Chelsea vs. Relegation Zone: Round 2

Szombat este a Bournemouth otthonába látogatunk, természetesen kiváló előjekkel.

Oké, a cím kicsit csalóka, hiszen a héten már megütköztünk egy kiesőhelyen tanyázó csapattal (kac-kac), viszont a ligában a legutóbbi performanszunk olyannyira szégyenteljesen sült el hasonló jellegű egylet ellen, hogy Hodgson legényei olyannyira elszálltak maguktól, azóta is pofonokra van szükségük ahhoz, hogy a földön maradjanak.

A hétközi mérkőzésen igyekeztünk pihentetni, és bár többek szerint ez jelzésértékű abból kifolyólag, hogy a ligakupát marginálisan kezeljük, én továbbra sem így látom. Voltak kritikus húzások a kezdőt illetően, ez tény, azonban főként azon a poszton, amit a legkevesebb alkalommal rotáltunk eddig, ez pedig a középpálya és a wingerszekció. Ha objektíven megnézzük, hogy Bakayoko és Fabre gyakorlatilag az elmúlt 1 hónap szinte minden percét a pályán töltötték, – és valószínűleg a Quarabag elleni BL-meccsig nem is fognak megint pihenni – nem volt más lehetőségünk, mint ezt a terhet levenni róluk, főleg ha számításba vesszük, hogy a francia sérülten tért vissza idejekorán, és azóta minimális pihentetésben volt része. Ez ugyanúgy igaz Azpira és Alonsora. Előbbi a ligakupát kivéve majdnem minden mérkőzést végigtolt az elmúlt 2 hónapban, Alonso dettó nem pihent többet, mint ~20 perc. Ha ezen a mérkőzésen nem húzunk újat, komolyan a sérülés határára hajszolunk nem egy alapembert, ezt pedig értelemszerűen nem engedhettük meg.

A szezon megkezdése előtt sokan a Chelsea-t tartották esélyesnek az „év csalódása”-titulusra, ehhez képest ligakupás ellenfelünk rázkódások nélkül vágott elénk mindazzal a sótlan szenvedéssel, amivel idén ajándékozták meg végig leszedált mesterüket. Utólag is állást foglalva, Koeman idei teljesítménye teljes mértékben menesztésért kiáltott. Azon túl, hogy meccsenként válogatott a négy- és háromvédős szisztéma között, valamint minden játékosát bevágta a harmadának minden posztjára, minimális jelenléte volt. Buktatásról továbbra sem hiszem, hogy szó lenne, ugyanakkor azt biztosra veszem, hogy nem egy játékos hite veszett el, miközben hónapokon át alkalmatlan volt arra, hogy egy működő rendszert megalkosson. Ezzel pedig nem csak olyan mélységet ért el, ami a jelenlegi keret szempontjából orbitális gyengélkedés, de úgy egészében a csapata mindenkori nézőpontjából is. Hozzá hasonló gyenge kezdést a liverpooli Kékek padján még Moyes produkált kis híján 10 évvel ezelőtt, ám idény végére ötödik helyre kormányozta be Jangielkáékat.

Koemannal szemben nem voltak ennyire türelmesek, jelenlegi ellenfelünknél viszont éppen az lenne a meglepő a kiesőhely ellenére, ha edzőjüket még ebben a naptári évben élre hánynák. Nem csak a keretek erőssége miatt, az arculatot tekintve is. Lévén a Bournemouth egy „csapatban erős” klub, nem igazán akadtak olyan egyéniségeik, akikkel a modern kor szurkolója beazonosíthatná őket, a kispadon ülő Eddie Howe-t kivéve. Az idén negyvenet töltő mester nem csak a Cherries legnépszerűbb és legismertebb figurája széles körben, akivel az átlagszurkoló azonosítja a Bournemouth-t, de hazája szakmájának is talán a legtöbbre tartott tehetsége. Ezt alátámasztandó, két alkalommal is csont nélkül tartotta benn csapatát. A kiesés szele idén azonban meglegyinteni látszik őket, hiába erősítettek piszkosul jól.

Kapusposzton a feljutás óta először történt jelentőségteljes változtatás, a brit földeken veteránnak mondható Boruc helyét a tőlünk távozó Begovics vette át, aki véleményem szerint az alsóház legstabilabb portásaként tündökölt Foster mellett az évtized szezonjait figyelembe véve, és akiért már a második csapat adott ki karrierje során tízmillió font fölötti összeget.
Lecsaptak a Suncival kieső Defoe-ra, aki tizenhat év után vette fel ismét a piros-fekete szerelést, és aki még a levezetésből visszajövet is elképesztő mennyiségben termelte a gólokat. Az elmúlt két bajnoki szezont rostálva csak két találattal maradt le többek között Diego Costa termelésétől, idén azonban egyetlen egy alkalommal vette be az ellenfél hálóját, igaz, akkor a Brighton ellen három pontot ért befejezése.

A legérdekesebb fogás azonban mindkét csapat szempontjából a rekordigazolás Aké. A fiatal holland elképesztően régen, még Benítez alatt kapott először lényegesebb szerepet a felnőtteknél 2013 tavaszán, és talán sokan még idén januárban is azt hittük, hogyha nem is tovább, de legalább a tizennyolcas keret stabil tagságáig eljut. Ehhez képest teljes mértékben parkolópályára tettük, annak ellenére, hogy papíron a vékony keret bővítését szerettük volna elérni azzal, hogy féltávnál hazahívjuk.
Valószínűleg azonban Conte nem találta alkalmasnak arra, hogy wingerré lépjen elő, középhátvédek terén pedig bővítésre a legkevésbé sem volt szükségünk, így Aké maradt a csere cseréje, a kupák játékosa, a létszámfelettivé váló fiatal. Eladásának jogosságával szerintem nem lehet vitatkozni, egyrészt az érte kínált összeg jelentőségteljesebb volt annál, minthogy legyintsünk rá (főleg az akadémia egyik eredendő célját figyelembe véve), másrészt ha választani kell, hogy Christensen vagy ő legyen inkább az alap 18 masszív tagja, kérdés nélkül a dán mellett teszem le a voksom. Mögé pedig Aké tökéletesen felesleges pazarlás lenne, mind a tehetségét, mind a bevételeket illetően.

A Chelsea-t illetően ami mindenképpen pozitív fejlemény, hogy Kanté a hírek szerint már teljes értékű munkát végez, így ha a hétvégén nem is, de a rákövetkezendő fellépésre már reménykeltő esélyekkel bevethető lehet.

A Bournemouth idén a PL-ben két mérkőzésen tudott legalább két gólig jutni, mindkét harcot győzelemmel zárta. Ebből persze a CP-kudarc után nem érdemes semmilyen következtetést levonni, ellenben ahogy akkor, most is csak a győzelem elfogadható, minden más csak a „kínos blama” és a „Willian out” között mozoghat.

KTBFFH