A csúcsról jövünk

Olyannyira a mi fordulónk volt a huszonkettedik, hogy az ember nem is akarja elengedni. Bevallom, nem könnyű ez most nekem sem, kicsit úgy érzem most magam, mint 2012-ben a BL megnyerése után, amikor annyira jó lett volna ismét a pályán látni a kedvenceket, ehelyett szétszéledt a brigád és kezdődtek a felkészülési meccsek az Eb-re. A helyzet most annyiban más, hogy nincs idő tétlenkedni és a szép emlékeken kotlani, fontos meccs vár ugyanis ránk: a ligakupa döntőjéért kezdünk el játszani. Kedvcsináló alább.

Az utóbbi időben tapasztalt idegenbeli gyengélkedés ellenére simán leléptük az amúgy masszív, de most tartalékos Swansea-t, míg legfőbb riválisunk otthon bukott a rangadókon többnyire fékezett habzású Arsenal ellen. Ahhoz képest, hogy újév napján még azon ment az ajvékolás, hogy eladtuk az előnyünket, ami a bajnoki címbe kerülhet, most ismét kellemes öt pont a fórunk. Ráadásul a következő fordulóban személyesen mi lökhetjük el magunkat még jobban Pellegrinóéktól, s feltételezem, drukkereink többsége már most feni a késeit. A kilátásaink most szépek, de én azért csak idecitálom Bástya elvtárs örökbecsű dörgedelmét: „Szerénység!”.

A hétvégi produkció után már megelőz minket a hírünk

A lendület és a lélektani fölény most nagy valószínűség szerint elég lenne a City-veréshez, úgyhogy sportszaknyelven szólva „nekik jön most jól a szünet”. Két hetük van, hogy fölkészüljenek ellenünk, addig csak a Middlesbrough zavarja meg őket egy rövid időre. Ezalatt ránk nem csak a Bradford vár az FA kupában, hanem a Liverpool is COC-ban, vagyis lesz plusz két mérkőzésünk a Cityhez képest a bajnoki döntőnek is fölfogható 31-ei rangadóig, remélhetőleg nem válik hátrányunkra ez.

A ligakupa ebben a stádiumban átvedlik ugyanis valami hibriddé: az elődöntő kétmeccses, akárcsak a BL vagy az EL, miközben nem számítanak az idegenben lőtt gólok, ami az alsóbb ligák rájátszásainak elődöntőire emlékeztet. A tény, hogy mindenképp lesz visszavágó, óvatosságra és kivárásos taktikára sarkallhatja Josét és a pályára lépőket, viszont látni kell azt is, hogy a londoni mérkőzés már elég közel lesz a City elleni rangadóhoz, amire nyilván könnyebb egy biztosan kézben tartott összecsapással készülni. Vagyis ha innen közelítünk, továbbá hozzávesszük, hogy a Bradfordot hétvégén talán könnyített páncélzatban is le tudjuk verni, akkor az sem zárható ki, hogy megnyomjuk a mostani meccset.

A helyzetünk és szándékaink egyértelműek: baromi jó csapatunk van és meg akarjuk nyerni a kupát – pláne a sorozatnak ebben a szakaszában. Nyilván a Liverpool is vágyja a trófeát, a valódi kérdés sokkal inkább az, hogy mire jogosítja föl őket a keretük, valamint az idei teljesítményük? A BL-kiesésük még úgyis a ciki kategóriába tartozott, hogy a Basel minket is megtréfált tavaly, illetve hogy emberhátrányban is derekasan mentek a győzelemért. A sokkot egy jó játékkal elszenvedett 3-0-s manchesteri vereséggel feledtették, azóta viszont egész szépen jönnek az eredmények (leszámítva a Leicester elleni ikszet kétgólos előnyből): a bajnokságban hat meccse veretlenek, emellett a kupákban is hozták a kötelezőt. Vagyis úgy tűnik, magukra találtak.

Ismét nagy küzdelem várható

Ugyanakkor a játékuk még mindig nem elég meggyőző, a meccseiket alapvetően behúzzák valahogy, de szép és magabiztos játékkal aratott győzelmeik nem nagyon voltak az utóbbi időben. Ez a Liverpool gyakorlatilag nyomokban sem emlékeztet a tavalyira: se magabiztos diadalok, se gólgálák, se az a karakteres támadófoci, amivel kivívták a világ tiszteletét. Persze ennek hátterében ott van Suarez eladása, Sturridge sérülése és megannyi rossz igazolás – ettől függetlenül mintha az egész struktúra hibádzna. Olybá tűnik, kifutott év volt a tavalyi és a Pool helye az 5-6. pozíció tájékán van, amit többnyire erős középcsapatok vagy gyenge nagycsapatok bitorolnak.

Ettől függetlenül nyilván nem szabad a Vörösöket lebecsülni se ma, se a párharcban. Ádáz ellenfelünk tudott lenni a Liverpool épp elégszer az utóbbi másfél évtizedben ahhoz, hogy az eszünkbe véssük: képesek magukat brutálisan felszívni, ha mi akadunk az útjukba, legyen szó bajnokságról, BL-ról, FA kupáról, ligakupáról vagy Community Shieldről. Ott van például a legutóbbi találkánk e sorozatban: 2011 novemberében úgy nyertek Londonban 2-0-ra, hogy még egy tizenegyest is kihagytak.

Akkor egyébként nem csak azt a meccset nyerték meg Dalglishék, hanem a kupát is (a döntőben a másodosztályú Cardiffot verték büntetőkkel). Az volt a Vörösök legutóbbi trófeája. Összesen egyébként nyolcszor nyerték meg ezt a sorozatot, amivel rekorderek.  A mieink pedig négyszer emelhették fel a kupát, legutóbb 2007-ben. A harmadik és a negyedik alkalommal is Mourinho volt a menedzserünk, 2005-ben épp a Liverpoolt vertük hosszabbításban (az volt az első trófeánk Joséval).

10 éves emlékek

Jó pár éve várunk már tehát az ötödikre, ami remélhetőleg arra sarkall mindenkit, hogy komolyan vegyük ezt a sorozatot, ami alapvetően a mellőzöttek játszatását szolgálja. Eddig a Bolton, a Shrewsbury és a Derby sem késztetett minket komoly küzdelemre, mindhárom ellenfelünket viszonylag könnyedén, mondhatni takaréklángon ejtettük ki. Nem véletlen, hogy itt olyanok is sokat játszhattak eddig, mint Cech, Zouma, Filipe Luis, Aké, Szalah, vagy Schürrle. Mivel az eddigi eredmények elérésében azért komoly szerepük volt, szívem szerint minél többüknek megadnám a játéklehetőséget. Persze az sem kizárt, hogy Mourinho inkább ezt a meccset szeretné megnyomni, hogy otthon, a City elleni derbi előtt néhány nappal tartalékolhasson. Emellett szólhat az is, hogy a hétvégi produkció után most vétek lenne azt a pár remek formában lévő húzóemberünket padozással „büntetni”.

Bárhogy is nézzük, ezek kellemes gondok. A legfontosabb megnyerni a január 31-ei bajnokit, azzal ugyanis hatalmas lépést tennénk a PL megnyerése felé, ami nálam első a rangsorban. Persze nem bánnám, ha a kecske is jól lakna és a káposzta is megmaradna, vagyis úgy kezdenénk nyolc pont fórral a februárt, hogy még a kupákban is állunk. Egyszer már nyertünk idén az Anfielden, csináljuk meg ismét, rend a lelke mindennek! Addig is Blue Is The Colour!