Megyünk Lampardékhoz

Bár egy véres vizelet is kellemesebb élmény, mint leírni ezt a címet, azért csak megtettem, hadd fájjon. Ami a csapatot illeti, négy szép bajnoki diadal után szerdán belebotlottunk egy döntetlenbe a Schalke ellen, amit ki-ki a maga vérmérsékletének megfelelően reagált le. Annak a ponthullajtásnak a jelentőségét sokban módosíthatja az, hogy mit játszunk és hogyan a hétvégén: győzelem és szép foci esetén nyilván mindenki átsiklik majd fölötte, ha viszont kikapunk és még a játék is gyenge lesz, akkor felerősödnek majd a kritikus hangok. Visszatérni a győzelem útjára (vagy ha csak a bajnokságot nézzük: rajtamaradni azon) nem épp címvédő otthonában a legkényelmesebb, márpedig ez a túra vár ránk. Hogy mire számíthatunk, az kiderül alább.

Egyébként, ha mi panaszkodunk, mit szóljanak a Citynél? Kapásból lesimázta őket az Arsenal a szuperkupadöntőn, ezt követte ugyan két győzelem (Newcastle, Liverpool), majd jöttek az újabb pofonok (Stoke, Arsenal, Bayern). Úgyhogy Pellegriniék három meccse nyeretlenek, ráadásul a bajnokságban is összeszedtek már egy ötpontos hátrányt – van szerencsém bejelenteni, hogy velünk szemben. Szóval finoman szólva sincs hurráoptimista hangulat a címvédő háza táján.

Vendéglátóink tavaly pazar 17-1-1-es mérleggel zártak odahaza. E számsornál is félelmetesebb, ahogyan lesimázták majd’ mindenkit (példának okáért 6-3-ra verték az Arsenalt, 6-0-ra a Tottenhamet, 4-1-re a városi rivális ManUnitedet), egyedül mi tudtunk ott győzni egy emlékezetes mérkőzésen. Idén viszont annyira nem lehengerlőek eddig, amit remélhetőleg ki is tudunk majd használni.

Ami jó hír, hogy Mourinho gondjai továbbra is kellemesek: tulajdonképpen minden számításba vehető játékosa egészséges, senki sem eltiltott, vagyis bőven vannak variációs lehetőségei. A múlt heti bajnokihoz képest szerdán négy helyen változtatott, kérdés, hogy az Azpilicueta-Schürrle-Oscar-Costa négyesből hányan kapják vissza a helyüket. Én a magam részéről nagy variálásra nem számítok, legfeljebb azt tudom elképzelni, hogy előtérben lesznek a védekező képességek.

Túl sok aggodalma a chilei mesternek sincs a kezdő kihirdetésével kapcsolatban, hiszen Manchesterben sincs rengeteg letépett sorszám az orvosi szoba előtti váróban. A Chelsea-tábor nagy része most amúgy sem arra kíváncsi, hogy milyen kondiban van Jovetic, vagy hogy Clichy lesz-e a balhátvéd, esetleg Kolarov…

Hanem Frank Lampard. S ha már ő adta a címötletet, térjünk ki rá egy kicsit részletesebben is. SuperFrank az a klublegenda volt nálunk, aki nem volt megosztó. Árnyalatnyi különbségek voltak abban, hogy játsszon-e egy adott meccsen vagy sem, de nagyon nagy többségben imádtuk és mindenáron marasztalni akartuk. Az, hogy elment, egy dolog. Az, hogy végül hol kötött ki, az viszont egy másik. Mert ez már megosztó, ez gusztus dolga. Én a magam részéről a szemellenzőmmel továbbra is csak azt a fantasztikus időszakot látom magam előtt, amit nálunk töltött. Felidézem alázatát, intelligens nyilatkozatait, legnagyobb góljait és legszebb megmozdulásait. Egy színt látok, és az a Chelsea-kék. Ezt neki is tudnia kell. És amíg nem döf tőrt a szívembe (túlzott gólörömmel, alattomos szabálytalansággal vagy bármi mással), addig szent a béke. De tudom jól, hogy itt most változatosabb a megítélése, mint mondjuk akkor, amikor gólrekorder lett a Villa Parkban.

Kettőnk közül mi változtunk meg jobban: ez a Chelsea sokkal támadóbb felfogású, mint a tavalyi. Az igazat megvallva jobban is tesszük, ha megyünk előre, mert az idei csapat védekezésére nem bölcs dolog építeni. Elképzelhető, hogy mindkét csapat inkább a támadásokat forszírozza majd: mi azért, mert ezt tudjuk inkább (az eddigi két vizitünk során kilenc rúgott gólig jutottunk), a City pedig részben hasonló okok miatt, részben pedig azért, mert rajtuk most már azért van egy adag eredménykényszer. Viszont benne van az is a pakliban, hogy óvatos meccs lesz, hiszen nekünk annyira nem sürgős, Mourinho meg amúgy is inkább defenzív kezdőt pakol fel a fontos idegenbeli derbikre, Pellegrini meg minden bizonnyal tart az eddig tényleg félelmetes támadóosztagunktól és feltehetőleg nem akar majd túlzottan kinyílni.

S bár a győzelmi esélyeink reálisan nézve jobbak, mint tavaly, mégsem mondanám favoritnak a Chelseat. Legutóbb nyertünk (igaz, aztán az FA kupában helyzet nélkül estünk ki ugyanitt), a City most egy fokkal halványabb, mi meg erősebbek lettünk, mégis, mindezek ellenére – talán mert most Pellegriniéknek nagyon kell a három pont és amúgy is az Etihad az egyik legkeményebb katlan – komoly bravúrként élném meg, ha megőriznénk a százszázalékos mutatónkat.

Ami biztos: fontos meccs lesz ez. Ha behúzzuk, az már komoly hadüzenet az egész mezőnynek. Öt pontra húzhatunk el a másodiktól, a legfőbb riválisainkat pedig két győzelemnyire vagy akár még távolabb tarthatnánk magunktól. Ez pedig akkor is komoly fegyvertény lenne, ha még harminchárom kanyart be kell venni a futam leintéséhez, elvégre a City lenne a második komolyan vehető rivális, akit leverünk idegenben. Ha megcsináljuk az 5/5-öt, akkor onnantól kezdve mindenki minket akar majd levadászni, cserébe ugyanakkor minden kihívónk a többivel lesz elfoglalva, mert ők maradnak egymásnak karnyújtásnyi távolságban. Vagyis többet nyerhetünk egy győzelemmel, mint bukhatunk egy vereséggel. Bár már itt tartanánk… Addig is Blue Is The Colour!