Mentality minimal

Na ezt a meccset úgy meggyilkolta a Chelsea, ahogy nem szégyellte. Hétközi meccs, meg minden, fáradottság, kifogások, de egy picit visszatért José 1-0-ás meccseinek szelleme kísérteni. Most, sikerrel.

Ha azt veszem, hogy hétközi fordulóban, vasárnapi kupagyőzelem után ennyire minimálra vettük a meccset, azt mondom, oké. De mivel nem ez a helyzet, hanem a Swans lassan véletlenszerűnek tűnő ledorongolása után-óta 10 meccsen összesen három alkalommal találtunk be egynél többször, de még ott is csak kétszer, és ebből a háromból kettő nem a bajnokságban, hanem egy-egy kupasorozatban jött össze, az valahol rémisztő, de legalábbis minimum bántó. Ott az egyik egy kiadós veréssé transzformálódott, és kiesés lett az eredménye, a másik pedig kupagyőzelmet ért. A PL-ben egyedül a Villa ellen vertünk kettőt, de ott is csak 1 góllal győztünk. Viszont, mindennek ellenére egyszer sem kaptunk ki a 10 mérkőzésen – igaz, győzni is csak a felén sikerült.

Magyarul a szezon második felére a Chelsea játéka egy kicsit átalakult, a sima után jött a fordított: a szezon eleji sokgólos, viszont ritkán kapott gól nélküli meccseket José fel/lecserélte a ne kapjunk gólt, de rúgjunk legalább egyet, ószövetségi taktikára. A fordulópontot az a december jelentette, ahol kikaptunk a Newcastletől, döntetleneztünk a Szentekkel, és ide veszem még az újévelsőnapi ötöst a Spurstől. Csakhát nem először írom le: ez a csapat már nem képes bárki ellen arra, hogy defenzívebb taktikával lehozni nullásra egy meccset, és bár a döntetlenek jó része (City, Psg) nem rossz eredmény, csak valahol fájó a szurkolói szemnek, hogy ezen meccsek többségén nem az a tipikus fair X született, hanem simán rá lehetett volna rabolni a 3 pontokra.

Most nem olyan meccsek jönnek, ahol várható lenne a Chelseatől egy vagy szabadon választhatóan több góldömping, de mivel a szezon során ezt kb a legváratlanabb helyzetekben és esetekben húztuk elő (Everton, Swansea, Schalke), ki tudja, talán a PSG vagy a Saints lesz a soron következő, ahol végre kijön a csapatból az a sok lábban ragadt gól.

Mert az volt most is bőséggel. És ez főleg négy ember köré csoportosult ma, ami szép nagy szám ahhoz, hogy csúnyán ne tudjunk eldönteni egy meccset: Ázár, Costa, Ramires és Willian lábában is ott volt a mérkőzést lezáró találat lehetősége, de mindannyian betliztek, némelyek többször is. Főleg az említett első kettő volt szörnyen dekoncentrált a kapu közvetlen közelében. Így maradt az izgulás a végsőkig, ami végülis nem rossz, mert nem feltétlenül rossz olyan meccseket nézni, ahol tényleg izgul is az ember, nem csak úgy csinál. Csak mostanság kicsit sok jutott már ebből, lassan nincs állandónak nevezhető vérnyomásom, a szinuszgörbém meg úgy néz ki, mint amikor nagyfater ráhúzta a szívatót a Zetorra.

Oké, a tegnapi meccs olyan volt, amilyen, valaki gyengébb gyomorral simán tengeri betegséget kapott, olyan hullámzó volt az egész. Valahol egyszerre szürreális és kommersz, hogy egy többnyire általunk irányított – de nem uralt – meccsen mi alakítottunk ki több és jobb helyzetet, viszont ezekből ritkán veszélyeztettünk kapuralövéssel, míg a WHU támadásai esetlegesek és amolyan bénácskák voltak, mégis Courtois volt az, akinek több bravúrt, de legalábbis védést kellett felmutatnia. Éééés akkor arról még nem is szóltunk, hogy mindannak ellenére, hogy mi irányítottunk, ezzel együtt nálunk volt többet a labda, és számszerűen még helyzetet is mi hoztunk össze többet, a mérkőzés kb 50%-ában abból állt a „taktikánk”, hogy a saját tizenhatosunkról, előteréből vagy bentről vágdostuk ki a labdákat a vakvilágba, annak mindennemű megtartási szándéka nélkül.

Nem tudom, nem értem, nem látom, mennyire volt ez José rendelvénye, és mennyire a kevéssé rotált keret fáradt lábainak hatása, vagy annak, hogy a WHU tegnap (egyébként minden elismerésem nekik, a vad játékukat leszámítva jól tolták) simán kimozdított a komfortzónánkból, méghozzá úgy, hogy vissza sem találtunk. De nehéz elmenni amellett, hogy ez egy valahogy húzzuk be meccs volt, hiába nem ültünk rá az eredményre igazán, kivégezni nem tudtuk a meccset, fájdalmasan nem, José mégis úgy tűnt, elégedett a dologgal, mert legelőször a 75. percben szánta el magát cserére, de akkor sem a hiába jó Hápi és jól teljesítő Ramires, halovány és erőtlen középpályánk valamelyik tagja helyére jött Will, akinek kívánok egy kiéhezett gorillát lassan, hogy az cirógassa, gyorsan megtanulná, hogy ne álljon meg, amíg nem muszáj, hanem az egyébként halovány, de box-to-boxá silányított Oscar helyére. A végén a stáb meg az egész anglikán egyházat bevetve kiimádkozta a WHU összes lehetséges támadását a kapunk közeléből. meg cserékkel múlatta az időt, ha már korábban azokkal nem próbálta meg eldönteni a meccset, de ha Josén múlik, a portugál himnuszban is megéneklik lassan Drogba nevét, amennyiben az elefánt a megkapott játékperceket arra használja fel a szezonban, hogy 5-8 percenként kirántsa Mou seggét a szarból – akár elöl, akár hátul.

Mondjuk tegyük le a kreditet, amennyire elöl töketlenek voltunk és szerencsétlenek, hátul annyi mákunk azért volt, hogy minden erők ura fogta rendesen a védelem kezecskéit, valahogy mindig még odaért TC ujja, kifelé pattant, mellé ment, erőtlen volt, 42. sor volt, így megúsztuk kapott gól nélkül, de hát na.. ez nehezen lenne a magabiztos védekezés számlájára írható. A tegnapi meccs egy erősen közepes X volt, és nem minden érdem nélkül, de különösebb érdem nélkül húztuk be ezt a három pontot. Szokták volt mondani, hogy a bajnok csapatnak kell, hogy legyen ennyi szerencséje, a hülye igazságérzetem miatt nem tudom mégsem leírni, hogy leszarom, nyertünk. Nagyon feszegetjük a bajnokságban az utóbbi egy-másfél hónapban azt a bizonyos húrt, és eddig legalább jobbak voltunk mondjuk a Villa, az Everton vagy a Bunrley ellen, de tegnap ez nem mondható el egy ‘amennyiben’ közbeiktatása nélkül. Érezte ezt José is, mert a meccs után valami olyan szabadult ki belőle, hogy ha nem elég a jó foci, akkor küzdesz, szenvedsz, de megbirkóztunk a húzós helyzetekkel.

Hazard nagyon fontos, meccsdöntő találatot jegyez, amit, amiket én már úgy hiányoltam tőle, szóval pacsi, pláne, hogy Fatsam szerint egy lesgóllal kaptak ki – ami nem igaz, de legalább jobban fáj. Ráadásul nem semmi módon, hogy a WHU hirdetőoszlopszerű védői között fejjel szerezte a találatot, merthát Ázár egyébként sem fejel sok gólt, pláne nem ordenáré nagy védők közül, de cserébe legalább alacsony. Mindenesetre a gól sem a semmiből szakadt ki, ő volt majdnem az egyetlen, aki legalább ernyőt tartott az egész csapat kilátástalan teljesítménye fölé.

Matics egyébként, akit kiröhögtünk a kupadöntős poszt alatt az idióta ünneplés alatti megmozdulása miatt, José tegnap elárulta, hogy meg is sérült a mozdulatnál, szóval ha nem lett volna eltiltott tegnap, akkor sem tud játszani… de ez sem lesz már újdonság nektek, látom a kommentmezőben, hogy már más is kiszúrta a dolgot..

Még véletlenül sem találom azt az ősrégi szövegzést,amit ide akarok passzintani, és amit az ős-nst egyik kedvenc posztjában olvastam, de valami olyasféle volt, más tollakkal ékeskedés rulez, de ha királyság, akkor meg muszáj, hogy tegyük fel, hogy a párhuzamos univerzum csapata az első meccsen 2-0-ra nyert, mert Terry lekönyökölte a wukik csatárának az egyik fejét, így emberhátrányban kellett játszanunk. A visszavágót meg kell nyernünk, különben az ellenség az összes földi nő mellméretét a felére csökkenti, ráadásul mindegyikre káddugó-bimbókat helyez, úgyhogy támadnunk kell. Vajon José ebben az esetben ki merné-e engedi a Chelsea támadópotenciálját a ketrecből? És ez a kérdés most legalább annyira aktuális, mint egykoron, mert most egy olyan sorozat jön, ahol nekünk illene elkezdeni nyerni, azt pedig a WHU ellen mutatott játékkal nem fogjuk tudni megtenni, de legalábbis elengedhetetlenül komolyabb és erőteljesebb játékra lesz szükség, mert most már nem feltétlen BigS ültetőbot egyszerűségű taktikáját kell majd leharcolni.

Egy dolog legalábbis biztos: Costa és a mellé felzárkózni képes Ázár ketten még a WestHam védelmének megbontására sem feltétlen képes, szóval kontra-attakk vagy sem, kellene edzésen kicsit dolgozni a szezon elején jól működő, fluid csapatmozgáson, amikor labdával a csapat egyben (egységben) fordul át védekezésből támadásba. Ebben nyilván sokat fog segíteni, ha képesek leszünk ismét a szokott kezdővel felállni, mert minden elismerésem hápinak, de Matics azért hiányzik, mert bár a szerb sem feltétlen bír többlettel támadásban, mint Ramires, de Zouma egy középső védő, és ezt le sem tagadhatná, az előre irányuló mozgása olyan darabos, mint a dorogi brikett. Átmenni rajta nem egy szláv karnevál, még akkor sem, ha tankkal kezd neki az ember, ezt a WHU random játékosa is érzékelhette habtestén, viszont az előrefelé irányuló 11 passzából konkrétan 4 talált saját játékost. Pro do, imádom a srácot, félreértés ne tessék, jó adottságokkal rendelkező, ruganyos, gyors, technikailag sem képzetlen játékos, és ezen skillekkel nagy reménységre ad okot, de a középen szerepeltetése kényszermegoldás, és egy darabig még biztosan az is marad. Matics és Mikel hiányában nyilván nincs alternatíva, egy sivatagos területre meg nem lehet fakitermelési koncepciót felépíteni, de na, utolsó szó jogán: hápiról nem szűrőben nyújtott szerepköréről fogunk hozsannákat zengeni.

Jelenleg ugyanis, ha feltesszük, hogy Ázár támadó, és nem középpályás, hiszen feladatköre sokkal inkább predesztinálja erre, akkor a tegnapi legelső (legelöl lévő) középpályás, a nem ritkán egymás sarkát taposó Oscar és Fabregas, akiknek a passzokat kellene osztani előrefelé, egyrészt a védekezéssel volt elfoglalva, másrészt pedig középső elszigeteltségében mindkettő olyan messze volt az ellen térfelén valami támadásfélét imitálni próbáló Costa-Hazard párostól, mint egy szénszállító uszály féktávja. Ez viszont azt eredményezte, hogy az eredendően Oscar-Fab páros feladatát Ázár vette át, hátrajárással labdákért, amit (valószínűleg némileg tudatos, José által kontrollált közegben) robbanékonyságával vegyes kontrafutásban próbált kiélni, viszont ehhez volt egy elöl egymagában szomorúan álldigáló Costája, meg egy kiváló passzjátékáról, és átlagon felüli játékintelligenciájáról ismert Ramirese, a branyol elöl, a brazil meg robog mellette, írd és mondd, ebből 1 frankó helyzetet sikerült kifaragni, amikor Ramires úgy döntött, inkább nem növeli az előnyt, és amit aztán ezokból némi szerencsétlenséggel kapufára pöcizett. Tudom, hülye dolog, de tegnap jól mutatott volna a padon egy Schürrle vagy Salah, még akkor is, ha mind tudjuk, hogy José akkor cseréli be őket, ha két nap süt az égen. Pedig az ellenfeleink többségében arra koncentrálnak nagy erőkkel, hogy az Ázár jelentette veszélyt valahogy semlegesítsék, ezzel viszont otthagyva egy hatalmasan üres területet a jobb oldalon, amit jelenleg nem nagyon tudunk bejátszani, csak esetlegesen Will vagy tegnap épp Ramires révén, de egyelőre kettejük közül még mindig a védő Ivanovics a legkomolyabb konstans veszély ezen a pályasíkon.

Végül viszont csak kihúztuk, és lehet ezt a vakszerencsére fogni, de Mourinho azért tud valamit, mert a csapatainak „mindig szerencséje van”. Mert az elvben ugye forgandó, gyakorlatilag meg mindig JM csapataival van, és a kozmosz néha látszatból megpróbál az FA kezével rátronfolni erre, de attól José még valamit vagy nagyon jól csinál, vagy tényleg eladta a lelkét az ördögnek, és halála után az idők végezetéig orkokkal kell römiznie.

Costának azért a meccs után remélem lesz ideje leülni Joséval a pult mellé, és pár lelkifröccsöt legurítani, mert fejben kicsit helyre kell rázni a srácot, visszaadni a tökeit, meg a góllövő cipőjét.

Mourinhonak ezzel a 3 ponttal azért még mindig megvan az a kellemesen simogató érzése, hogy elég az öltöző felé figyelnie, és nem hátrafelé, ahol a forduló hozta a papírformát, és a hajrára fordulva a végső összecsapásokra rendezkednek be a pozíciókért küzdő, mélyről induló, mégis odakeveredő felek, a ManU, a Pool, az Arsenal és a Spurs, mondhatni a klasszik négyes, velük az odanemillő Szentek, akik azért masszívan lépegetnek lefelé, meg hát a Cityre vár még a feladat, hogy eldöntse, megpróbál-e még velünk ráfordulni a célegyenesre, vagy elfogadja és kicsit beleül a készbe, hogy az alant csatározó ötösfogat előtt meglévő masszív előnyére építve bekormányozza magát a második helyre.

Nem csúfoltuk ki tegnap a focit, mert helyenként azért próbáltuk játszani, most 1 hét pihi után a Stamfordon kell kiharcolni a továbbjutást a párizsiak ellen, a hétvégén pedig a Soton következik, a márciust pedig a Hull vendégeként zárjuk. José elvileg 2 nap kimenőt engedélyezett a srácoknak ma-holnap, remélem ez, és az utána következő intenzív tréningek meghozzák a kellő felkészülést a PSG ellen, különben a tegnapihoz hasonló teljesítmény mellett Ibráék egy kaktuszokkal ékesített forró hajsütővasat dugnak fel a seggünkbe. Ennek elkerülése érdekében pedig gólokat kell lőni, nem pedig elvtelen fikagalacsinokat lődözni az ellen kapuja felé, és jó lenne a termelékenységet máris a meccsenkénti kettőre feltekerni, ha komolyan gondoljuk közös dolgainkat. Kb 2 hónap van mindennek a végéig, ez alatt viszont simán eldobhatjuk azt, amiért többségében keményen megdolgoztunk az elmúlt hat-hatésfél során. Most mondjam, hogy nem kéne? Ha meglesz a bajnokság, Abra elkezdi José arcképét nyomtatni a Csucskföldi pénzek hátuljára, viszont ha képes lesz elbukni innen a PL-t, akkor is Csucskföld rejtett szavannáin találja majd magát Mou, csak élő egyenesben, láncokkal, szibériai tigrisek közt kivéreztetve.

Van egy angol rettenetesen rossz teasütemény, amihez falatonként 40 dl nyál kell, hogy le tudd nyelni. Na, ennyire nem volt vállalhatatlanul szar a tegnapi WHU elleni rund, Csak na. Jó lenne nem letudandó formalitásnak tekinteni a bajnokság hátralévő meccseit, mert speciel én magam is nagyon szomorú lennék, hátmég a ezermillió társam, ha ezt innen kiengednénk a kezeink közül. Ahhoz viszont még sok van vissza, hogy csak hébe-hóba mutassunk fel valami teljesítményfélét. Nem elégedetlenkedek, hogy nem húztunk még el annyi ponttal, amivel a világ bármely egyetemére be lehet kerülni, mert ne öljük ki a csodamókát a hétvégéinkből, de amit felépítettünk, azt ne hordják szét nekem reggelre amatőr kőművesek.