Rondának ronda, de nem finom

Minden élcsapatnak megvan az a stadion, ahová ugyan nem rangadózni jár, de míg a riválisai röhögve talicskázzák ki onnan a három pontokat, addig ő folyamatosan vergődik ott. Ami másnak a Britannia vagy a Stadium of Light, az nekünk a Loftus Road (Mourinhonak meg a St. James’ Park). Egyszerűen képtelen a Chelsea normálisan futballozni a QPR otthonában, sőt, a góllövés is csak szökőévente jön össze, nem hogy a győzelem. Unalomban ezúttal sem volt hiány, szóval egy kiforgatás erejéig még a Chokito híres szlogenjét is volt érkezésem megidézni (ha már az ízét nem lehet). Meccshír alább.

Tudtuk, hogy nehéz lesz. Egyrészt, mert hetek, sőt, hónapok óta nincsenek lehengerlő játék kíséretében aratott magabiztos győzelmek. Másrészt, mert a QPR elkapta a fonalat és ahelyett, hogy tehetetlen testként merülnének alá a másodosztályba, inkább indítottak valami véghajrászerűt, ami két meccsen négy pontot és hét lőtt gólt fialt. Harmadrészt, mert soros ellenfelünknek mi az egyik leggyűlöltebb riválisnak számítunk (ők meg az egyik legfőbb mumusnak).

No, e három faktor kotyvaléka lett egy végtelenül alacsony színvonalú, nézhetetlen mérkőzés. Nemrég poszt formájában (előtte és alatta pedig a kommentmezőben) volt már szó arról, hogy a drukker állítólag jobban vágyja a győzelmet, mint a látványt – nos, legfeljebb nekik (mármint akik ezt vallják) kedveskedtek a Loftus Roadon vasárnap délután pályára lépők.  Aki szép megoldásokra és izgalmakra vágyott, az jobban tette, ha kiment a fürdőszobába és nekiállt a tükör előtt játszani a farkával, mert ezeket ott kaphatta csak meg.

Az előállt helyzet egy dolog. Lehettek olyan hipotéziseink, hogy az életéért küzdő kiscsapat majd nekiáll elrontani a trónkövetelő játékát és vár a kontrára vagy egy biztató pontrúgásra. De nem ez történt. Sőt, a Queens Park Rangers igazából magát adta: felpörögtek a (nekik) derbire, fegyelmezett védekezéssel és harcos letámadással zavarták meg sorainkat, s olykor-olykor helyzeteket is kialakítottak. Azt kaptuk tőlük tehát, amire előzetesen számíthattunk. Mi voltunk azok, akik a találkozó fociba nyíló vadhajtásait gondosan visszanyesegettük ötlettelenséggel, kockázatkerüléssel, nemtörődömséggel, méterekre elpattanó labdákkal, csínbe adott passzokkal.

Mindennél beszédesebb, hogy az első komolyabb helyzet és egyben kaput eltaláló lövés a gól volt – az összecsapás hajrájában. Az is egy pocsék Green-kirúgásból indult (halkan jegyzem meg, hogy az előző fordulóban is az ellenfél hálóőre volt győztes találatunk alfája), ettől függetlenül az okosan kényszerítőző Oscart, a befejezésül remek megoldást választó alkalmi Zorro Fabregast, no meg az akció lelkét, Hazard-t is dicséret illeti. Ezen kívül legfeljebb egy lecsúszó és a kapufán csattanó Willian-beadás hordozott gólveszélyt, más semmi.

A győzelem, a clean sheet és a QPR kiesőhelyen tartása az a három dolog, aminek lehet örülni a tegnapi vergődés után. Az ötlettelenség, a dekoncentráltság és a motiválatlanság viszont aggasztó. Szép dolog a célracionális futball, meg a kapu előtti hatékony (1/1) helyzetkihasználás, de az, hogy bárki (hát még egy kiesőjelölt újonc) ellen ennyire ne tudjunk dominálni, meg úgy alapvetően tempót és fazont adni a játéknak, az szégyellni való.

Telnek a körök, az előnyünk nem apad, a bajnoki cím tehát egyre közelebb. De/úgyhogy fel kell tenni azt a kérdést, hogy melyik meccsekre leszünk büszkék, ha miénk lesz a trón? Nyilván fel tudunk majd sorolni 3-4 meccset, igaz, 2015-ből legfeljebb a Swansea ellenit. Nem tudom, ki hogy van vele, de én ezt keveslem. Hiába vagyunk veretlenek már 11 mérkőzés óta a bajnokságban, ha az ominózus 0-5 óta lejátszott 9 találkozónk egyikén sem tudtunk a minimálisnál nagyobb különbséggel győzni. És még azt sem mondhatjuk, hogy lefocizzuk az ellenfelet, csak a kapujuk előtt nincs szerencsénk, mert fölényünk többnyire csak a gólok számában szokott lenni.

Érdekes az is, hogy nincsenek nagy sorozataink sem. Négynél több mérkőzést még nem tudtunk egymás után nyerni (a tegnapival most háromnál járunk), vagyis elég igazságosan terültek el a szezonunkban a pontvesztések. Összehasonlításképp: az Arsenal most épp zsinórban nyolc megnyert találkozónál tart, a MU másodszor jutott el hatig, s anno a City is egy hetes szériával zárkózott. Tehát már csak azért sem mindegy, hogy alakul a következő két fellépésünk: amellett, hogy van Gaalék és Wengerék nagy sorozatát is megszakíthatjuk, még mi is átléphetjük a saját bűvös határunkat. Illene.

A végére azért hagytam két olyan statot, amik – gyenge játékunk miatt jobb híján – szívmelengetőek lehetnek. Az egyik a sorozatokhoz kapcsolódik: a QPR elleni volt zsinórban az ötödik idegenben megnyert találkozónk (tudd, hogy értsd: a Vörös Ördögök összesen járnak ennyinél otthonuktól távol). A másiknak is köze van a királynő csőszeihez: Chris Ramsey csapata már a hetedikek idén (Swansea, Villa, Everton, West Ham, Stoke, Hull a további hat), akiket oda-vissza levertünk. Sőt, negatív mérlegünk senkivel szemben nincs eddig, mindössze a City és a Southampton tudta „nullára” kihozni a mérlegét. Szóval legalább ezeket a számokat, illetve tényeket kitehetjük az ablakba. Ja, meg hazai pályán is már csak mi vagyunk veretlenek – remélhetőleg ez kitart a végéig. Vége úgyis nemsoká, addig is Blue Is The Colour!