Önző, magán(y)poszt

Ez most itt ismét egy olyan poszt, ami az enyém, ami rólam szól, nem pedig annyira a fő témánkról. Ha van olyan, aki nem ez a rész nem érdekel, nem érint, az megtalálja a megfelelő billentyűt a klaviatúráján, amely a poszt végére ugrik. Számadás, csendben, az ordító semmiben.

Aki legalább két éve olvas bennünket, annak kevésbé lesz meglepő, hogy néha előjönnek ilyen csendben elmerengő poszt, kiváltképp itt, november első napjai környékén. Van itt nekem ilyenkor egy napom, egy estém, egy nem is tudom, talán csak pár órám, amit nyolcadik éve megülök. 8 éve, fájdalmasan korán elvesztettem egy meghatározó pontját az életemnek, mikor fater átköltözött egy másik dimenzióba. Azóta, itt, az emlékezés napja környékén, többnyire elsején, kicsit magamba zuhanok. Nem látványosan, de azért eléggé. Egy, a világ elől néha rejtett részem ilyenkor leül csendben, szétnéz maga körül, és végigpörgeti az elmúlt nagyjából egy év történéseit. Úgy gondolom, mindenki megteszi ezt a maga módján, eltérő időközönként, van, aki karácsonykor, van, aki a szilveszteri mulatságban vonul el egy órára, van, aki csak háromévente, de megtesszük, mind. A fiatalabbak, vagy akik komolyabb veszteség nélkül élték le azt, ami eddig megadatott, ők ritkábban, a halmazon kívül esők gyakrabban.

Ilyenkor, azon a napon, amikor eszünkbe jutnak azok, akik már egyébként nem, és azok, akik már nem lehetnek itt velünk, de mégis itt vannak, kísérik a mindennapjainkat, egy-egy gyertyát gyújtunk, úgy vélem, aki veszített már el valakit az életében, megérinti a pillanat, az emlékezés, az elmúlás, és az a tény, hogy sokszor nem tudjuk, mink van, amíg el nem veszítjük.

Az emberi kapcsolatok azért is különböznek oly annyira minden más, tárgyiasult jószágtól, mert könnyebb megszerezni, mint elveszíteni, de ha elveszítetted, akkor már nem lehet visszacsinálni, mert azt ha az élet elrendezte, akkor túl kicsi vagy, hogy visszafordítsd. A reláció lényegtelen. Lehet családi kötelék, barátság, szerelem… ez az a nap, amikor a nagybetűs Élet belénk vési, belénkmarja, mint a sósav, hogy az élet része az elmúlás; csak van, amit nehéz feldolgozni, hiába él együtt vele az ember. Nem feltétlen szomorú érzések ezek, a hiány valahogy, valahogy más, s az idő előrehaladtával ez is megváltozik, megszokottá válik, az emberi természet rendkívül alkalmazkodóképes, előbb vagy utóbb, bár inkább utóbb, de ezek a sebek is begyógyulnak, s bár sosem teljesen, de azért emberi mértékkel mérve eléggé. Mindig marad egy pont, amit ha csak meglibbent a szél, fáj, de ezeket a pontokat lassan, de biztosan betakarja az idő jótékony homálya.

Néha el kell tudnunk felejteni azt, amit akarunk, hogy megérthessük, megláthassuk, eszünkbe juthasson, mi az, amire hivatottak vagyunk. Nem szeretnék itt komolytalan instant-Coelho-s tudományokat csillogtatni, de vegyétek figyelembe, hogy ez számomra egy szenzitív hely, helyzet és idő most, és vegyük úgy, hogy most bele kell férjen ez is. Amikor a lét erre a rövid időre beszorul egy ketrecbe, akkor csak azt látod, hogy merre a kiút, de addig megmaradsz, amíg a zár le nem robban a helyéről. Igen sok olyan vonatkozása van az életnek, amit sajátságosan szemlélek, és megkockáztatom, hogy ezekért ki is röhögnének sokan itt.

Nem sok olyan helyzet van az viszont az életemben, amit nem tudok kontroll alatt tartani. Ez, ezek viszont ilyenek. Egyszerűen nem szeretnék mást, csak 1 láda jófajta bort, egy karaoke mikit, és ordítani, amíg össze nem esek, mert egyedül ez az, ami háborgó lelkemet le tudja csillapítani annyira, hogy ne feszítsen szét belülről az a rettenetes energia, amit a fentebb megírt dolgok okoznak. Kell, kellene ez ahhoz, hogy ne akarjak ilyenkor okokat, indokokat, felelősöket keresni, csak elfogadni, ami van, úgy, ahogy megadatott, mert vannak dolgok, amiken változtatni úgysem lehet.

Az, ami miatt viszont rávettem magam, hogy mindezt megosszam veletek, az nyilván a José körül kialakult helyzet. Mert visszafelé haladva, pontosan rá lehet húzni a távozását követelők hangjai közt, hogy igazából nem tudják, miért is akarják Mou távozását, hiszen egy részük titkon még mindig tudja, hogy JM itt van a helyén, de okokat és felelősöket keresnek, és ő a legkézenfekvőbb. Már nem akarják megtudni, megérteni, mire hivatott ez a csapat vele, mert az azonnali és folyamatos sikerek hiánya felülír minden reális gondolatot és vágyat, és nem látják addig, mit veszítenénk JM elküldésével, amíg meg nem történik, és két év után rá nem jönnek, hogy hátizé, talánkárvolt. Egyszer már visszafordítottuk az időt, és mind tudjuk, hogy ezt még egyszer már nem játszhatjuk el, harmadjára már nem. Még egyszer nincs visszaút ott, ahol egyszer is lehetetlennek tűnt.

Sokáig kerestem, mire ráakadtam, amit a sok fröcsögő szájú és a disztingváltabb José-ellendrukkernek szeretnék a szemébe tolni, de meglett. Belinkelgetném azt is, ami még segíthetne a helyzet megértésében, és reális megítélésében, az 1 évvel ezelőtti posztokat, de megadom a lehetőséget azoknak, akik valóban kíváncsiak még, hogy a jobb oldali menüsor megfelelő helyén kiválasztani a 2014 októberi és november eleji posztokat. Érdemes megnézni, mennyire nüansznyi különbségek vannak most és akkor. És akkor talán megértjük, miért jártatom a pofám arról, hogy hát balszerencse. Mert ami az előző szezonban meglett, az most meg pont nem. Minden egyes meccs, amit tavaly ilyenkor megnyertünk, most pont nem. Nem feltétlenül játszottunk jobban akkor sem, csak ami akkor 2-1, az most 1-2, ami akkor győzelem, az most vereség, ami akkor továbbjutás, az most kiesés.

Talán csúnyán fog hangozni, és sokan nem is fogják megérteni, mit akarok ezzel. De felelősök állandó keresése helyett, ujjal mutogatás helyett, meg kellene tanulni veszíteni. Meg kell tanulni elfogadni, hogy nem adhat mindig a gép. Nem kell rövidtávú bánatok miatt felrobbantani a bunkert. Mert mindig van holnap, és holnap lehet minden ugyanúgy, mint tegnap. Nem mindig az jön, ami ma van. Holnap újraindul minden ugyanúgy. Mindig ugyanúgy.

Van, ami halhatatlan: a hit, a kitartás, és az elmúlás. Jó lenne, ha az első kettőből egy picit többet éreznétek. Kívánom nektek, akikből úgy tűnik, híján vannak ezeknek az érzéseknek. Főleg, hogy ne kelljen megtapasztalni utóbbit.