Megkésett szezonértékelő

Túlzás lenne azt mondani, hogy friss és ropogós az anyag, de úgy voltam vele, megérdemel ez a kusza idény egy összefoglalást, szóval ha késve is, de elkészült, olvassátok alább.

A szezont a BL-győzelem mámorában, egy jó pénzért igazolt Lukakuval és merész álmokkal kezdtük. Nem tűnt elérhetetlennek egyik trófea sem, ami persze tükrözött egy komoly adag ambicionizmust is.

Jól is indultunk: hárommal vertük a Palace-t a nyitányon, erőt demonstráltunk az Arsenal otthonában és nem vallottunk szégyent az Anfielden sem. Az Aston Villa és a Tottenham sem okozott gondot, a City elleni hazait viszont sikerült egy picit eltaktikázni, úgyhogy Guardioláék ellen odalett a veretlenség.  De ez nem törte meg a lendületet, vertük a Southamptont, elhoztuk a mindhárom pontot Brentfordból, kitömtük a Norwichot egy hetessel és idegenben skalpoltuk meg a Newcastle-t.

Nyolcszor sikerült tehát győzni az első tíz meccsen, vezettük a bajnokságot és úgy tűnt, tényleg bejelentkeztünk a bajnoki címért.  A játék összeállt, megvolt a stabil kezdő, a gólok potyogtak, szóval úgy érezhettük, okkal bizakodunk.

Egy szép skalp (magabiztos győzelem Leicesterben) novemberre is jutott, de a két hazain a dominancia ellenére is sikerült pontokat bukni (a Burnley és a Manchester United is kikapart magának egy döntetlent). Hó végén ráadásul Chilwell egy sérülés miatt a szezon hátralévő részéről kidőlt, ami rányomta a bélyegét a folytatásra – természetesen negatív irányba. Huszonegyesünk kulcsszereplője volt a csapatnak, baloldali szárnyvédőként nagyban segítette a támadójátékot hol a szélesség biztosításával, hol behúzódással. Nem sikerült őt minőségileg pótolni, hiányát megéreztük, kidőlése után már közel sem volt olyan lendületes és magabiztos a Chelsea, mint vele.

Decemberben szintet lépett a ponthullajtás. A 15. fordulóban kikaptunk a West Ham otthonában, ezzel pedig nem csak az idegenbeli veretlenség lett oda, hanem a vezető pozíciónk is. Nehezítette a dolgunkat, hogy hiába sújtották csapatunkat is koronavírus fertőzések, mi nem kaphattunk halasztást, így a csapatok zömével ellentétben nekünk a pályán kellett megküzdenünk a kidőlő játékosok hiányával. December közepe és január közepe között a hétből mindössze egy bajnokit sikerült megnyerni (Aston Villa idegenben), a négymeccses vesszőfutás végén pedig már BL-indulásunkat is elkezdtük félteni.

A rossz szériából aztán sikerült egy ötmeccses győzelmi sorozattal kikecmeregni, ami még úgy is nagy szó, hogy többnyire kötelező győzelmeket arattunk (Tottenham otthon, majd Crystal Palace, Burnley és Norwich idegenben, valamint Newcastle otthon). Ekkortájt a bajnokik alapvetően kupameccsek közé lettek becsomagolva: megjártuk Abu Dhabit, toltuk az FA kupát, döntőztünk a ligakupában és mentünk egy kört a BL-ben is.

Ráadásul a február végén kirobbant orosz-ukrán háború hullámai minket is elértek: az angol kormány – sötét történelmi időket idézve – nemzetiségi alapon kezdte el szankcionálni Abramovicsot és rajta keresztül a csapatot is. Nehéz heteken-hónapokon ment át a klub, a rengeteg bizonytalanság és megaláztatás nem múlt el nyom nélkül. A szankcióknak „hála” ellehetetlenültek a tárgyalások, nem lehetett tudni, ki megy, ki marad, a különböző huzavonák miatt a jövő évi indulásunkat is sikerült kétségek közt tartani. Ilyen körülmények között már az nagy szó, hogy nem esett szét minden. Ebben komoly szerepet vállalt Tuchel, aki a méltatlan szituációk ellenére is példát mutatott profizmusból.

A március végi válogatott szünetből finoman szólva sem sikerült jól visszatérni, aminek fényes bizonyítéka a Brentford elleni hazai megszégyenülés (pedig Rüdiger nagyon bitang góllal szerzett vezetést). Hét közben ráadásul a Real Madrid ellen is sikerült magunkat lábon lőni több komoly hiba után, úgyhogy hiába jött két csattanós válasz (hatgólos diadal a St. Mary’s-ben, majd mínusz kettőről indulva hosszabbítás kiharcolása a Bernabeuban úgy, hogy pár percig még továbbjutásra is álltunk), érződött, hogy egyre nehezebb rendet tartani a fejekben. A zavar csimborasszója egyértelműen az Arsenal elleni hazai meccs volt: rá sem lehetett ismerni a korábban szervezett, céltudatos csapatra.

Kulcsfontosságú volt a West Ham legyőzése, még ha nem is ment könnyen: a hajrában Jorginho rontott büntetőt emberelőnyben, de a utolsó pillanatokban Pulisic meglőtte a győztes gólt. Olyan túl sok erőt viszont ez sem adott, mert a következő 3 meccsen mindössze 2 pontot sikerült összekaparni. Kezdődött minden az Old Traffordon, ahol egy kihagyás elég volt, hogy a nehezen megszerzett előnyünket gyorsan el is szórjuk; majd a Lampard alatt színtelen-szagtalan, kiesőjelöltté züllött Everton otthonából távoztunk pont nélkül; végül Lukaku duplája után kétgólos előnyt szórtunk el a hajrában a Wolverhampton ellen. Tovább rontja a képet, hogy Vörös Ördögök és a liverpooli kékek is saját leggyengébb szezonjukat „futották” a PL indulása óta, mégsem sikerült egyiküket sem megverni. A Farkasok is mumusnak számítanak Tuchel számára, harmadik nekifutásra is pontosztozkodás lett a vége ellenük.

A sok bénázással magunkra húztuk a Tottenham-Arsenal tandemet, de mire elkezdtük volna kongatni a vészharangokat, le is csillapodtak a kedélyek. A vérszegény Leeds idegenbeli legyőzésével ugyanis sikerült megtartani a tisztes távolságot, a Leicester és a Watford ellen meg már a robotpilótát is bekapcsolhattuk, úgyis jött 4 pont, vele pedig a dobogó legalsó foka.

Bár voltak hullámvölgyek és komoly csalódások, a top4-ből sose estünk ki, ami előrelépés az elmúlt évekhez képest. A 2017-es bajnoki címet 93 ponttal szereztük meg, ezt továbbra sem sikerül megközelíteni (a City-Pool párostól is 19-18 egységgel maradtunk el), de azóta ez volt a legtermékenyebb szezonunk. A táv bő egyharmadáig szépen mentünk a két nagymenővel, de Chilwell kidőlését és a foghíjas kerettel való decemberi darálót már nem bírtuk, lemaradtunk, tavasszal meg már jött néhány kellemetlen teljesítmény és eredmény is.

A két honi kupában alapvetően szerencsés sorsolással a kötelezőket hozva jutottunk el döntőkig. A ligakupában két büntetőpárbajt is nyertünk Arrizabalaga jóvoltából, de a többi kiegészítő ember is hozzá tudott tenni, még Saul és Loftus-Cheek is lőttek egy-egy gólt. A finálék végkimeneteleit nyilván nem könnyű megítélni, de arra mindenképp büszkék lehetünk, hogy játékban semmivel sem voltunk rosszabbak a Liverpoolnál. A BL-ben hiába voltunk jobbak legfőbb riválisunknál, mégis sikerült kiengedni a legvégén a kezünkből a csoportelsőséget, persze nem múlt ezen semmi, a Lille ideális ellenfél volt a nyolc közé jutásért. A Real Madrid elleni első meccsen csődöt mondtunk: kapusposzton és a helyzetkihasználásban is döntő különbség volt a két csapat között, sajnos nem a mi javunkra. Becsületünkre váljék, mindent megpróbáltunk a visszavágón, s az, hogy mínusz kettőről indulva álltunk továbbjutásra Madridban még akkor is szívmelengető, ha tudjuk, hogy nem sikerült csodát tenni.

Ami a szezon csalódásait illeti, mindenképpen Abramovics kiebrudalásával kell kezdeni. Nyilván nem makulátlan az orosz múltja, de az, ahogy az angol kormány kiforgatta a vagyonából, visszataszító volt. Chelsea-szurkolóként mi persze elfogultak vagyunk, hiszen rengeteget köszönhetünk annak az embernek, aki az eladósodás miatt a tönk szélén álló klubot felkarolta és pénzt nem sajnálva felrakta a világfutball legfelső polcára. Jogállamhoz méltatlan volt az egész eljárás, ami a különböző szankciók és bizonytalanságok miatt a csapatnak sem tett jót.

Bosszantó emlék marad a két elbukott kupadöntő is: hiába játszott mindkét fináléban egyenrangú partnerként a Liverpoollal a Chelsea, hiába volt megannyi lehetőség itt is, ott is, a szerencse elpártolt tőlünk. A tizenegyedik, de a hetedik körben is fájdalmas büntetőpárbajt bukni, pláne annak tudatában, hogy az utóbbi hat évben ez volt a negyedik elvesztett FA kupa döntőnk (plusz kettő a ligakupában). Nem is oly’ rég még a Wembley királyai voltunk, újabban viszont sok a csalódás, csak Tuchel háromszor bukott már.

Szintén csalódás volt a bajnokságban nyújtott hazai produkció. Hiába sikerült magabiztosan, végig dobogón állva bebiztosítani a BL-indulást, a Stamford Bridge közönségének kijutott pár blamából, gondoljunk a Burnley, a Manchester United, az Everton vagy a Wolverhampton elleni döntetlenekre, no meg a Brentford és az Arsenal elleni maflásokra – de ide vehetjük azt is, hogy a győzelmeink sem álltak mindig biztos lábakon (lásd a Leeds, a Newcastle vagy az utolsó fordulóban a Watford ellen). Hiába volt mindössze 6 pont a differencia idegenben köztünk és a legtermékenyebb Manchester City között, odahaza öten is eredményesebbek voltak nálunk. A 9-7-3-as mérleg és az így összeszedett 34 pont történelmileg is gyengének számított.

Játékosok vonatkozásában sajnos Lukakut kell kiemelni. Belga rekordigazolásunktól azt vártuk, hogy a kirakós utolsó darabja legyen, ehhez képest pár minőségi meccstől eltekintve jobban játszott a Chelsea nélküle. Nem tudott beilleszkedni, nem tudott a csapat kellőképpen építeni az erősségeire – a Crystal Palace otthonában például középkezdéssel együtt sem jött össze neki a 10 labdaértintés. Ennél is nagyobb probléma, hogy többször is fekete bárányként viselkedett, a hírhedt interjúján kívül is mutatta toxikusság jeleit, amikor a kevés játéklehetőségre panaszkodott, vagy épp elvágyódását tudatta. A nyár egyik nagy kérdése lesz, hogy miképp tudjuk a benne manifesztálódott veszteségeinket minimalizálni, ugyanis egyre kevésbé valószínű olyan kimenetel, amiben jól jövünk ki ebből az üzletből.

De hogy a jó dolgokról is essék szó, mindenképp ki kell emelni, hogy két olyan trófeát is sikerült elhódítani, ami komoly hiánycikk volt a vitrinben. Európai Szuperkupát 1998 óta nem nyertünk, klub-világbajnokságot pedig soha korábban. Utóbbi ráadásul az utolsó trófea volt, amit Abramovics alatt nyertünk, ráadásul az orosz ott is lehetett, amikor a Palmeirast verve révbe értünk.

Akadtak egészen kiváló meccsek a bajnokságban és a különböző kupákban is. Hetet vágtunk a Norwichnak, hatot idegenben a Southamptonnak, de szép emlék marad az Arsenal földbe döngölése a második fordulóból, no meg az is, hogy elraktuk a Tottenhamet oda-vissza. Címvédőként a BL-ben sem vallottunk szégyent: néggyel vertük a Juventust a csoportkörben és nagyot küzdöttünk Madridban az elfuserált odavágó után is a negyeddöntőben.

Büszkeséggel töltött el Tuchel korábban már megénekelt profizmusa is. A korábban hisztis, vezetőséggel konfrontálódni sem rest szakember nem csak a taktikát építette fel nálunk remekül, de a vis maior helyzetekre is példásan reagált. Pedig magánéleti krízise közepette többek között Lukaku és az angol parlament is próbára tette, de ő minden esetben példásan állta a sarat és mindent megtett az ügyek békés rendezéséért. Remélhetőleg az új vezetőség prioritásként kezeli majd a minél hatékonyabb együttműködést, mert Tuchel az a szakember, akinek érdemes teljesíteni a kívánságait.

Túléltük a tulajdonosváltási krízist. Nem harci sebektől mentesen, de azért köszönjük, jól vagyunk. Nem titok, hogy jó pár dolgot újra kell gondolnunk és el kell kezdeni felépíteni a jövő csapatát. Továbbra is Blue Is The Colour!