Rangadó helyett cicaharc

Nagyobb volt a füstje, mint a lángja: magabiztosan csaptuk ki az FA kupából azt a Manchester Cityt, amelyik eddigi két meccsén még gólt sem kapott a sorozatban. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ellenfelünk kezdője felforgatottabb volt a vártnál és reméltnél, így Pellegrini majdhogynem többet tett a továbbjutásunkért, mint mi magunk. Részletek alább.

Hiddink annak rendje és módja szerint megadta a tiszteletet, s vele együtt az irányt is a kezdővel, miközben chilei kollégája ezzel ellentétesen gyakorlatilag a vágóhídra hajtotta ki az övéit. Ez a névsor ugyanis elmegy egy Bristol Rovers vagy Plymouth Argyle ellen, viszont a Chelsea otthonában nem csak hogy kevés, hanem szerintem sértés is. Félreértés ne essék, nem engem bántott meg ezzel Pellegrini, én vígan elnéztem, ahogy labdázgatunk és egyik gólt lőjük a másik után – viszont a City szurkolói és a csapat így mélyvízbe dobott újoncai biztos nem szórakoztak ilyen jól. Kulcsemberek sérülése ide, fontos meccs Kijevben szerdán oda, az FA kupa többet érdemel (halkan jegyzem meg, a chilei most az ellen a csapat ellen tartalékol így, akik a szeptemberben még vicc-csoportnak kikiáltott kvartettből léptek tovább mögöttünk).

A jelenség ezzel együtt nem unikális, elég ehhez megnézni azt a Pool-kezdőt, amivel megismételt meccsen (tegyük hozzá, pechesen, de) kiestek a Vörösök az Upton Parkban – s lehetne még hozni további példákat is. Miközben Claudio Ranieri a frissesség fontosságát hangsúlyozandó elküldi vakációzni február közepén az övéit, a Newcastle pedig 18 napos meccsmentes intermezzóban vergődik, addig a mások nem tudják, melyik ujjukba harapjanak, akkora a dömping. Lehet persze mondani, hogy ki mit vet, úgy arat, de valahol szomorú, hogy ennyiszer és ennyire borul az a szentségnek gondolt irányelv, miszerint mindig győzelemre kell törni, illetve mindent meg kell tenni a pályán a sikerért. Ezek ugyanis üres lózungok most már egyre többször. Lassan ott fogunk tartani, mint Stan-ék a baseballos South Park epizódban, amikor bánatosan és dühösen éltek meg minden továbbjutást (miközben a szurkolókkal – élükön Randy-vel – madarat lehetett fogatni).

Lehet, hogy kicsit elkalandoztam, de nekem sajnos (vagy nem sajnos, de) főleg ez a gondolatmenet tematizálta a meccsélményemet. Hiszen nem tudok nem úgy tekinteni a Cityre, mint az egyik legfőbb ellenlábasra Angolhonban, akik egyébként kétszer is kiejtettek minket három éven belül az FA kupából (az elsővel ráadásul meg is szakították rekordhosszúságú veretlenségi szériánkat), miközben a színeikben pályára lépők átlagéletkora bőven alulmúlta mezszámaik értékeinek átlagát. Szóval nagyon vágytam ezt a győzelmet, miközben a körülmények miatt nem tudtam igazán kiélvezni, ami bosszantó azért. Persze Celina vagy Faupala szíve fölött is ugyanaz a címer díszeleg, mint Yaya Touré-én vagy Agüero-én, szóval megint csak oda lyukadok vissza, hogy őrlődjön ezen Pellegrini, ne én.

Egyébként a tarcsiból felrángatott srácok becsületére legyen mondva, nem futballoztak megilletődötten, sőt, olykor kifejezetten tetszetős, néha pedig még pimasz dolgokat is műveltek. Főleg a szervezett védekezéssel lepték meg a néha bizony tompa és tanácstalan fiainkat, de elől is nyeregettek párharcokat – no meg volt ott egy gól is. Ami kifelé dicséret, az befelé nyilván kritika: az első félidőben ritkán éreztem az osztálykülönbséget. Élek a gyanúperrel, hogy tudat alatt mindenki visszavett kicsit, mondván megfeszülés nélkül is gólokkal fogunk nyerni, ettől függetlenül nem volt jó kedvem az első negyvenhét perc alatt. Elég sokat kellett várni az első komoly helyzetre (Pedro kapufája), amit olyan sok nem is követett. Persze bőven nekünk állt már ez a félidő is, csak tizenhetesünk verhetett volna egy mesterhármast, ha nem a lesen leledzés és a pár méterről is kaput tévesztés a két opciója.

Fordulás után aztán hamar kinyílt a gólzsák, ami gyakorlatilag ki is nyírta a meccset. A City tanoncaiban ugyanis nem volt már egy újabb gólnyi (nemhogy kettő az ikszhez), mi pedig be is kapcsolhattuk a robotpilótát. Persze megérte tovább nézni a műsort, hiszen Hazard a két szép asszisztja mellé egy pompás kis szabadrúgásgólt is fölkarcolt, így nálam ki is érdemelte a meccs embere titulust. A belgán kívül Cahill, Fabregas és Willian is jól mozgott, de Mikel felszabadult játékát sem volt rossz nézni. Csalódást számomra a kedden nagyot menő Rahman Baba és a rendre rossz döntéseket hozó mérgezett egér, Pedro okoztak (na meg Oscar, de ő keveset focizott most) – de nagy kárt persze egyikük sem okozott.

A két csapat közti tudáskülönbségről sok mindent elmond egyrészt az, hogy Pellegrininek eszébe nem jutott berakni bárkit is nevesebb cseréi közül, másrészt, hogy úgy nyertünk simán néggyel, hogy volt még egy kihagyott büntetőnk, két kapufánk, s jó néhány elpuskázott helyzetünk is. Ez nyilván örömteli (mondom, én nem tudtam magam függetleníteni se az ellenféltől, se a presztízstől), hiszen ezek a sikerek építik a közösséget, az önbizalmat, no meg a szurkolói önbecsülést is. Nem mellesleg ez volt a harmadik 5:1-es sikerünk Hiddinkkel, ami két hónap alatt szép termés akkor is, ha ellenfeleink halmazállapota minden esetben közelebb állt a cseppfolyóshoz vagy a gáz neműhöz, mint a szilárdhoz. Zsémbeskedésre szánt mondatomban pedig a gyenge periódusok meglepő előfordulása mellett azt említeném, hogy lehetett volna picit másképp is cserélni: egyrészt korábban, másrészt az unásig ismert Oscar és Matics helyett jó lett volna látni, mit tud egyáltalán a labdával Miazga vagy a már-már elfeledett Remy.

Ami még az FA kupához tartozik: nincs már se City, se Spurs, se Pool, ráadásul az Arsenal és a MU sem kvalifikálta még magát, szóval tisztul a kép. A sorsolás nem volt épp kegyes hozzánk, az Evertonhoz megyünk majd ugyanis. Ott már a Wembley lesz a tét – apró érdekesség, hogy a Szentélyben akár négy londoni csapat is elődöntőzhet. No de addig sok víz folyik még le a Temzén… Továbbra is Blue Is The Colour!