtó újoncot, szóval most a mieinktől kell a nagyobb bravúr a szinten tartáshoz).

Mivel a hétvége ismét az FA kupáé, ezúttal is lesz időnk rápihenni a jövő szerdai BL meccsünkre, szóval egy tartalékos kezdő meglepne.  Én a magam részéről Courtois-t és Oscart várom vissza a kezdőbe, s vélhetően valamelyik középső védő kerül majd a padra. Remélhetőleg a hétvégi szervezettséget és hatékonyságot megtartva robogunk tovább, mert a jóból sosem elég. Továbbra is Blue Is The Colour!