Ugyan már apátiában vergődünk hosszú hetek óta, de van itt még valami, ami miatt érdemes még utoljára erőt vennünk magunkon. Ez pedig az FA kupa döntője, amit az esélytelenek nyugalmával, de azért mégiscsak mi játszunk. Rövid felkonf alább.
Érdekesség, és egyben nem mindennapi széria, hogy a 2015-2016-os döntő (Manchester United – Crystal Palace) óta minden évben finalista volt vagy a Chelsea, vagy a City. Ötször a mieink, négyszer pedig Guardioláék jutottak el a legvégső összecsapásig, így valahol stílszerű, hogy e két együttes meccselhet idén. Hiába a nagy szériák, voltak azért csalódások mindkét oldalon: mi az ötből egyszer, ők négyből kétszer örülhettünk. Csapatunk elvesztette a legutóbbi három döntőjét, legutóbb 2022-ben buktunk büntetőkkel a Liverpool ellen. A City sincs jó passzban, hiszen tavaly a Palace, tavalyelőtt a városi riválisuk ellen veszítettek.
Ez azért is hasznos infó, mert egy olyan viharvert, történelmien pocsék szériát futó csapat, mint a miénk nagyon nem kapaszkodhat most másba, mint abba, hogy egy meccsen bárki elkapható. Az idén másodszor beugró McFarlane ráadásul kevés sikereinek egyikét épp a City ellen érte el, amikor Enzo Fernandez kései góljával sikerült pontot csenni az Etihadból. Ezzel együtt a két csapat nagyon másban van: Guardioláék még harcban vannak a bajnoki címért, mi meg öt vereség után tudtunk legalább egy pontot összevakarni (nem is csoda, hogy a felsőház aljára csúsztunk vissza).
Alapesetben az FA kupa döntője egy olyan futballünnep, aminek élmény a részesévé válni. Ki ne lenne tisztába a presztízsével, ki ne tudná történelmi hagyományait. Az idei Chelsea viszont annyi maradandó sérülést okozott már saját szurkolóinak, hogy legtöbbünket közel sem hatja át az a pátosz, amit a szituáció megkíván. Semmi sem maradt egy klubvilágbajnok méltóságából, annyira áthatja a jelenünket a sok szégyenteljes vereség. A meghatározó játékosaink vagy sérültek, vagy formán kívüliek, grátiszként meg más csapatok felé kacsintgatnak.
Márpedig erre a kupára óriási szükség lenne. 2018-ban nyertük meg utoljára, azóta három döntőt is elbuktunk, ráadásul ez a meccs maradt a reális esélyünk a jövőévi nemzetközi kupaindulásra. Az sem mellékes, hogy egy diadallal kilencre emelkedne a végső győzelmek száma, amivel már egyedül állhatnánk az örökranglista dobogójának legalsó fokán. Továbbra is Blue Is The Colour!
