Ambipur

Céltalan tengődésünk kellős közepén, lehetőség a szépítésre. Markos Györgynek sikerült úgy nagyjából hétezer bőrt lehúzni az ambipúrról, ez meg nekem időnként sokszor beugrik, és nem tudok nem röhögni, ha csak rágondolok. No most nekünk is eléggé bevág a poén, hamár a Leicester és a ManU délutáni döntetlenje a kezünkbe adta a lehetőséget, hogy érdekes mérkőzést játszhassunk a holnap.

Pedig Pulisék már majdnem kiénekelték a szánkból ezt a sajtot is, Michael Oliver viszont azzal, hogy nem állította ki a könyökösért Fellainit (amit LvG olyan mesésen megmagyarázott, hogy még az anyja is megsiratta szerintem), a kezünkbe adta az Ambi Pur-t, hogy sikerüljön kicsit rátenni a büdösre a fedőbüdöset, azaz a szar szezonunkat némileg kozmetikázhassuk azzal, hogy mi tesszük bajnokká a Leicestert, és ütjük második helyre a Történelmet.

A Spurs ugyanis csak akkor reménykedhet tovább, ha nyerni tud, az pedig egy olyan bravúr lenne, amit immár 26 éve nem tudtak véghez vinni. Utoljára 1990. február 10-én tudott nyerni a Tottenham a Stamfordon, és hogy ez mennyire régen volt, jól jelzi, hogy a Chelseaben kezdő volt Steve Clarke, az 1-2-es végeredmény győztes gólját pedig Gary Lineker tornázta be Beasent hálójába. A 26 év alatt pedig már nekifogtak ha jól számoltam 29x, azt mégsem.

Pedig a múlt az bizony nagy cucc, mi már csak tudjuk, mer nekünk ugye nincs is, másnak meg lassan csak az van. Trófeát utoljára 2008-ban, egy ligakukát, lényegi címet, FA-t meg ’91-ben sikerült valahogy szerezni. Hát bajnokit meg ugye ’61-ben, de legalább ennyire közel már régen álltak hozzá. Ezért is lenne helyénvaló holnap a csoportosan elkövetett garázdaság, hogy ismét maradjanak ott szomorúan, így is ők lesznek ott a BL-ben, nem mi, legyen nekik elég ennyi.

Szóval nem ártana valamit fakítani. Így legalább egy picit rólunk is szól a szezon vége, ha már más nem maradt itt a fingot fogó kezeink közt. Pláne, hogy legutóbb-nemrég, ahol még kelletett vón’ fakítni, nagyjából egy rejtett parcellát kerestünk magunknak, ott, ahol már csak egy kő a jeled, és nem elég, hogy ott bolyongunk a senki földjén már egy ideje, de a City ellen azért anatómiailag is kiheréltettük magunkat, hogy az a hormonzavaros, villámhárítós, hónaljmankós, jólszervezett, sanda krokodil rágná le mindnek a lábát, aki pályára lépett aznap. Ugye? Ugyan, dehogy. Ambipur, ne bízza a szélre. Fedőbüdös. Nade, majd holnap. Ganze company fire, azt jóság van. Úgyis arról beszélünk még mindig, hogy finishing strong. Az.

Csúnya és magas falat építettünk fel szar teljesítményekből egyéni és csapatszinten is, amit már egy-egy fellángolással csak simogatni lehet, ezt már jövő augusztustól kell majd tíz ujjal szétkaparni. Viszont ehhez fel kell ébredni ebből a fáradt ikebana állapotból, amihez pedig jó táptalajt adna, ha jól megtalálnánk holnap a Spurst, és erőből legorombítanánk az összes megmaradt reményüket arra, hogy az ezüstnél bármi több is teremjen nekik idén. Igen, azért is, dögöljön meg az összes szomszéd összes tehene is, meg kergessük szét az összes baromfiudvart is, hogy aztán nyugodtan dőlhessünk hátra a nyárra, azt nézzük végig azt az EB-t, ahová még a magyarok is kijutottak.

Now, Chelsea, do your job. Finish him!