The laurels of a scrum cap

Ismét egy vendégposzt töri meg hallgatásunkat, ezúttal BlueCech01 jelentkezett irományával, amelynek témája nem is lehet más, mint távozó kapuslegendánk.

„Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent: a guillotine-t is.” – írta Milan Kundera cseh író. S ez a ragyogás vajon milyen fényt vet a mezekre? Miként ragyog a címeren? Hogyan világítja be a gyepet, a kapufákat, a trófeákat? S ezt a ragyogást a jövő cselekedetei miképpen fogják szítani, avagy szertefoszlatni? A legnagyobb részben azokat a dolgokat borítja be a nosztalgia hulláma, amiket természetesnek vettünk, majd megszoktunk, és elvesztettünk. Egy cseh szavain felbuzdulva jöjjön egy cseh búcsúztatója.

Az elmúlt tíz évben sok mindenen ment keresztül a csapatunk, büszkeséggel eltöltő pillanatokon és könnyfakasztó mélypontokon át. Rengeteg tréner jött s távozott, még több játékossal karöltve. Osztoztunk dicső serlegekben és deheroizáló vereségekben újra és újra. Némely eseményt könnyebben feldolgoztunk, máskor „rafaoutoltunk” fél éven át. Egyvalamit azonban szinte mindig alapnak tekintettünk tavaly nyárig: ott hátul, a védőink mögött és a gólvonal előtt, a nézők kereszttüzében egy sisakos óriás magasodik. Egy elképesztően biztos pont, várva az alkalmat, hogy klasszisát igazolva a bravúrjaival kápráztassa el a Bridge táborát, hogy aztán a mérkőzés után leemelvén vizes fejvédőjét még egy lépést tegyen a legendává válás felé. Oly természetes volt, hogy Petr Cech nevével kezdődik csapatunk összeállítása, mint mezünk kékessége, vagy Blatter magyarázkodása a korrupciós vádak után vagy a kapitányi szalag feszülése Terry karján. Ezt a szurkolói rutingondolatot azonban tavaly augusztusban egy unortodox, idegen érzés váltotta fel: tíz év után először sikerült kitúrni ezt az óriást a kezdőből. Hiába tudtuk előre, hogy Thibaut Courtois bizony elsőszámú portás lesz, elődjét a padon fejfedőjétől megfosztva látni mégis egy nosztalgiától ragyogó pillanat volt, amely könnyen felidézhette bennünk a történet kezdetét és egészét.

Cech is hasonlóan fiatalon érkezett hozzánk, hasonló reménységekkel, és neki is volt egy megbízható s közönségkedvenc riválisa Carlo Cudicini személyében. Az olasz előszezonbéli sérülésével azonban Petr Cech bekerült az alapcsapatba, amelyet egy évtizeden keresztül az egyik legstabilabb tagjaként szolgált. Már legelső idényében bizonyította képességeit, hiszen nem „csak” a bajnoki serleget emelhette a magasba, de több rekorddal az Aranykesztyűt is megkapta. Elmondható, hogy Cech alappillére volt Mourinho első korszakának, és mindannak, ami orosz tulajunk érkezésével megindult. Ahogy mondják, a siker receptje, hogy végy egy jó kapust. És hát… quod erat demonstrandum.

Ha tehetném, órákat beszélnék minden hatalmas védéséről, minden rekordról, kupáról és minden nyereménybéli alkotásáról. Ám ilyen eredmények mellett sem volt ez zökkenőmentes, sem biztonságos dekád. Többször a vérét adta a cseh kapuőr a csapatért, egyszer pedig majdnem az életét is. Ikonikussá vált sisakja egybeforrt karakterével, akárcsak a mezén lévő embléma. Életét a focipályán nem csak Hunt minősíthetetlen térdelése, de egyéb sérülések is nehezítették. Megesett, hogy törött, vérző orral játszotta végig a kilencven percet, máskor törött ujjal segítette a gárdát a győzelmekhez. Mindezek ellenére trófeái mellett megszámlálhatatlan egyéni elismerést is begyűjtött, többek közt három aranykesztyűt, IFFHS a világ legjobb kapusa címet 2005-ben, valamint 2011-ben az év játékosa címét is megkapta az egyesület berkein belül. Mindezt a Chelsea játékosaként.

Karrierje csúcsa egyértelműen a 2012-es BL-győzelem volt, amelyben oroszlánrészt vállalt. Di Matteo rendszerében az átlagosnál is fontosabb szerep hárult rá, ennek eleget téve pedig az utolsó utáni pillanatokban is tartotta a csapatban a lelket. Gondolok itt Robben büntetőjére a döntőben, amikor szerintem minden Chelsea-szimpatizáns a világon egyszerre üvöltötte a nevét az éjszakába, az azt követő párbajra, vagy amikor a Barcelona elleni odavágón Puyol fejesénél mutatott egy egészen hihetetlen közbelépést, amely nálam máig az elsőszámú védése:

Emlékezzünk vissza mindarra, amit átéltünk a képernyő előtt akkoriban. Amikor a percek múlása rétegenként hasította az idegeinkbe azokat a libabőrödző impulzusokat. Amikor mély gödörben ástuk el az idényt Nápolyban, aztán feltámadtunk. Majd amikor ismét méteres sírt kotortunk Terry pirosánál, de aztán megelevenedtünk. Majd amikor Robben beállt Cech elé, és az arcunkat a kezünkbe temetve palástoltuk azt a mentális kínzókörtét, amit a lövés előtti másodpercekben tapasztaltunk, pillanatok alatt zajlott le ugyanez a folyamat. De Big Pete gondoskodott róla, hogy ne úgy végezzük, mint egy utolsó percig csak a pajzsát feltartó lovag, akinek végül kettétörik minden védelme. Hiába próbálkoztak becsülettel a bajorok, a cseh gólem továbbra is szilárd gerincet biztosított a Chelsea-nek.  Érdemei pedig vitathatatlanok voltak abban, hogy azon az estén történelmet írtunk. De ez csak egy fellépés a sok közül. Egy trófea a tizenötből.

 S azt, aki ilyen mennyiségű betűt adott hozzá a sportmindenség almanachjának oldalaihoz, nem tudom nem úgy kezelni, mint egy legendát.  Egy legendát, aki tümpanonja mindannak, ami ma a Chelsea. Egy legendát, aki hatalmas alázattal végezvén a feladatát nőtte ki magát klasszissá, ikonná. Ugyanezt láthattuk tőle tavaly, amikor a padról beszállva adott nem kevés pluszt az eredményhez. Alázatán és hozzáállásán a pad sem csorbított semmit.

Éppen ezért nem tudom megérteni azokat a magukat igaz szurkolónak tartó egyéneket, akik deklasszált és elfajzott módon törlik a talpukat Cechbe a klubváltása miatt. Akik penetráns züllöttséggel kígyózzák és árulózzák, mintha kétszínűen hagyta volna cserben a csapatot egyéni hasznokért és élvezetekért. Gyomorforgató, hogy egyesek a mezégetéshez vetemedtek, s a szemükben mindez parallelt képez egy Nasri-féle átigazolással. Holott ha nem csak azt nézzük, hogy honnan hová, akkor nehéz nem egyetérteni a döntésével, még ha teljesen elfogadni az is. Ha megélni az is. Ha belátni, hogy létszámfelettivé vált, az is.

A kapusokról szólván semmilyen panaszunk nem lehet az elmúlt időt figyelembe véve. Cudicini, Cech és Courtois is fantasztikus hálóőrök a maguk módján, a belgának pedig minden esélye megvan arra, hogy évek múltán a világ legjobbja legyen e poszton. Állományilag nézve tehát semmiképpen sem lehet hiányérzetünk. Mint sportember, mint klubikon azonban nem kis űrt hagy maga után.  Első tétmeccsét az Arsenalban pedig várhatóan ellenünk fogja játszani a Community Shield-ért folyó harcban. Annyi pozitívuma biztosan lesz a dolgoknak, hogy kivételesen az ex-játékosunk nem szerez ellenünk gólt.

Én a magam részéről csak köszönetet tudok neki mondani. Köszönetet azért, hogy ennyit tett a kékekért. Köszönetet az elmúlt évtized sikereiben, serlegeiben, eredményeiben való részvételért.  És ha Petr Cech maholnap pályára lép ellenünk, remélem, hogy csapata legjobbjaként halmoz majd bravúrt bravúrra, üzenve a világnak, hogy vele még igenis számolni kell a modern foci jelenkorában (hogy aztán Fabregas bebiztosítsa a győzelmünket egy 96. percben lőtt góllal, persze 1-0-os végeredménnyel, ahogy az „mocskosss” 🙂 ).

Legyen e kép a búcsúzó: