Istenkísértés

A legutóbbi három meccsen összesen öt gól előnyünket egyenlítették ki ellenfeleink. Riasztó adat. S ahogy a dolgok tegnap is kinéztek, már azt is értékelni kellett, hogy egyáltalán maradt esélyünk újból vezetést szerezni. Mint ismeretes, megragadtuk a szalmaszálat és (jelképesen, egy gólvonalon épp csak átcsorgó labdával) kiharcoltuk a győzelmet, ami nem lennék meglepve, ha az utolsó könyöradomány lett volna odafentről. Keserédes értékelő alább.

Ráfordultunk a bajnokság negyedik negyedére, kezdődik a véghajrá. Szép lassan előkerülnek a táblázatok, a grafikonok és a matekozások: ki kivel játszik még, ki hogy lehet még bajnok, miazmás. Ami minket illet, már régóta tudjuk, mi a végcél. Repülőrajtot vettünk, hoztuk az ikszeket Manchesterben, s mire a lejtmenet alján nagyon megrémülhettünk volna, ismét hizlalni kezdtük az előnyünket. Ami a lényeg: már az első fordulóktól kezdve az egyik legkomolyabb végső esélyes volt a Chelsea, a City elleni hazai döntetlen után pedig már tényleg egyértelmű arany-várományos. Ha ez nem lett volna elég, az amúgy is sebzett bajnok a Turf Moorban kilőtte a saját támaszkodó lábát is, szóval tényleg már csak az hiányzik, hogy Yaya Touré és David Silva is Chelsea-mezt öltsön és gólt rúgjon az aktuális ellenfelünknek.

Szóval igen, nyomás van rajtunk. Már mindenki bajnokot kiáltott. Sokan azért, mert (be)látják, tényleg mi érdemeljük meg leginkább. Viszont akadnak olyanok is, akik a kárörömüket akarják előkészíteni, mondván, ha innen nem húzzuk be, az a mi hibánk és mekkora ciki lenne. Az igazat megvallva nem szabadna, hogy számítson, ki mit gondol rólunk. Bajnokok akartunk lenni már augusztusban, s ennek tükrében zajlott a felkészülés és ennek szellemében igazoltunk nyáron. A játékosok és a stáb is beletette a maga kemény munkáját, ami beérni látszik.

Amiben vagyunk, az egy átmeneti állapot: innen visszafordulni (és azt mondani, hogy sebaj, megvan a biztos BL-indulás) már vérciki, viszont ilyen hozzáállással és játékkal kínkeservesen lehet csak bevergődni a célba, ha egyáltalán. Magabiztos előnyünk van. Ez egyrészt azt jelenti, hogy belefér egy kis könnyelműség, egy kis balszerencse, de még akár egy kis önsorsrontás is. Másrészt viszont ez a tudat pozitívan kéne, hogy hasson: jó úton járunk, félve tisztelnek minket, nem kell kapkodni. Ehelyett érthetetlen és minősíthetetlen dolgokat művelnek a fiúk a pályán, zömében ráadásul ki nem kényszerített hibák ezek.

Kapitális kapushiba

Miközben tehát az előnyünk stagnál – vagy csodával határos módon nő –, a kilátásaink nem dicsők, hanem aggodalmat keltőek. És ez az igazi kultúrsokk. Rossz napot fogunk ki, rendben van. Kicsúszik egy meccs a kezeink közül, rendben van. Eltaktikázzuk, rendben van. De az, hogy folyamatosan minket zavar a gól- és/vagy emberelőny, illetve az ellenfelek botlása, az viszont nagyon nincs rendjén! Mourinhora és csapataira sok minden jellemző, de meginogni a siker kapujában nem szoktak. Márpedig most ez történik. Ez még nem megbicsaklás, orra bukás pedig még úgyse, viszont az intő jelek kiverik a szemünket, a kijózanító pofonoktól meg lassan agyrázkódásunk van.

A Hull elleni meccsre összeértek az igények: mindegy, hogyan, de be kell húzni. Ezt mondták a szép focit követelő szentimentális drukkerek, de azok is, akik szerint José tudja, mit csinál és amúgy sincs ok aggodalomra. Elkezdődött a találkozó, s az első tíz perc három kritikus momentuma nekünk kedvezett: Hazard bő egy perc után vezetést szerzett, Abel Hernandez a kapusba lőtt egy ajtó-ablak ziccert, majd Costa pimasz és nagy gólt vágott a Hull kapujába. Felszabadult játékkal, könnyedén jutottunk tehát kétgólos vezetéshez. Ennél többet kívánni nem lehet, ennél önbizalom-növelőbb (a hazaiak szempontjából demoralizálóbb) forgatókönyv nincs – hogy mást ne mondjak, így vertük le bő két hónapja a Swansea Cityt is (az utolsó többgólos győzelmünk, pedig azóta a Hull a tízedik ellenfelünk). De nekünk nyilván ez sem elég, sőt, még kevés is…

Pedig a kezdés elsőrangú volt

Az első félidő utolsó 35 percében előkerült jó pár kiábrándító mutatvány: érthetetlen egy-egy elleni elvesztett párharcok, hihetetlen kapushiba, helyezkedési malőrök, kriminális passzok, ügyetlenkedések labdakihozatalban… Nem csoda, hogy egyenlítettek a Tigrisek. A játék képe alapján még akár fordíthattak is volna. És borzasztó ez a folyamat: akár a rák az életerős testet, úgy zabálja föl az ellenfél a magabiztosságunkat, a lélektani előnyünket, a mezőnyfölényünket, a vezetésünket. Nincs pálfordulás, csak sok apró momentum.

Térfélcsere után viszont legalább egyértelműen magunkhoz ragadtuk a kezdeményezést. Visszatért valami az elveszettnek hitt magabiztosságból, voltak ügyes összjátékok, egymást érték a szögletek. Persze egy ízben hárman is megsorozták Courtois-t, amivel a belga jóvátette a főként miatta benyelt második hazai gólt, cserébe viszont a komplett védelem kompromittálta magát a siralmas helyezkedésével és a cselekvés helyetti bámészkodásával. Papíron még mindig miénk a liga legjobb védelme, de eme jelenetsor gondoskodott róla, hogy ezt legfeljebb a kapus révén lehessen ránk aggatni.

A győzelem mindezek ellenére azért – a helyzetek mennyisége és minősége alapján némiképp érdemtelenül – csak meglett. Remy jó cserének bizonyult, hiszen ismét igazolta, lehet rá számítani. Oscar becserélése viszont csak úgy jelentett pluszt, hogy azzal Ramirest vonta ki a képletből José, mert saját erejéből nem tűnik túl méltónak a viselt mezszámára (és itt tegyük félre Lampard átigazolási politikáját).

Remy a padról beszállva nyerte meg nekünk a mérkőzést

A lefújás után megint jöttek a megkönnyebbült sóhajok és a félmosolyok kíséretében összeszorított öklök. Behúztuk. Ennyi, semmi több. A kiesőjelölt vendéglátó szomorkodhat, mert talpra állt mínusz kettőről, kialakított nem egy komoly helyzetet, párharcait jó arányban nyerte meg – a legfőbb bajnokaspiráns ellen, akinél a játékosok néha azt sem tudták, hol áll a fejük. Nem csak a tudáskülönbség nem jött ki, de azt sem lehetett lekottázni, hogy mi lennénk a jobb csapat. Mindezt a Hull ellen.

Jót fog tenni a szünet. Játékosaink zöme elmegy és hazáját képviseli majd a válogatott színeiben. Remélhetőleg mind épségben térnek vissza, feltöltődve tettvággyal, mert kéne egy jó adag lendület itt a végére. Josénak is lesz most ideje átgondolni, hogy is vezényelje itt le a finist. Már csak a bajnokság maradt, kemény kilenc meccsel és kilenc vesztett pontnyi fórral. Hadd szóljon! Továbbra is Blue Is The Colour!