Nem jó, nem elég

Gondolom mindenki járt már úgy, hogy egy egysörös estéből vad tivornya lett. Nos, ez a poszt most Leicester meccshírnek indult, de aztán kinőtte magát (ebből következik, hogy ezt a részt csak a végén írtam hozzá). Ennek oka, hogy nem volt kedvem a meccsről gondolkodni, mert már fáraszt, hogy ugyanazokat kell elővennem, mint a korábbi vereségek és gyenge foci után annyiszor. Aztán pont ez a problematika késztetett arra, hogy egy kicsit nagyobb távlatból szemlélődve értékeljem a kulimászt. Ez következik alább.

Sajnos már a vak is látja, hogy amit és ahogy a pályára teszünk, az nem jó és nem is elég. Tulajdonképpen univerzálé, hogy minden úgynevezett kultúrának – legyen az civilizáció, divatirányzat vagy zenei stílus – van egy virágzó, prosperáló időszaka, egy zenitje és egy lezáró, hanyatlási fázisa. Nincs ez másképp a futball világában sem, ezért sincsenek örökké csúcson lévő csapatok: előbb-utóbb mindenkinek leáldozik, legyen az Aranycsapat, csoda Barca vagy akárki más. A dolog kvintesszenciája az, ki hogyan reagál a fájó elmúlásra. A nagyok/rátermettek kitalálnak és megvalósítanak valami mást, ami szerencsés esetben még jobb is lehet: átalakítják a struktúrát, többletfeladatokkal látnak el játékosokat, miazmás. A másik irány a kényelmeseké/csökönyösöké: vagyis azoké, akik nem akarnak vagy nem tudnak változtatni, akik szerint ha tegnap működött, holnap is fog.

Mi sajnos utóbbi utat tapossuk hosszú, kínkeserves hónapok óta. Persze ez is relatív, hiszen lehet azt mondani, hogy Fabregas vagy Pedro ki-berakosgatása a változtatni akarás és tudás megtestesülése. Oké, de én nem ebben mérem a megújhodást, és nem is abban, hogy hátrányban védő helyett csatárt hozunk be, mert kell a gól. Ha ezek a megoldások ülnének, nyilván azt harsognám, mekkora stratéga ez a José, volt töke padra vágni X-et és Y-t, meg hogy bejöttek a rizikós cseréi. De mivel nem ez történik – ami logikus, tekintve, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség számít (mindjárt kifejtem) –, mindez számomra már nem több szánalmas vergődésnél.

Az edző feladata, hogy megalkossa a taktikát, s helyére tegyen benne minden szereplőt. Tudja mindenki, mi a dolga, mikor hová mozogjon, mikor mi a forgatókönyv. A játékos reszortja pedig az, hogy mindezt legjobb tudása szerint megvalósítsa. Ha a két fél egy nyelvet beszél, akkor abból – nem meglepő módon – szép és előre mutató dolgok fognak kisülni. Nem új az sem, hogyha hiányzik az úgymond kémia (mert az edző nem tette képessé játékosait bizonyos helyzetek megoldására, esetleg mert a srácok töredékét valósítják meg az előzetesen megbeszélteknek), akkor ott jön a hanyatlás.

Napjaink Chelsea-jében azt látom, hogy a játékosok készségeik és képességeik töredékét produkálják a pályán. Nem csak a nagy dolgok és az áttörés hiányzik ugyanis. Futni, embert fogni, pontosan passzolni, tíz méterről kaput találni ezen a szinten tudni kell. Ezt nem Mourinho fogja megtanítani és nem is taktika-függő, hogy nem állva várom, ahogy az ellenfél felugrik mellettem, vagy hogy nem a háta mögé passzolok tíz méterről. Az is érződik ugyanakkor, hogy itt taktikában nem bővült a repertoár az utóbbi időben. José csökönyössége és egója lelóg a térképről, ehhez nem kellenek műszerek. Nyilván ha megy a szekér, könnyű őt és a kinyilatkozásait követni, viszont ez a karakter jól láthatóan nem segít kitolni a gödörből a karavánt. Ilyen szituációkban az „együtt sírtok, együtt nevetek” attitűd a legutolsó, ami működik, hiszen erre valahol természetes reakció, hogy a játékosok nem hajlandók magukra vállalni minden trét.

Mourinho páratlan sikereinek fundamentuma az volt, hogy atyaként, illetve mesterként tekintettek rá játékosai, s olykor bizony akár vakon is követték. Ez a karizma, ami ha lepereg, új helyzetet teremt. Itt utalnék vissza a kultúrák harmadik, hanyatló fázisára: José úgy tűnik, félrekezelte a válságot, frusztrációját és kétségbeesését úgy vezette le, hogy megmart olyanokat, akiket nem kellett volna és akik erre nem szolgáltak feltétlen rá (vagy nem úgy). Nem tudni pontosan, milyen a nexus menedzserünk és a játékosok között, de van egy olyan sejtésem, hogy rengeteg titok, kétely, undor és gyűlölet koncentrálódik abban az öltözőben.

Méltattuk már a portugált nem keveset azért, mert kíméletlenül profi és sikerorientált karakter. Leült egy kispadra és szűk határidőkön belül hozta az eredményeket. Megkérte az árát, költött is bőven, de összerakta a csapatát, ami utána utat tört magának a csúcsra. Nem papolt filozófiákról, nem építkezett vagy kísérletezett évekig, hanem hozta, amit ígért. Kimaxolta, ami volt az adott rendszerben. A „hogyantovább” viszont láthatóan nem megy neki. Mintha egy receptjét ismerné a sikernek. De olykor bizony a válságmenedzsmentet és a konszolidációt rendelik a vendégek.

A játékosokkal pedig „mindössze” annyi a probléma, hogy szép lassan megundorodtam már a jó részüktől. Konkrétan remélem, hogy jó részük nem kap Eb-meghívót. A probléma nyilván bennem is van, de a lélektelen játékuk és a félamatőr megoldásaik kiölték belőlem azt a fajta rajongást, ami azért mégis csak a szurkolói lét alapja. Mindig is kötődtem csapatom játékosaihoz: csodáltam cseleiket és góljaikat, örültem sikereiknek, megsirattam távozásukat. Életem részévé váltak Wise-ostul, Di Matteo-stul, Hasselbainkestül, Joe Cole-ostul Lampardostul. Ezt nem érzem most, hála Ivanovics tessék-lássék emberfogásainak, Fabregas flegma labdaeladásainak, Oscar üres tekintetének, valamint Costa hol alattomos, hol picsogó, összességében meccsről meccsre tenyérbe mászó stílusának hála. Felőlem bármelyikük mehetne már januárban, csak régi szép emlékeim vannak róluk, frissek nem igazán. Nekik is szól, hogy nem csak bajnoki címért lehet és kell küzdeni, hanem egy újonc legyőzéséért vagy a kiesőzóna elhagyásáért bizony. Lehet, hogy büdös, de a nagy részét mégis csak ők szarták oda.

A nagy tyúk-tojás dilemma megfejtéséhez nyilván nincsenek információim. Nem tudom, miért van lejtmenetben a csapat, pontosan miért árnyéka mindenki önmagának, ki kire dühös, honnan indult, merre tart, mikor lesz vége… Nem is válaszokat akarok igazán, hanem változást. Nem a régi lemezt, hanem valami újat. Nem a címekért szurkol itt egyikünk se meccsről meccsre, nem a bajnoki, de még csak nem is a BL álmainkat törte szét a Leicester hétfőn. A minket legyőzőkben alapvetően az a közös, hogy felkészültek belőlünk, kihúzták csapatunk méregfogait, emellett a mieinknél magasabb szinten valósították meg azokat az alapvetéseket, amikről ez a játék szól. Legutóbb a Leicester előtt kellett fejet hajtanunk (a Rókák nálam messze a legszimpatikusabb gárda nem csak a dobogón, de a felsőházban is, szóval volt egy kis öröm az ürömben hétfőn), nem csináltak semmi extrát, de a játékosaik elvégezték a rájuk kiszabott melót: Morgan levette a pályáról Costát, Kanté labdákat szerzett, Vardy belőtte a ziccerét. Ennyi viszont elég is a sikerhez, hiszen a mieinktől ennyire sem telik. A védőink nem fognak embert, a középpályánkon átrobognak, a támadók pedig ötlettelenül passzolgatnak horizontálisan párat labdavesztésig. Nem ér annyit, hogy lecsekkoljam, de a sikeres cselek számát és a megnyert párharcok arányát is a béka segge alá tippelem, márpedig mindkét mutató jól fejezi ki egy gárda életképességét.

Most két, szigorúan csak nyerhetőnek mondható mérkőzés következik: Sunderland, majd Watford – mindkettő otthon. Igen ám, de a Szundi megtréfált már minket párszor az utóbbi években (pedig akkor sem volt jó csapatuk), példának okáért ők vették el José hazai veretlenségét tavalyelőtt (amikor az még jelentett valamit), a Lódarazsak meg újonc létükre a középmezőny felső részébe kúsztak föl a surranó pályán. Szóval csak óvatosan az elvárásokkal, nem vagyunk már abban a helyzetben… Azért továbbra is Blue Is The Colour!