Riválisaink töketlenségének hála édes érdekteltelenségbe fullad számunkra az utolsó forduló. Mielőtt minden tekintet a City és a ’Pool csatájának utolsó felvonására szegeződne, itt a tökéletes alkalom, hogy visszanézzünk bajnoki teljesítményünkre.
Sarri érkezésekor nem győztem elég óvatosan fogalmazni az elvárható célkitűzésekkel kapcsolatban. A BL-indulásnál többet butaság lett volna kívánni, bár igaz, kevesebbet is – ez egy olyan lécnek tűnt, amit muszáj volt valamilyen formában megugrani, hiszen nem kell részletezni, milyen hatással lett volna a klub megítélésére zsinórban két évnyi EL-szereplés. Az egészséges pesszimizmus mellett pedig bőven volt miért izgatottnak lenni. Legtöbben alig vártuk, miként fog testet ölteni nálunk a korábban Napolira jellemző rövidpasszos, látványos támadójáték, az átigazolási időszak utolsó napjaiban összeálló Jorginho-Kovacic-Kanté triumvirátus pedig az egész liga egyik legjobb középpályájának tűnt. Papíron legalábbis.
Aztán rövid előszezon ide, merőben új játékfilozófia oda, kifogástalanul kezdtük az idényt – öt forduló után még a tabella élén is álltunk egy pillanatra, de az ezt követő, elkerülhetetlen pontvesztéseink is a „belefér” kategóriába tartoztak. Ha a Community Shieldet nem számoljuk, akkor minden sorozatot figyelembe véve 18 veretlenül megvívott mérkőzéssel kezdtük az idényt, egészen az emlékezetes, Spurstől kapott 3-1-es pofonig. Persze nem érhetett teljesen váratlanul az a vereség – korábban az akkor még Mourinho által vezett United ellen is csak a 95. percben tudtunk pontot menteni, és a játék sem volt mindig olyan lehengerlő, mint amit az eredménysor sugall. A legaggasztóbb mégis az lehetett, hogy már az első hónapokban több formula kristályosodott ki, amivel könnyedén meg lehetett állítani a minket. Rafa már a második fordulóban ráérzett, hogy teljesen betömörülő ellenfél ellen legfeljebb passzrekordokat fogunk döntögetni, és sajnos mint láthattuk, ez a szezon végére se változott sokat. Kicsivel később korábbi kedvenceink találtak rá a másik megoldásra – először José bízta meg a védekezésre általában alkalmatlannak titulált Matát, hogy egész meccsen Jorginho nyakán lógjon, ezzel teljesen kiiktatva a brazilból lett olaszt, majd másfél héttel később Lampard bizonyította be, hogy nem kellenek világklasszis játékosok az emberfogás megvalósításához. Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy Pochettinóék agresszív letámadása, megtámogatva Alli Jorginhón végzett kitűnő munkájával valósággal elsöpört minket.
Miután november végére már látványosan elfogyott a kezdeti lendület, a Wolves elleni vereséget követően remegve várhattunk a Manchester City látogatását, ami aztán álomszerűen alakult. Sarri első alkalommal használta Hazardot hamis kilencesként – bár ezt elsősorban a belga védekezésbeli hiányosságai indokolták a támadójáték reformja helyett -, az addig elég esetlegesen működő letámadásunkat pedig szinte teljesen letekerve leplezetlenül kontrajátékra rendezkedtünk be. És ez működött is. A megszerzett 3 pontnál sokkal fontosabb volt a tudat, hogy nincs baj, ahogy hullámvölgybe kerülünk Sarri képes lesz változtatni és kompromisszumokat kötni. Nem is sejtettük, mi várt ránk.
A zsúfolt ünnepi időszakot döcögős játékkal és felemás, de többnyire vállalható eredményekkel hoztuk le. És akkor jött a január végi időszak, amire valószínüleg senkit nem kell külön emlékeztetni. 2-0 az Emiratesben úgy, hogy egy másodpercig nem volt reális esélyünk a pontszerzésre, majd a megmagyarázhatatlan 4-0 a Bournemouth ellen, végül pedig a történelmi 6-0 az Etihadban. Ekkor már csak hatodikak voltunk a tabellán, és hiába voltunk mindössze egy pontra a negyedik helytől, egy forintot nem tettünk volna fel a jövő évi BL-indulásra.
Közben eltelt egy átigazolási időszak is, ami könnyen lehet, hogy egy darabig az utolsó, amiben részünk lesz. Pulisic igazolása valószínüleg már az előre sejthető transfer bannak szólt, Higuain pedig… Hát, meg kellett próbálni, de reméljük ma délután pontot tesz rövid PL-pályafutása végére.
Az, hogy ebből a helyzetből végül oda jutottunk, hogy egy fordulóval a vége előtt bebiztosítottuk a BL-szereplésünket, a legkevésbé sem a mi érdemünk. Legfeljebb abban az olvasatban, hogy mi voltunk a legkevésbé balfaszok az utolsó 3 hónapban. Vetélytársainkkal karöltve lehet, hogy az egész PL-történelem legnevetségesebb top4-es versengését mutattuk be, ami bár kívülről nagyon szórakoztató lehetett, szurkolóként megélni elég idegörlő volt.
A jövő évi BL-indulással és az EL-döntővel Sarri jó eséllyel nyert magának egy második szezont is. Kérdés, hogy számíthatunk-e bármilyen fejlődésre a következő idényben? Eredményeink sokkal inkább köszönhetőek a vakszerencsének, mintsem a saját teljesítményünknek, és ami a legaggasztóbb, hogy a mutatott játék gyakorlatilag semmit nem fejlődött vagy finomodott szeptember óta, és új igazolások nélkül aligha számíthatunk változásokra. Az olyan, egyébként teljesen használható játékosok, mint Zouma vagy Bakayoko hiába térnek majd vissza kölcsönből, mivel „nem elég technikásak”, legjobb esetben is csak a létszám feltöltésére fogjuk használni őket.
Valódi tét híján elsősorban annak szurkolhatunk, hogy megússzuk sérülések nélkül az utolsó fordulót, meccs közben pedig fél szemmel úgyis azt figyeljük majd, hogy melyik csapat jön ki végül győztesen az idei szenzációs bajnoki versenyfutásból. Jó szórakozást, KTBFFH!
