Identitáskeresés

Amikor arról beszélünk, hogy a Chelsea ez vagy az, ilyen avagy olyan, szeretjük a dolgokat olyannak láttatni, amilyennek mi látjuk, elvégre a magyarázat célja, hogy mások is ugyanazt lássák, találják meg a Chelseaben, amit mi magunk is. Mai témánk az identitás.

Igen, ismét nem-feltétlen-Chelsea-téma következik, ráadásul megint monstre, szóval öveket becsatolni, indulunk!

Alapállapotban abból kell kiindulni, hogy minden, ami létezik, önmagában egy entitás – ezt sokan nem tudják, félreértelmezik, vagy félremagyarázzák. Ezért szeretném már az elején tisztázni: az entitás valaminek a létszerűségét jelenti, ahol a hangsúly azon van, hogy létezik valami, és nem azon, hogy mi létezik. Ennél fogva nem is azon, hogy az, ami létezik, milyen. Mint ahogyan korábban, hasonló témájú posztok kapcsán sem, most sem szeretnék belemenni ezen dolgok hitvilági, vallási, vagy tudományos mélyelemzésébe, fogadjuk el, hogy az entitás lényt jelent. Függetlenül attól, hogy ki vagy mi hozza őket létre, vagy ki ad nekik életet, ők élőlények. Mi, emberek is entitások vagyunk, csak könnyebb úgy gondolni magunkra, hogy emberek vagyunk. Szűkebb értelemben az entitás olyan létező lény, aki szabad akarattal felruházott, szabad döntési és alkotási képességgel felruházott teremtmény.

Az ID az egót jelenti, azt a tudatot, amitől a lény „én-lény” lesz, az öntudatot, az azonosságtudatot. Bár elnézést, ez így nem feltétlen pontos, hogy ennél pontosabb képet kapjunk, vissza kell nyúlnunk ismét Freudhoz, meg mint mindig, egy kicsit a kályhához. Freud az emberi viselkedést determinisztikusnak tekintette. A pszichológiai determinizmus szerint minden gondolatnak, érzelemnek és cselekedetnek oka van. A legtöbb pszichológiai eseménynek kielégítetlen késztetések és tudattalan vágyak az okai. A késztetések és vágyak pedig a személyiségből erednek. A személyiség 3 nagy rendszerből áll: id (ösztön-én), ego (én), szuperego (felettes én).

Az ID a személyiség legprimitívebb része, amelyből az ego és a szuperego kifejlődik. Az újszülött is rendelkezik vele, bár tartalma az éhség, a szomjúság, az élet védelme és a szexuális örömszerzés, utóbbi persze egy újszülöttnél nehezen értelmezhető, de most ne Freud téziseit vitassuk. Az id az örömelv alapján működik (azaz, ha éhes vagyok, és eszem, az örömet okoz, mert elmúlik az éhségérzet). Az ego a valóságelvnek engedelmeskedik: az ösztönimpulzusok kielégítésével addig kell várni, amíg a megfelelő környezeti feltételek létre nem jönnek (mondjuk nem eszünk addig, amíg az étel az asztalra nem kerül). Az ego a személyiség végrehajtó szerve. Az ego közvetíti az id, a valóság és a szuperego követelményei között. A szuperego az, amely eldönti, hogy egy cselekedet jó vagy sem. A szuperego a társadalom értékeinek és erkölcsi normáinak belső képviselője (azaz, hiába vagyunk már baromi éhesek, és a kaja az asztalon, ha még nem ült mindenki asztalhoz, vagy nem hangzott el az asztali áldás, nem eszünk). A szuperego a szülői jutalmazások és büntetések révén alakul ki. A szuperego normáinak a megsértése, a szülői szeretet elvesztését és az azzal járó szorongást idézi fel. Ez a szorongás tudattalan, de bűntudatként élhetjük át. Az id egésze, valamint az ego és a szuperego nagyobb része a tudattalanba merül, az ego és a szuperego kis része pedig tudatos vagy tudatelőttes. 

Mindazonáltal a mozaikszó, mint ‘identitás’ sokkalta komplexebb tartalommal bír, mint azt a két szó, id és entitás sugallná, mert a köznapi használatban sokkal nagyobb mögöttes tartalommal ruháztuk fel. Manapság ha identitásról beszélünk, már nem bontjuk le vagy szét különböző jelentéstartalmakra, hacsak nem kifejezetten azt a speciális területet kívánjuk vizsgálni: nemzeti identitás, zenei identitás, szurkolói identitás, stb. De ma már gyűjtőfogalomként mindezeket együtt értjük, mikor „csak” identitásról beszélünk. Sokszor rokon értelmű szavakként, szinonimaként használjuk az egyén, egyéniség, jellem kifejezéseket, fogalmakat az identitással, pedig különböző jelentéstartalommal bírnak. Az egyén az emberi nem egy tagját, egyedi képviselőjét jelenti, aki rendelkezik azokkal az általános jellemzőkkel, ami minden emberre jellemző. Az egyéniség vagy individuum azokat az egyéni vonásokat tartalmazza, amelyek az egyik embert a másiktól megkülönbözteti. A jellem (vagy karakter) olyan személyiségvonások összessége, amelyek viszonylag tartósak és állandóak, és amelyek az emberek tetteiben, cselekedeteiben és életstílusában megmutatkoznak, így talán a legközelebb áll az identitáshoz, mint gyűjtőfogalomhoz. Mégsem ugyanaz, hiszen az indentitás esetében a személyiség külvilághoz való viszonyáról beszélünk, nem pedig az egyénre jellemző vonásokról.

 

Manapság egyre nagyobb a lehetőség és ezáltal az igény is az önkifejezésre, az „identitás-építésre”, vagy közismertebb nevén image vagy imidzs kreálására. Viszont az emberek saját belső forrásai egyre szegényesebbek, így külső segítséget vesznek igénybe: adott márkákat hordanak, adott zenéket hallgatnak, verseket (de nem saját, hanem mások verseit), versrészleteket, idézeteket aggatnak ki magukról (s nem maguktól), a fejlett társadalmakban pedig teszik mindezt egyre inkább online, ami által képviseltnek érzik magukat a világban, és próbálják pozicionálni önnönmagukat az egyre szélesedő világskálán. Sajnálatos szerintem, hogy erre tart a fejlődés, bár nem tisztem megítélni, hogy ez jó vagy rossz – ellenben számomra szomorú, hogy az emberek társas kapcsolatai lassanként, de biztosan távolodnak a perszonálistól az internet-perszonális felé. Ma már nem leülünk egy tea, kávé, sör mellé, hogy beszéljünk a világ dolgairól, akár a fociról. Otthon, a teánkat egyedül szürcsölve, a képernyő előtt görnyedve azt lessük, hogy ki mit lájkolt, s ez alapján alkotunk képet, mondunk véleményt.

Ez az egész az emberek hiúságából ered. A filozófia nagy kérdése, hogy kik vagyunk?, immár kiegészül azzal a XXI. században, hogy kikkel állunk kapcsolatban. Évmilliók óta élünk hálózatokban, viszont először a közlekedés újkori fejlődése, majd főleg az internet-boom adta meg a lehetőséget, hogy ezen kereteinket határtalanra tágítsuk „internet-ismerőseink” által, hiszen míg a népszerű embereknek, egy-egy társaság középpontjainak is korábban jó esetben 30-50 ismerőse, barátja volt, addig mára már 300-400, rosszabb esetben ezer meg kétezer barátról, követőről, ismerősről beszélünk. Akinek 30 ismerőse van a facebookon, az nem ember, tartja a mai közgondolkodás. Fontos dolog az ismertség, de sajnos a mai társadalmak ezt összekeverik az elismertséggel. Az ember mindenek előtt elismertségre vágyik (akár már azzal a ténnyel, hogy hány ismerőse van), de az, hogy valamit, amit megosztunk, valaki lájkolja, a legkevésbé sem, illetve a legritkább esetben elismerés, mégis, az ember nyugodtan dől hátra, hogy no lám, ma is „fejlődtem”. A legtöbb, nem, bocs, az összes pszichológiai fájdalom, szenvedés, minden pszichopatológia gyökere az egyedüllétre vezethető vissza. Az ember ösztönösen társas lény, hiszen már a kőkorszaktól fogva megtanulta, hogy ha egyedül van, akkor a mammut győz. A megerőszakolt nő, a bántalmazott gyermek, a megnemértett ember mind-mind elhagyatva, kiközösítve, kidobva érzi magát, akár felismeri ezt, akár nem. Majd innentől a spirálra lépve zuhan, hiszen a fájdalom elszigetel, az elszigeteltség pedig fáj. A facebookon viszont bárki lelhet barátokra, és gyorsan és sokra. Utóbbi ismétcsak a jelenkor rákfenéje, a mai fogyasztói társadalmi berendezkedés eredményeképp mindent azonnal, erőfeszítések nélkül akarunk elérni, nehezen viseljük az egészséges fejlődéshez szükséges frusztrációt, elveszett már az elvégzett munka, a befektetett energia megtérülésének jóleső érzése. Más kérdés, hogy ez egyrészt természetes, másrészt irányított folyamat eredménye, elvégre a szülő magasról szemlélve egy dolgot akar elérni, hogy a gyermekének könnyebb, egyszerűbb legyen, mint neki, vagy neki volt. De, elkanyarodtunk, ez most nem a poszt tárgyát képezi, esetleg majd máskor más helyen vitázhatunk erről is.

Ott tartottunk, hogy a facebook (ami volt már myspace, meg iwiw, meg linkedin, meg ki tudja, mit hoz a jövő) segít az embernek abban, hogy ne érezze egyedül magát, segít abban, hogy társaságra leljen az, aki egyébként akár antiszociális, vagy az adott közösségbe nem illeszkedik, hiszen a társadalmi, rangbéli és földrajzi akadályok is elhárultak a nagy közös micsoda, az internet elterjedésével. Sajnos ezt a fejlődési gyorsaságot is, mint minden mást a kontroll reaktív módon követi le. A közösségi oldalak sötét oldalát még alig ismerjük, de lépten-nyomon el lehet kapni, és hát mára már kutatások bizonyítják például, hogy közvetlen kapcsolat van a net-ismerősök száma és a személyiségzavarig elmenő narcizmus között. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a mai fiatalok (persze tisztelet a kivételnek, nehogy megsértődjön itt nekem valaki) egyre megszállottabban foglalkoznak a (mások által róluk kialakított) képpel és kötnek egyre felszínesebb barátságokat. Ezek az exhibicionista tendenciák vezetnek oda, hogy a közösségi portálok lassanként olyan hellyé, közösségi térré válnak, ahol a társadalmi kapcsolatok működtetése helyett egyre inkább az egyén antiszociális megnyilvánulásai kapnak helyet.

Ez azonban a mai témánk miatt is veszélyes: a többiekre gyakorolt hatás, és a mások által velünk szemben „támasztott” (azért az idézőjel, mert ezeket nem ők támasztják felénk, hanem mi magunk támasztjuk magunkkal szemben, másokon keresztül) elvárások így nem ér véget a közvetlen közelünkben élőknél, azaz már nem (csak) a család és a közeli, jó barátok „nevelnek” bennünket, nem csak ők hatnak ránk, de fordítsuk meg, nem saját szemszögből: hatunk rájuk, viszont ők is hatnak az ismerőseikre, s tetteik azokat is befolyásolják, akikkel mi magunk sosem találkoztunk. Hálózatban vagyunk, a hálózat elemei pedig kapcsolódnak egymáshoz. Hálózatban hízunk és fogyunk, edzünk és tunyulunk, emózunk és háborgunk, lázongunk és nyűglődünk. S hogy milyen a közérzetünk, mekkora a fizetésünk, a lázunk, miről és hogyan értesülünk, kire szavazunk, kibe leszünk szerelmesek – mindez nagyban függ kapcsolataink jellegétől. Márpedig ha társas beágyazottságunk ekkora hatást gyakorol ránk és vica versa, ha közeli-távoli ismerőseink befolyásolhatnak bennünket (hatnak az egónkra és szuperegónkra), akkor voltaképpen nem is olyan autonómok a döntéseink, ugye? S minél több „idegen” embernek akarunk megfelelni, minél nagyobb ismerősi kör hat ránk és így a döntéseinkre, annál kisebb részt képvisel a saját egónk az adott döntési helyzetben, és annál nagyobb a ránk gyakorolt hatás miatti kényszer a szuperegó oldaláról.

Nem akarok ettől függetlenül negatív, illetve csak negatív képet festeni a közösségi médiáról, elvégre mi, itt, mint blog is egy kis szelete vagyunk ennek. Ezen hálózati kapcsolatok révén meg is haladhatjuk önmagunkat és korlátainkat, azaz míg személypszichológiai és filozófiai oldalról akár károsak is lehetnek ezek az irányzatok, úgy a másik oldalról minden eddiginél nagyobb lehetőség van a kezünkben önmagunk kiteljesítéséhez, és a teljesítőképességeink határainak feszegetéséhez. Az agy is létrehoz olyan folyamatokat, szintéziseket, amilyeneket az egyes neuronok soha, sőt, hát tulajdonképp az agy egy neuronháló, ami képessé tesz bennünket a legbonyolultabb cselekvésekre is. Ugyanígy a társas hálózatok is képesek sok olyan dologra, amire önmagában egyetlen személy soha nem lenne képes. Sokkal inkább erkölcsi dilemma az, hogy ezt akkor az ember „jóra” vagy „rosszra” használja.

Mára – éppen ezért – önmagunk megértéséhez meg kell értenünk a társas kapcsolatainkat is, és a körülöttünk lévő hálózatokat is. Élethosszig tartó vagy rövid, mély vagy felszínes, személytelen vagy személyes, a viszony meghatározása mindig rajtunk áll. Tudnunk kell viszont ezeket érzékelni, értékelni, majd szorosabbra fűzni, vagy megszakítani. Mi magunk most itt, egy kisebb társadalmi hálózatot alkotunk, amelynek központi eleme a Chelsea. Valahogyan mindannyian rátaláltunk, kötődünk hozzá, ez a kötődés pedig összehozott bennünket itt, a blogon. De mi tette vonzóvá számunkra a Chelsea-t?

Egy olyan élettelen fogalom, mint a klub, visszagondolva a korábban leírtakra, szó szerinti értelemben tehát nem rendelkezhet identitással, elvégre az valamilyen-bármilyen élő lény sajátja. Átvitt-általános értelemben manapság egyre gyakrabban ruházunk fel dolgaink közül egyre többet entitásokra jellemző jegyekkel, ilyen a kocsink, a telefonunk, vagy a futballklub is, mert ezt is be kell állítanunk egyéniségünk jellemzőinek sorába (ilyenkor, úgy értem, ilyen téma kapcsán mindig eszembe jut egy egykori kedves barátom, aki, mikor megvette az első Corsa-ját, jött azzal a szöveggel, hogy hát nála aztán az autó szolgálja őt, és nem fordítva – majd egy évvel később már gömbinek becézgette, és E/3 beszélt a kocsiról). Manapság nem arról szól egy futballklubnak szurkolni, mint régen, hogy lényegében aki a legközelebb volt, „a saját vackunk kölyke”, saját kerületünk, városunk csapata, akkor kimegyünk és közösségi időtöltésként meccsre járunk szurkolni. Erre pedig nincs jobb példa, mint önmagunk Chelsea-szurkolói mivolta.

Mi tesz vonzóvá egy klubot az ember számára? Mire vetítjük ki a vonzódásunkat? Mi adhat egy élettelen dolognak, egy klubnak identitást? Sokan bevallottan a csapat mezszíne miatt, előbb-utóbb viszont vagy egy bizonyos játékos, vagy a csapat játéka, illetve később a három miatt együtt váltunk szurkolóvá. Ez alapján azt a következtetést kell leszűrnünk, hogy a klub identitását – az (ebből a szempontból nézve) egyre csökkenő jelentőségű történelme mellett – a játékosok, edzők, tulajdonosok adják.

Ezen a vonalon továbbhaladva pedig, tekintve, hogy a legtöbbünk itt az Abramovics érában lett szurkoló, vagy az azt megelőző pár évben, de ha így is volt, mondhatjuk, hogy annyira erős impulzus volt Abramovics érkezése és jelenléte, hogy számunkra a klub identitása erősen leszűkítve Mourinho, Terry, Lampard, Drogba, Cech. Először nem éreztem túl konkrétnak, mikor RQ17 legutóbbi posztom alatt betalált ezzel, de átgondolva rá kellett jönnöm, hogy ez bizony talált. Az a csapat, ami már majdnem végleg darabokra hullott, de aztán Terry itt tartásával és Drogba visszatérésével mégsem, azon a csapaton elejétől a végéig José Mourinho keze nyoma terpeszkedett hol többé, hol kevésbé, de folyamatosan. Amikor kevésbé, akkor abba valaki belebukott. Számunkra, idősebbek számára is, akik még nagy ritkán láttuk az „előző” generációt játszani, Zolát, Viallit, Desailly-t, Hasselbainket, Wisey-t, Le Saux-t, de nem is sorolnék fel mindenkit, velük együtt is mondhatom azt, hogy a Chelsea-t Terry és Lampard, Cech és Drogba és José testesíti meg.

Igen, a klub a játékosok felett áll. Szerelem elviekben a klub iránt lángol, nem pedig játékosok iránt. Utóbbiakat, a közhiedelemben főleg kocaszurkolóként vagy vándormadárként aposztrofált jelenségeket kirekesztjük, nem magunk közül valónak tartjuk, merthát mégis milyen dolog már állandóan csapatot váltani, mikor azt nem lehet. Pedig, lehet, hogy ők a legőszintébbek közöttünk. Elvégre, a klub esetében a klub identitásával azonosulunk, hiszen nem olyan racionális indokok mentén szurkolunk a Chelseanek, minthogy az a városunk csapata. Márpedig a klub identitását nagyrészt a játékosai és edzői adják, mint arra fentebb rámutattunk. Igen, természetesen léteznek a kluboknak statikus identitás-jegyei, mint mondjuk az Arsenal esetében a „kineveljük, nem megvesszük”, vagy a Barcelona-i labdafényezés, de ezek időről időre változnak, hiszen a Real Madrid sem volt mindig galaktikus, és az Ajax sem állt mindig abból, hogy az aktuális sztárcsapatok számára termel játékosokat.

Hogy a feltett kérdésre adjak valamiféle választ, ami valószínűleg egy a sok közül, de részemről ez van: az ok a természetben, magában az emberben keresendő. Az evolúcióban. Mert ha már elámulunk azon, hogy maga az emberi szervezet milyen csodálatos dolgokra képes, legyen az akár a tízujjas gépelés, azért ámuljunk el kicsit azon is, hogy az evolúció nem tervez, hanem gányol. Sok esetben azt mondjuk, teszem azt a sejtek működése, vagy egy összefüggő finommotoros mozgás egészen mérnöki, míg más esetben azt kell mondanunk, hogy mérnöki szemmel nézve kontármunka az, amit az evolúció elvégzett. De hogy érthető legyek: a szurkolás érzelmi alapú dolog, ez nem titok. Azaz, a csapat győzelme, egy kedvelt vagy kedvenc játékos jó játéka, gólja, szerelése, pillalobogtatása örömöt, jó kedvet vált ki belőlünk. (Ezek) az érzelmek (is) mind valamilyen megismerő folyamat kísérőjelenségei. Az érzelmek megnyilvánulása egyéni, ezek adnak a cselekedeteinknek energiát, motiváltságot, akaratot, s gerjesztenek újra vágyakat, hogy átélhessük újra, vagy ne élhessük át soha többé az adott érzelmet. A XXI. századi emberfeltúró, izé, emberfeltáró orvostudomány bebizonyította, hogy a legkülönbözőbb forrásokból fakadó, alapvetően eltérő funkciójú érzelmek mind ugyanazon az idegrendszeri csatornákon érik el a tudatos feldolgozást végző agyterületeket. A tudatos feldolgozás ezért már nem képes eldönteni, hogy egy-egy érzelmet valami külső inger (például egy fantasztikus gól) okoz-e, vagy saját gondolataink (pl valamikor a múltban egy gondolatmenet, vagy álom egy fantasztikus gól látomásához vezetett), netán az, hogy saját öndefiníciónk tart valamit fantasztikusnak. Ez a jelenség az evolúció működésmódjának következménye. Mérnöki szemmel nézve elképesztő kontármunka, ez az egy csatornás rendszer. Egy valamire való mérnök egészen biztosan lett volna annyira előrelátó, hogy az alapvetően különböző érzelmeket külön csatornákra tereli, főleg, ha egy neurális csatornának nem különösebben magas a költsége, és még csak helyhiánnyal sem küzd. Az evolúció azonban nem így működik, fuserál, buherál, gányol. Használja azt, ami épp kéznél van, és ha az a valami életképesnek bizonyul, ottmarad, ha nem, elsorvad, kipusztul – erről már a természetes szelekció gondoskodik. Nem kizárt aztán, hogy a jövő embere „képes lesz” újabb csatornákat növeszteni, de mondjuk pont ennyi az esélye annak is, hogy a manapság igen gyakran „hiányzó” plusz kéz, vagy fül lesz az első a sorban, esetleg egy-egy hatodik ujj. Most viszont egyelőre mondhatjuk, hogy fizikai oka van annak, hogy az érzelmeink ennyire összekuszálódtak. Az érzelmek ráadásul nem csak a reakcióinkat kódolják a külvilág ingereire, de egyben a saját gondolkodásunk eredményét is. Bonyolult a történet. És, erre még csak nem is tudunk tanulással ráfejlődni, nem tudjuk megtanulni szétválasztani az egymástól különböző típusú, de azonos formájú érzéseinket. Megtanulhatjuk viszont szeretni ezt a kuszaságot.

Valamint megmarad nekünk a gondolatiság, s hogy az ember kényszeríteni tudja az agyát, adott dolgok szeretetére vagy gyűlöletére. Van egy nagyon találó mondat egy mára már klasszikussá váló, egyébként mai napig kedvenc filmemben: amit a szem lát és a fül hall, az agy elhiszi. Ezt most egészítsük ki azzal: amit az ember elégszer elmond magának, az agy azt is elhiszi.

Hajráchelsea, hajráchelsea, hajráchelsea, hajráchelsea, hajráchelsea, hajráchelsea…