Call me Maybe

A 2013-as év slágere után némileg szabadon értelmezve a mondanivalót, hát hogy is mondjam, nem igazán jutott eszembe jobb, ideillőbb cím. Nagyjából két hete azt kérdést tettem fel, így magunk közt, hogy mi hiányzik. Conte úgy néz ki, megadta a választ. Vagy, legalábbis egyelőre mondjuk azt, hogy adott egy ‘talán’ választ. Maybe.

Egyelőre nem merek többet mondani, úgyhogy tényleg hívjuk talánnak a jelenséget, hiszen azért érezzük, ez a mai meccs valójában a főpróbája volt a jövő heti überrangadónak, az ’56-os forradalom 60. évfordulóján José látogat a United edzőjeként a Stamfordra. A resztlit eddig is szecskává aprította Conte, a súlytalanság állapotát csak az európai helyekre pályázó csapatok ellen értük el.

Bármennyire is próbálom komolyan venni a Leicester bajnoki címét, az mindig megmarad egy csodának, még akkor is, ha teljesítmény van, volt mögötte. Ennél fogva, nem a bajnok látogatott a Stamfordra, hanem egy olyan csapat érkezett a szentélyünkbe, amely csapatnak a játéka fekszik a Conte-féle Chelseanek, még a szezon elejinek is. Ez már a félig tartalékos felállás mellett letolt ligakupa meccsen is érvényre jutott, de akkor még a védelmi hiányosságaink miatt egy (piros, meg egy) erőteljes comeback kellett a továbbjutáshoz.

Ma viszont már előzetesen is úgy éreztem, ez a meccs simább lesz, mint várható, ráadásul Ranieri némileg még a kezünkre is játszott azzal, hogy legjobbjai egy részét a BL meccsre tartalékolva a padon kezdette. No meg, hogy a védekezési saját hibáit nem tette rendbe, mert sima sikerünkhöz ugyancsak lényeges volt, hogy már a nyolcadik percben vezettünk. Nehéz elmenni amellett, hogy ez a Chelsea akkor van elemében, ha előnyben van, és nála van a labda.

A változásra, változásokra visszatérve viszont, Contét ugyancsak felbaszhatták a rangadókon elszenvedett pofonok, mert gyaníthatóan a kelleténél, vagy tervezettnél gyorsabban kellett átnyomnia a Chelsean azon, valószínűleg eredeti terveit, hogy előbb-utóbb átálljunk a háromvédős rendszerre. A szezon elején valószínűleg, végignézve a díszleten és a színészeken, az ‘utóbb’ volt a terv, most viszont gyorsan eljött az ‘inkább akkor mégis előbb’ felvonás.

Tactical aspect: az Arsenal ellen a végére már kipróbáltuk, a Hull ellen már így futottunk ki, ma pedig teszteltük a háromvédőt, és ez már fix 3-4-3 lett a zöld téglába kifutás pillanatától. A védelemből így legalább kivettük az egyik féket, Ivanovicsot, mégha két másik még így is bentmaradt, a CB trió közepén az önveszélyes Luiz, a bal oldalán a gólpasszkirály Cahill egyéb lehetőség híján csak lehetőséghez jutott, míg a jobboson Azpilicueta nyerte meg a kezdőt. Ez olyan szinten is újítás, hogy míg a védelem JT-vel oszloposodott, Ápi JT balján, Cahill pedig a jobbján játszott rendre. A háromvédős rendszer megkövetel egy teljesen más középpályát, a közepére a kreativitást hírből sem ismerő Matics-Kanté kettős kerül, a két szélére pedig wingback funkciót betöltve az újonc Alonso, aki legalább már látott ilyen szerepkört életében, míg a másik oldalra a „sima” wingerből hátravont izomfeka, Moses lett benevezve (bízzál az új négerben ottan), és bár eddig két olyan csapat ellen, ahol nem lettek irgalmatlanul próbára téve, de őszintén szólva nem a szarral gurítottak, függetlenül attól, hogy elég komoly területet kellett befutni és levédekezni:

Moses mozgásán és játékán látszik azért, hogy támadó alapvetően, két ziccer is kijött rá, egyet pedig be is vert belőle, Alonso hozzá képest azért támadásban csak pislogott, mint egy albínó páva, meg van Basten szögből kivágott egy labdát a lelátóra, de ettől összességében nem mozgott idegen testként elöl sem.

A támadóhármas triója jelenleg a Hazard-Costa-Pedro volt, amiből előbbi kettő valszeg akkor is megtartja majd a kezdőben a helyét, ha a ma két hiányzó brazilunk elérhető lesz, viszont függetlenül attól, hogy a kis spanyol nem volt ma rossz, jó eséllyel – és joggal – Will és Oscar előtte áll a sorban.

Ennek a felállásnak Brana mellett a másik nagy vesztese Fabregas, akinek már a 4-1-4-1-ben sem volt igazán helye, a 3-4-3-ban viszont aztán tényleg csak olyan extrém helyzetben, ha Hazard kimarad, vagy átkerül Moses elé a jobbosra, míg a balon Alonso mellett akár a védekezésben erősebb Oscar v Will kezd, ebben az esetben talán Matics helyére be lehet szuszakolni MagicHat-et, de egy épp bevezetésre váró rendszernek ez jelenleg egy olyan szintű megerőszakolása, amit nem most kell kipróbálni. Előbb fog Moses helyén Willian kezdeni, mint Fabregas Maticsén.

Physical aspect: ahhoz, hogy ez a kompakt 3-4-3-as felállás jól működjön, elég komoly fizikai jelenlét kell a pályára lépők legtöbbjétől: sok futás és 10 emberes presszing. Ennek a vonalnak azért is volt jó főpróbája a Leicester, mert ezen felállásnak az egyik gyengéje a gyors, pálya szélén végigfutó vagy a középpályát átívelő kontrák; a Foxes játékának, sikerének pedig az alapja pont ez. Elég komoly védőmunkával viszont (ami végre csapatszintű volt!) sikerült a Leicester támadóit egy igen szűk területre koncentrálni:

Úgy nagyjából a pálya középső harmadába, ahonnan nem igazán sikerült nekik kitörni. Ami jelenleg már csak azért is lényeges, mert a védősorunk attól nem lett jobb, hogy négy helyett három alak rohangász ottan, amit remekül példázott az is, hogy ha véletlen okból kifolyólag Vardyék eljutottak a kapunkig, máris úgy megzavarodtunk, hogy majdnem öngólt vertünk, de Cahillnek is másodpercek kellenek egy olyan döntéshez (ti. kib*szni a labdát a kapu 50 centiméteres közeléből a világba), ami egy tizedmásodperces automatizmus kellene legyen alapból.

Önbizalom aspect: nagyon kellett ez a két győzelem a vereségek után, és a Joséval való találkozás előtt. Ez nem egy etalon szar, nem egyszerű, mint egy raklap, a győzelem a tudásból építkezik, a tudásból és a hitből, hitet pedig ez ad. Sir Ranulph Fiennes mondotta egykor, hogy “Whenever feasible, pick your team on character, not skill. You can teach skills; you can’t teach character.” Azaz, ha lehetséges, a csapatod karakter, és ne képesség alapján szedd össze. A képességek taníthatóak – a karakter nem. A Chelsea esetében ez azért nehezen megvalósítható, mert a karakter az élsportban nem pótolja a képességek hiányát, de azért a Sir is jó eséllyel úgy értette ezt, hogy „egy bizonyos szinten túl”, amatőrökkel ő maga sem vihette volna véghez azokat, amiket (hogy egy példát említsünk csak a közelmúltból: ő a legidősebb brit férfi, aki megmászta a Mount Everestet (65 évesen)). Az edző az a fajta sintér kell legyen, aki úgy tudja megszabni a ketrec nagyságát (taktikát), hogy az a lehető legkevésbé korlátozza a benne játszók szabadságát, közben pedig Mr Aspectnek úgy kell letörni a szarvakat, hogy a játékosok önbizalma ne szenvedjen csorbát. Brana Arsenal meccs utáni nyilatkozata, Hazard tízben szeretnék játszani dumája, vagy Costa mai úriember finomságával jelzett cserekérvénye azt mutatja, hogy ez még mind a mai napig nem volt teljességgel sikeres. A digónak figyelni kell, kell a verbális terápia, hogy ne nőjenek a fejére, tisztába kell tennie, hogy ő Babilon királya, más meg nem számít.

Nem feltétlen kell már most ítéletet mondani, persze úgyis fogunk, de ezzel a hat ponttal némileg visszaraktuk magunkat a térképre, és ismét lőtávolban vagyunk. Igaz, ehhez kellettek a nap többi eredményei is, amik részben nekünk kedveznek, másrészről viszont elég töménnyé variálták a tabellát, és vastagon soktényezőssé tették az élmezőnyt, de ameddig mi magunk is tevékenyen részt vállalunk ebből, megtesszük, amit megtehetünk, addig fasza, nem elég csak várni és lesni. Conte megnyomta a GPS-ünkön az újratervezést, az irány már jó, ha pedig végre a maihoz hasonló magabiztossággal tudunk hasítani rajta, hát, mondanám, hogy minden szurkoló elégedett lesz, de úgyse. Az örök elégedetlenek üzenem, hogy take it easy, aztán örüljünk ennek a mainak, mert azért mégiscsak elvertük a Leicestert, méghozzá relatív simán, az utóbbi két meccsen pedig 3-4-3-ban lőttünk ötöt, kaptunk nullát, és már ez is önmagában nem olyan rémisztő, de ma pedig még három-angol-ifit is pályára küldtünk csereként, ez pedig már-már delírium szintű orgazmus. Aki még ezek után is talán fintorognivalót, az nyaljon csalánt.