Vannak bajok

Magáról a United elleni meccsről nem szeretnék hosszan értekezni, hiszen a ránk szakadó lényeg túlmutat ezen. Nyilván alaphangon is annyira hiányzik egy vereség az Old Traffordon, mint leprásnak a vakság, de ez most különösen rosszul volt timingolva, tekintve, hogy ezzel sikerült fölösleges izgalmakat csempésznünk a saját bajnoki véghajrában. Bosszankodás alább.

Ahhoz képest, amit a MU idén összebénázott odahaza, valamint tudva hétközi kötelezettségüket és a velünk szembeni mostanra tetemes meccstöbbletüket, okkal vág minket arcon az, hogy elszántságot, lendületet és taktikai elképzelést csak részükről lehetett érzékelni. Végig azt lehetett érezni, ők azok, akik tudják, mit akarnak és el is érik azt, míg mi képtelenek voltunk érdemben veszélyeztetni, ami rendkívül komoly kritikája mind az elszántságnak, mind a koncepciónak. Ennél nagyobb gyomros pedig nem kell egy rangadón.

Eleve érthetetlen számomra, miért nem Akéval pótoltuk a meccs előtt kidőlő Alonsot: ez esetben egy ember lett volna új, ehelyett Conte folyamatosan variált, amivel csak azt érte el, hogy több ember játszott számára idegen szerepkörben (Zouma, Azpilicueta). Szintén nagy talány, kinek a faszát tisztelhetjük Costában (már bocsánat): tizenkilencesünk hosszú hetek óta csapatfék és időzített bomba, ma is (akárcsak a kupában a MU ellen) semmi sem sikerült neki, cserébe folyamatosan dobálta magát és sivalkodott a játékvezetőnél. Ki lehetne még térni arra is, hogy David Luiz miért a seggével akarja fogni Rashfordot, vagy hogy Matics hogy hozhatott le olyan meccset, ahol mintha szánt szándékkal menekülne a munka elől, vagy hogy miért ment Fabregas majd’ minden labdája bántóan rossz helyre. Mindenki tudása és a most szükséges szint alatt játszott, Conte nem volt képes új lendületet adni a csapatnak, a cseréi nem ültek…

Volt tíz pont előnyünk, aminek több mint a fele leolvadt négy forduló alatt. Ez – mondjuk ki – aggasztó. Egyrészt maga a tény, hogy olvadunk le, másrészt ami ide vezetett, vagyis az izzadságszagú vergődés. És ez utóbbi rémiszt meg jobban, ugyanis ahhoz még kicsit sok van hátra és nagy téttel, hogy elég legyen ez a tempó.

A kontraszt köztünk és a Tottenham között ráadásul most a legnagyobb a kárunkra. A spúrok élvezik a focit, szórják a gólokat, hamar és könnyen jönnek nekik a pontok, s mivel újabban a forduló nyitómeccsein érdekeltek, még a nyomást is a kelleténél jobban ránk pakolják. Nálunk viszont gyűlnek a viharfelhők és sokasodnak a gondok: sérülések, formahanyatlások, érthetetlen hibák, görcsösség, ötlettelenség… Az Old Traffordon elszenvedett vereség egy dolog, viszont riasztóan könnyen adtuk magunkat, így pedig üldözött és üldöző közti távolság elérte azt a kritikus szintet, ahol már érezhető a vér szaga és a bizonytalanság. Elkezdték elhinni.

Mindezek ellenére azt mondom, a temetői hangulat még korai. Kezdjük ott, hogy négy pont fór azért még van, ez pedig még megenged nekünk akár egy újabb pontvesztést is (amiről boldogan lemondanánk, ettől függetlenül a mozgástér megvan). Az sem mellékes, hogy most jön az a (papíron legalábbis) előnyös etap, ahol miénk a könnyebb sorsolás: nálunk négy hazai a hatból, náluk viszont már csak kettő (ráadásul az is az Arsenal, illetve a MU ellen lesz). A vége, azon belül is a legvége papíron már a miénk (kell, hogy legyen). Bőven nem irreverzibilis folyamat ez még, saját kezünkben a sorsunk, de erőt kell mutatnunk és úgy kell futballozni a pályán, ahogy az a bajnoki cím fő várományosától elvárható. Kezdhetjük akár rögtön a Tottenham ellen is szombaton a kupában… Addig is Blue Is The Colour!