Bajnokavatás küszöbén

Mekkorát fordult a világ egy év alatt… Tavaly ilyenkor a tabella közepébe ágyazódva egyedül az törte meg a szürke egyhangúságot és kilátástalanságot, hogy elvehettük a Tottenham maradék kis reményét a bajnoki címre. Ehhez képest idén káprázatos dolgokat művelt a csapat, s az utolsó fordulók tétnélküliségét ezúttal avatott bajnokként élhetjük már meg. Ehhez nincs más dolgunk, mint legyőzni a WBA-t. Erre hangolódunk alább.

Felmerült, hogy vajon tényleg akar-e majd győzni Conte idegenben, ahelyett, hogy otthon, a Stamford Bridge-en válna matematikailag biztossá a bajnoki címünk. Nos, a dolog számomra egyértelmű: már hogy ne akarna?! Egyrészt csak rá kell nézni, miközben vicsorog vagy ünnepel: árad belőle az elszántság, a maximalizmus. Ez az ember addig nem lesz nyugodt, míg pont nem kerül az ügy végére. Másrészt megvan az esélye annak, hogy játék nélkül leszünk bajnokok, ha a spúrok újabb pontokat buknak. Márpedig ha választani kell, akkor inkább idegenben tegyük biztossá a dolgot, mint a fotelből szurkolva. Azt meg már csak én teszem hozzá, hogy a túrákra azok az elszánt, keményvonalas drukkerek járnak, akik talán be sem férnek a hazai meccsekre a jegyárak vagy a rengeteg turista miatt – ők meg legalább annyira megérdemlik az első kézből ünneplést, mint a negyvenezres tömeg a Bridge-en.

Amúgy is egy mostoha helyszín ez a The Hawthorns. Villas-Boast és Di Matteot is egy itt elszenvedett vereség után tették lapátra, a legutóbbi bajnoki címünk bebiztosítása után pedig 3:0-ra kaptunk ki Puliséktól (ami még így is csak a harmadik vereségünk volt a szezonban). Nem állítom, hogy ezek a dolgok mázsás súlyként nyomják a srácok vállát, ettől függetlenül tény, hogy kevés stadionban néztünk bele annyi kellemetlen pofonba, mint ott.

Ki ne emlékezne a WBA elleni odavágóra, ami nem volt sétagalopp. Persze aki nem látta a meccset, annak elég annyi, hogy 85 percig semmit nem tudtunk kezdeni a szívós védekezésükkel, ami egyenlő azzal, hogy tulajdonképpen teljes eseménytelenség jellemezte a találkozót. A véghajrában aztán Diego Costa kihasznált egy ritka és meglepő hibát, amiből lőtt egy bődületesen nagy gólt. De ennyi. Persze akkor ez rengetegnek tűnt, hiszen az volt a kilencedik győzelmünk a nagy menetelés során.

Azóta változott egy s más. A szériánk véget ért, az addig húzóember Diego Costa csak elvétve volt képes meccset pozitívan befolyásoló tényező lenni, a West Brom pedig a liga (egyik) leggyengébb formában lévő csapata jelenleg. Az Arsenal legyőzése óta Pulisék kikaptak otthon a Bournemouthtól, a Liverpooltól és a Leicestertől is, utolsó öt bajnokijukon pedig mindössze egy pont került a zsákba. Arrafelé jól láthatóan 40 pont fölött már minden jutalomjáték… Ettől függetlenül a nyolcadik helyüket tartják, de ha folytatják a könnyelmű tékozlást, akkor tízen kívül lesznek év végére. Persze mi vinnénk a magunk három pontját, meg a West Brom amúgy sem az a csapat, amelyik a semlegesek szimpátiáját élvezi. Egyébként is beletörődött mindenki a bajnoki címünkbe.

10 pont előnyünk volt, ez ment le négyre, majd kúszott vissza hétre. A csapat adott egy kis izgulni valót, miközben nem mondtunk le arról a privilégiumról, hogy ez a bajnokság már egy jó ideje (egyértelműen) nekünk áll. Mondanám, hogy magunknak tettük nehézzé, de egyrészt nem lett ez végül annyira kicentizve, no meg azért azt is túlzás lenne állítani, hogy két marékkal szórtuk volna a könnyelmű pontokat. A Palace elleni bukta sokkoló volt, de ott legalább mindent megtettünk. Az Old Traffordon elszenvedett sima 0:2 már más tészta, tulajdonképpen ez volt a riasztó meccs, amikor egy kicsit beremegtünk, hisz a Tottenham csak úgy dübörgött ez idő tájt. A vízválasztó az FA kupa elődöntője volt, ahol pozitív csalódást keltve múltuk felül a spúrokat. Onnan meg már a bajnokságban is átszakadt a gát, jöttek a gólok, s ezzel párhuzamosan az önbizalmunk is visszatért. Az utolsó négy meccsen 14 alkalommal találtunk be, ami igen erős, 3,5-ös átlag.

Egy győzelemmel tétnélkülivé válhatna az utolsó két meccsünk, miközben tudjuk, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ne feledjük, vár még ránk egy FA kupa döntő is, ahol muszáj lesz a legjobbunkat nyújtani. És nem feltétlen azért, mert annyira tartunk az Arsenaltól, hanem azért, mert megalázó és fájdalmas lenne ellenük bukni. Szóval akár nyerünk ma, akár nem, lesz még mire fókuszálni. Ennek nyilván van egy mentális vonatkozása is, miszerint nem tehetjük meg, hogy kiengedünk, meg van egy taktikai olvasat is, miszerint úgy kell majd keverni a kártyákat, hogy a Wembley-re jusson a legjobb leosztás. Úgy kell tehát pihentetni és terhelni a delikvenseket, hogy kellő élességgel és megfelelő kondícióban zárhassuk le ezt a szezont.

A péntek esti csapatösszeállítástól még talán nem várható sok újdonság, Conte vélhetően nem pihentet alapembereket, kivéve, ha muszáj neki. Ne feledjük, a gálakezdőben vannak olyanok is, akik még nem lettek (angol) bajnokok, gondolok itt David Luizra, Marcos Alonsora, Mosesre és Pedrora. Nekik nyilván hatalmas élmény lesz ez a meccs, hiszen valami új jön el számukra. A másik véglet az a Terry, aki ötödször nyerheti meg a PL-t, ami még úgy is nagy szó, hogy az ideiből vajmi keveset vállalt csak.

Jó okunk van tehát megnyerni a szezon utolsó idegenbeli meccsét… Továbbra is Blue Is The Colour!