Okos robot

Az utolsó előtti lépés is megvan, ennél közelebb már tényleg nem lehetünk a bajnoki trófeához, mert a követező lépéssel már megnyerjük azt. 5 évnyi várakozással töltött idő után kerülhet vissza a Stamfordra a Premier Liga győztesének járó serleg. Jó helyen lesz.

Aki netán lemaradt volna a hétközi meccsről, annak röviden elmesélem: olyan volt, hogy beszarsz. Mert az, hogy adtunk egy félidőt a Leicesternek, hát, egy dolog. Az, hogy egy gól hendikepet is, egy másik. Az, hogy a csapat az utóbbi időben készséggel dolgozik a ‘conversion rate’ javításán, és amolyan ha-már-kapura-lövünk-az-legyen-gól alapon igyekszik lehetőleg csak akkor az ellen kapuja felé tenni a labdát, ha már nagyon muszáj, na ez egy harmadik dolog. Nade azt, hogy Ramires gólt vág… azt még José sem gondolta komolyan.

Összességében nehéz lenne azt mondani az első félidőre, hogy nem volt jó, pedig nem volt az. Esett az eső, hullottak a Leicester játékosok, a Chelsea meg boooring. Vagy hááát, na. Szóval a fél csapat egy rakás hulladék volt, a másik fele csak szimplán semmilyen. Az első bagázs vezére az a Drogba volt, akitől, minél több meccsen lép pályára, annál többet várunk (halkan jegyzem meg, ha nem játékpercet, hanem darabszámot nézünk, kettővel több PL meccsen lépett pályára, mint Costa). Hiába na, akkora ikon, hogy ha kiáll a stadion elé, a Stamfodra nem szűrődik be a napfény, de sokan még mindig azt várják tőle, amit 5 éve tudott. Azt talán nem kéne, az viszont talán minimum elvárható, hogy legalább egy labdát át tudjon venni, de jelenleg ez is komoly kihívásnak bizonyult az elefánt számára: úgy pattogott el tőle a bogyó, mintha egy túlfújt óvszerrel akarná ezt a remek játékot játszani. Simán hozott egy olyat, amit még El Tornado is le tudott adni egy közepesen szar napján. Még most is jobban kiráz a hideg, ha rágondolok, mint a kisfeszültségű egyenáram. Közben teltek a percek, 5, aztán 10, 15, történni meg csak nem akart semmi.

Aztán, jött a félidő, az eső, a gyep, meg Azpi.

JM állítóleg nagyon lelkes volt a félidőben – naná, épp 1-0-ra égtünk, nulla kapuralövéssel, az egyetlen csatárunk meg képtelen volt egy használható passzra, labdaátvételre, vagy bármire, Ápi meg nyomott egy Terry BL-döntőst.. Végülis majdnem mindegy, mi hozta ki a srácokból az állatot – na nem nagyon, éppen csak annyira, amennyire kellett, de a második etapra kijőve a joggal minden szarnak elhordott Drogba az első valamire való támadásunkból, meg az első kapuralövésünkből, meg az első használható megmozdulásából egyenlített.

Ez viszont megfordította a meccset. A Leicester fáradt, annyira, hogy azt már helyenként az első félidőre a sípját a seggébe dugó Clattenburgnek is le kellett fújnia; Cambiasso egykor az egyik kedvenc játékosom volt, de mára csak egy sunyi kis paraszt lett belőle, és az is csoda, hogy hogyan úszhatta meg a meccset lap nélkül. De hát az FA random képviselője bármikor képes ilyen csodákra. A gyors gól viszont túlságosan is megnyugtatta a fiúkat, mert felettéb gyorsan visszatértünk az első félidős kapu előtti szerencsétlenkedéshez, mégha már közben itt-ott legalább színeztük a játékot. Egy kemény fél órát kellett küzdenünk a második gólért, amit a két belső védőnk hozott össze valahogy. A valahogyot úgy kell érteni, hogy a gólpassz is legalább annyira érdekes mozdulat szülötte, mint maga a gól: Cahill úgy csúsztatott kapura, ahogyan nem lehet a fizika földi törvényeinek ismeretében, Terry pedig meghatározhatatlan testrészének meghatározhatatlan mozdulatával juttatta a hálóba a labdát – de hát kit érdekel, kb eldőlt a meccs.

A végső döntést azonban a csapat másik abszolutértéken vett kerékkötője, maga a tiszteletreméltó kenyai ágyúgolyó vállalta magára, bár mondjuk Fabregas olyan labdát tett elé, hogy megszólalt, de Rémires ezeket szokta többnyire a 45-90. sor közé vágni relatív véletlenszerű módszerrel, most viszont úgy bebaszta, mint macskát szarni… nesztek, még egy gif, nagyon belejöttem.

Ezzel az 1-3-mal pedig a valóságban is megtettük az utolsó lépést a cél felé. Még ezzel is csak elméletben vagyunk bajnokok, van 4 meccsünk, hogy megnyerjük az utolsót. Persze bárgyu megérdemelné, hogy valami viharos gólgálával legyünk bajnokok ellenük, de az sem zavar, ha a palack ellen még nem, és majd a Liverpool ledorongolásával jön el a gyönyör. A Chelsea gépies hatékonyságát elnézve itt az utóbbi időben, ahogyan okos robot módjára nyerik halomra a meccseket látványtalanabbnál látványtalanabb módon, nem mondom, hogy komolyan meg lennék lepve, ha a Crystal Palace elleni remek 1-0 kíséretében lennénk bajnokok.

Most viszont itt hagylak benneteket ezzel a relatív rövidke poszttal, mert hivatalosan is elkezdődött a hétvége, nekem pedig dolgom (kacsint) van. A meccsre igyekszem feltámadni, de nem ígérek semmit. Ha így is történne, remélem menni fog nélkülem is.