What is this, behind this veil? Nothing.

Mi ez itt, a fátylunk alatt? Rút? Szép? Talán melle van? Éle van? Remény, vagy csak kínálja azt?  Idő, amire szükség lenne, vagy már el is szállt? Gondolatok s érvek, melyek egymásnak feszülhetnek, vagy pusztán önismétlő mantrák? Cél, amiért küzdhetünk, vagy csak értelmét vesztett bolyongás?

Emeljük hát fel a fátylat, és meredjünk mindarra, amit takar. Nem hit, érv, idő vagy cél. Ami visszanéz ránk, már csak az maradt számunkra: a semmi.

S a fátyol összeesik. Mi is tartaná meg? Mi tartaná meg a szezonunkat? Tíz perc alatt rúgott ki alóla minden még meglévő támasztékot az a szemérmetlen renyheség, amit a komplett csapat produkált. A születésnapunk előtti és utáni meccsel megajándékoztuk magunkat jó négy hónap preseason-nel, letéve Liverpoolban az egységes Hiddink-éra legszégyenteljesebb mérkőzését. Nem az a legdühítőbb az egészben, hogy kupa nélkül zárjuk az idényt, hogy nincs trófeaemelés Terry utolsó meccsein, vagy hogy az egész év ezáltal kárba vész. Én őszintén sosem hittem abban, hogy Guus idejön, csettint kettőt, és már miénk is az FA-kupa, csak mert ő az, aki, és mert egyszer már összehozta. Ez nem az a team, amelyiknek a legnagyobb gondja Scolari erőnléti laikussága a brit terepeken. Sokkal mélyebben gyökereznek a problémák, sokkal nagyobb a zűr a fejekben, cserébe kevesebb a vezéregyéniség, és azok is életük leggyengébb időszakát szenvedik. Várható volt, hogy amint szembekerülünk egy olyan csapattal, mely szintén komolyabb igényt tart a serlegre, a legjobb esetben is csak egy nagyobb adag szerencsével fújhatjuk ki magunkat, miután levesszük a vérrel-verejtékkel borított mezünket. De nem. A legfelkavaróbb az egészben, hogy úgy mentünk ki a pályára, mintha ez a kupa csak egy kelletlen ráadássorozat lenne a bajnokság és a Bl mellett, mely színeken továbbra is dominálva és heroikusan küzdünk az érmekért. Végül ez a felfogás sodort bele minket az életidegen, izgalommentes, sótlan és lelketlen semmibe.

Felesleges lenne enumerációt tartva egyenként kirostálni a hibákat. Annyiszor megtettük már… annyiszor festettük már le a személyi és csapati rendellenességeket, hogy kár lenne ismét ezek részletezésére kihegyezni a dolgot.

Viszont többet idén idegeskedni ezeken már nem kell. Nincs több sorsdöntő fellépésünk, ahol szétizgulhatjuk magunkat, nem kell toporzékolnunk, ha porrá égünk, nem szükséges magyarázkodni sem, ha egy régen csak „kötelezőként” emlegetett összecsapást nem húzunk be, s ha valaki ismét jelentkezik egy bődületesen gyökér bénázással, kellemeset kacaghatunk, megkönnyebbülve a térdünkre csaphatunk, és bájosan magunk elé nézve nosztalgiázhatunk: „Emlékszel, amikor még egy ilyenen felhúztuk magunkat? Bezzeg, ha még tétje volna…”

Hát nem megkönnyebbítő érzés mindez? Nem akarjuk elfogadni, hogy mennyit nyertünk mindazzal, hogy ily gyarlóan minősíthetetlenek vagyunk? Nem kell többet fennakadnunk egy elkurrantott Cluttenburg ítéleten sem, sőt, semmilyen más bírói műhibán. Hát nem ez az ideális PL-nóvum, amiért minden érintett drukker és követő fohászkodik?

Mindenki feltehette már magában a kérdést: hova tovább akkor? Nos… sehová. Ez volt az utolsó megálló. Finita la commedia. Ahonnan ki tudtunk esni, kiestünk, ahonnan meg nem, onnan már nem is tudunk. A BL-ért még versenghetnénk ugyan, de hogy stabilan megvessük a 4. hely közelében a lábunkat, minden meccset nyerni kéne innentől, ergo majdnem annyi győzelem lenne létfontosságú, amennyit eddig összekapartunk augusztus óta. Nem maradt más, mint a méla közöny, amivel tovább figyelhetjük a kalendáriumon a soron következő kabuki időpontját, amivel realizálhatjuk hajnalban magunkhoz térvén, hogy elérkezett a nap a legújabb rétegfelvonuláshoz, és amivel végül lezárhatjuk magunkban az elmúlt félév csapásait a maradék negyed agonizálásait szemlélve.

Értelmét veszti a reménykedés, hiszen minden téren elvétettük esélyeinket. Elenyészik az idő, hisz oly fölöslegesen sok van belőle, hogy végül mételyes teherré válik. Nincs helye a vitáknak sem a jelenünkről, csak magunkat ismételnénk újra és újra, míg végül az érvek éktelen közhelyekké válnának. Ahogy a csapat, úgy mi is funkciótalanná váltunk. Üressé. Nincs más dolgunk, mint várni. Nem kupára vagy sikerre. Célokra.

Az egyetlen húzás, ami még megmentené – kizárólag a szurkolók számára – a szezont, és tényleg megadná a meccseknek az érzelmi és izgalmi faktort, az fiatalok féktelen játszatása lenne. Miazga, Aina, Loftus-Cheek, Clarke-Salter,Traoré, Abraham, Kenedy… mindent, ami a csövön kifér. Persze ezzel a képpel rengeteg alkalommal eljátszottunk az évek alatt, és bizony most is csak esendő ábránd marad. A nyári EB meglövi az egyedüli mentsvárat, már csak emiatt is preferálva lesznek Hazard-ék, Pedroék, Cahillék. Vagy éppen ott ül Pato, akinek még le is kéne tenni 4-5 jobb meccset, ha már kölcsönbe idehozattuk valamiért. Így elképzelhetetlen, hogy a gárda jórészét ifik alkossák.

Így pedig visszatérünk ugyanoda: a sótlan és lelketlen semmibe.