Nehéz idők

A tegnapi vereség után egyáltalán nem éreztem magamban a késztetést a posztírásra. Megviselt a gyenge játék, az eredmény és a tény, hogy bizony rútul beragadtunk a rajtnál – úgy éreztem, kell pár óra és egy hánykolódó alvás a Chelsea nélkül. Aztán ma nekiláttam és meglepően messzire jutottam (terjedelemben mindenképp). De talán pár megszívelendő gondolat is akad alább.

Nem tart régóta a szezon, de néhány vaskos meglepetés azért máris volt. A City volt a 19. csapat idén, aki bemutatkozhatott hazai pályán (csak az Anfielden nem volt még meccs), s a korábbi tizennyolcból mindössze hármat nyert hazai csapat (ManUnited, Leicester, Swansea), s olyanok indítottak pont nélkül saját közönségük előtt, mint az Arsenal, a Stoke vagy a Southampton. Bíztam abban, hogy mi is meg tudjuk lovagolni ezt a hullámot – ha már az első fordulóban Monkék is megtették ellenünk.

Ehhez képest már a többnyire tapogatózós első percek is vérfagyasztóak voltak: fél perc alatt két akkora helyzetet hagyott ki a City, ami nekünk újabban egy meccsnyi termés szokott lenni. Nem lehet nem észrevenni, hogy az amúgy bejáratott védőink olyan fogalmatlanul és ólomlábakon ténferegnek, mint valami elsőbálozó bakfisok. Nyilván nem leányálom azzal szembesülni, hogy akadálytalanul cikázik a kapu felé egy feltartóztatandó Touré, Sterling vagy Silva – ami a középpálya sara –, viszont az előállt helyzetek kezelése rendre csapnivalóra sikeredett. Aguero három-négy ember gyűrűjéből hámozta ki magát a gól előtt, de az argentinnak ezen kívül is akadt három tiszta lövőhelyzete és egy labda, amikről centikkel maradt le. A közös pont az volt, hogy minden alkalommal üresre tudta magát játszani, mert vagy rútul lemaradtak róla, vagy föl se vették. Csóró Begovic így is kitett magáért, bravúros védések sorát mutatta be (szerintem álmában nem gondolta volna, hogy húzóembernek érkezik, ő csak padról végigtapsikolt menetelésekben és néhány jutalommeccsben reménykedett nem is oly rég).

Sajnos egyedül a bosnyák hozott a rangadóhoz méltó szintet (pedig hármat kapott és még Cahillt is lebokszolta), a többiek valós tudásuk töredékét nyújtják eddig (leszámítva Ramirest és Williant, mert bennük nem hiszem, hogy sok tartalék rejtezik). S bár az első félidőben kaphattunk volna további hármat is az egy mellé, fordulás után azért már el tudtuk tüntetni a különbség nagy részét. Sőt, Ramires szabályos gólja és Hazard rútul elbaltázott ziccere is egyenlítést ért volna, ami lélektanilag rengeteget jelentett volna akkor és ott. Nem állítom, hogy otthagytunk egy pontot Manchesterben, hiszen jobb volt a City, illetve egyenlítés után se garantálhatta volna senki a meccsvégi döntetlent, de Atkinson és a belga zsenink is tehetett volna értünk a komoly szükség idején. Ja meg volt egy kapufa–Hart-bravúr kombó a legvégén, amivel remélhetőleg sikerült ebbe a meccsbe koncentrálni az összes támadó-balszerencsénket.

A legfőbb gondok nyilván a védelemmel vannak: ennyi tiszta helyzetet egész egyszerűen nem engedhetünk az ellenfélnek. Tetézi a bajt, hogy mind a négyen gyengélkednek, ráadásul Matics sem az igazi, Fabregas már dühítően pontatlan, Hazard súlytalan, Diego Costa pedig csekély agykapacitásainak töredékét fordítja konstruktív gondolatok megformálására, amiből meccsenként egy helyzet ha összejön. Az egész csapat szárnyaszegettnek és hitehagyottnak tűnik. Profik, teszik a dolgukat, de a kapu előtti összjátékok sablonosak, sehol egy váratlan húzás vagy pengés megoldás. Én a kommunikációt is hiányolom, de jó lenne látni a tüzet is.

A bajnoki címnek lényeges eleme a címvédőség is, márpedig ebben eddig nem sok örömünk volt. Büszkeségnek, tettvágynak alig lelni nyomát, sokkal inkább a zavar az úr. A tavalyi első helyet megszemélyesítve elsősorban Mourinhonak tulajdonítottuk – s most is neki kell ezt a már-már válságszerű szituációt feloldani. Túlzásnak tűnik a szóhasználat? Meglehet. De mikor nyertünk utoljára? Mikor játszottunk jól utoljára? Miért tűnik a bajnokcsapat konfliktusokkal terhelt vert seregnek? Miért démonokkal hadakozik Mourinho a megújulás és a hibák kijavítása helyett?

A helyzet finoman szólva sem ideális, de még bőven kezelhető és jóra fordítható. José itt a kulcs: rendeznie kell a sorokat. A pályán lévők metakommunikációja olyan dolgokról tanúskodik (például bizonytalanság), amiket elsősorban ő tud megnyugtatóan kezelni azzal, hogy egyértelmű direkciókat ad. Egy győztes típusú, nagyon sikeres szakemberről beszélünk, aki érti a dolgát, tudja, min kell változtatni, s ha arra jó volt, hogy bajnokot csináljon ebből a keretből, akkor arra is jónak kell lennie, hogy felrázza a srácokat, visszaadja az önbizalmukat és visszavezeti a csapatot a méltó helyére.

Így kell történnie, mert ha a konfliktusok és a problémák eszkalálódnak, akkor abból komoly gondok lehetnek. Kicsit olyan ez, mint egy alapvetően jól működő párkapcsolat, amibe egyszer – négy hónap, másfél év vagy egy évtized után – beüt egy krach. Lesz belőle egy nagy veszekedés, viszont nem mindegy, hogyan tovább. Szerencsés esetben a felek az addigi szép időket és emlékeket dominánsabbnak érzik, így átbeszélik a problémákat, megkötik a kompromisszumokat, megbékélnek és élnek tovább szeretetben és boldogságban. Viszont a konfliktus forrása vagy kezelése lehet olyan drasztikus, hogy hiába volt addig minden rendben, az új helyzet mindezt fölülírja, a viszony elmérgesedik, vagy a felek rájönnek, hogy ezek után nincs értelme folytatni (klasszikusan ilyen a gyerek-téma).

A Chelsea nagy klub, gondosan ügyelnek a kommunikációjukra és az imázsukra. Nem tudni, pontosan milyen a lecsapódása a Mourinho-Carneiro-incidensnek, hogyan hat ez a felekre, milyen a hangulat az edzéseken, miazmás. S amíg nem tudjuk ezt, kár is prejudikálni, mindenesetre biztató jelekből és jó hírekből sem szivárog ki sok a Stamford Bridge-ről és Cobhamből. Feszülten telnek a napok, feszültek az arcok, feszültek a reakciók.

Nehéz időket élünk. El kell fogadni, hogy nem jönnek mindig (maguktól) a győzelmek. El kell fogadni, hogy váratlan helyzetek és kényszerű cserék kezdték el felborítani José eredeti stratégiáját. El kell fogadni, hogy Costára egy jó darabig semmi érdemlegeset nem fognak lefújni: legfeljebb ha elég vért veszít, kap egy szabadot, a lekönyöklője meg egy sárgát. El kell fogadni, hogy a tavalyi hősök mostanában nem emlékeztetnek önmagukra. Viszont a címer a mezen még mindig ugyanaz. A mi klubunk, a mi csapatunk, amiért akkor is rajongunk, ha döccen párat a szekér a rögös úton. Mindent megnyertünk az utóbbi években, lehet, hogy idén semmit sem fogunk – de szerencsére ezt nem most kell még realizálni.

Visszatérve a pozíciónkra: szokatlan a kiesőhelyek környékén látni a csapatot. Egyébként kezdett már így szezont az Arsenal, a Liverpool, de United is. Oké, bajnok utána egyikük sem lett (bár Fergie vereséggel rajtolt utolsó és egyben élen zárt idényében), viszont a konszolidáció azért sose maradt el. Nyilván senki se attól tart, hogy kilencedik helyen zárjuk a szezont, de a manchesteri kihívókkal szembeni öt pont mínusz azért fájó tüske. 1998-ban kezdtünk ilyen gyatrán legutóbb (akkor 3 meccsen 2 ponttal indult az évad), de akkor utána rendeződtek a dolgok (a második vereség január utolsó napján csúszott be a Highbury-ben) – végül harmadikok lettünk, négy pont lemaradással a bajnok mögött (viszont abban a keretben nem volt ekkora potenciál).

Hiába szoktuk meg amúgy a jót, a City otthonában igen is ki lehet kapni (a játék minősége más kérdés, erről korábban volt szó), a 3 év alatt szerzett 4 pont így sem rossz Mourinhotól. Nem jött jókor, hiszen Pellegrinoéknak ez lökést és önbizalmat ad, nekünk pedig épp ezek komplementerét, de az igazat megvallva a szezon bármelyik részében megtörténhet (tulajdonképpen bárkivel), hogy kikapunk az Etihadban. Ez az egyik legrázósabb túra, s bár csúnyán kikaptunk, nem bánom, hogy túl vagyunk rajta. Valljuk be, Norwichban vagy Sunderlandben sokkal cikibb lett volna kikapni, még ha ez igen csekély öröm is az ürömben.

Van még két forduló augusztusban, ahol viszont nincs mese, kell a hat pont! Megyünk a hozzánk hasonlóan pocsékul rajtoló (eddig még gólt sem lövő) West Bromhoz, s bár ritkán győzünk a The Hawthornsban, most ezt nem tekinthetjük érvnek, meg kell szakítani a rossz sorozatot – mint ahogy José Pellegrino-immunitása és a ’Nem kapunk ki rangadón’ is a múlté lett. A válogatott szünet előtt még a Palace-t fogadjuk, s hiába kupálta ki őket parádésan Pardew, otthon nem kegyelmezhetünk nekik. Ha ez a két meccs megvan, akkor azért valamelyest vállalhatóbb lesz az összkép, s lesz mibe kapaszkodni. Ha viszont nem, akkor pár dolgot át kell értékelni, kezdve az ambícióinkkal. De legyen inkább az első ’ha’… Továbbra is Blue Is The Colour!