Nulláról

Ha tiszta lappal nem is, de mindenképp nulláról kezdhetünk valamit, ami – tekintve, hogy már majdnem mínuszban vagyunk – már-már előrelépés. Végre otthagyhatjuk kicsit a bajnokságot, ahol címvédőként csak a gyomrosokat kaptuk eddig, s kipróbálhatunk valami újat: a Bajnokok Ligáját. Bár a hét lényege úgyis az Arsenal elleni szombati derbi lesz, de azért remélhetőleg végre lesz részünk egy üdítő hétközi kitekintésben. Kedvcsináló alább.

Az igazat megvallva a gyenge játék és a formahanyatlás kísért már egy ideje. Márciusban azt mondtuk: „Mindegy, csak húzzuk be a bajnokságot!”. Májusban így folytattuk: „Sebaj, lényeg, hogy megvan a bajnoki cím!”. Júliusban is csak legyintettünk: „Á, ezek csak felkészülési meccsek!”. Augusztusban viszont már vakartuk a fejünket: „Mégis mi van a csapattal?”. És ahogy a mellékelt ábra mutatja, szeptemberre sem lett jobb a helyzet. Próbáltuk nem tudomásul venni, hogy vannak bajok, hiszen mindig volt mibe kapaszkodni. Mostanra viszont alig maradt valami a méltóságunkból és a nimbuszunkból, márpedig a meccsek – és vele a tortúrák – csak jönnek.

Az idei produkció úgy ahogy van, csalódás. Tele vagyunk mélyen a tudása alatt teljesítő, meccsről meccsre komolyakat hibázó, vagy épp semmit sem csináló alapemberekkel, az összkép pedig keserves pusztulás. Senkit nem akarok riogatni, de José kirúgása anno az első BL meccsünk után esett (nem vertük meg otthon a csoport leggyengébbjének számító Rosenborgot). Bár az összkép még lesújtóbb, mint 2007-ben, az azért Mourinho mellett szól, hogy bajnoki címet és ligakupát szállított tavaly, így türelemből is többet érdemel. Egyelőre még él a belé vetett bizalmam (s ami fontosabb, Abramovicsé is), viszont ha nem jön a pálfordulás, akkor így vagy úgy (nyári felkészítés, csapatösszeállítás, taktika miatt), de ő lesz a bűnbak és a leggyengébb láncszem.

Hogy ez ne így legyen, azért első körben szerda este tehetünk. Új frontot nyitunk, ami igen is jól jön, mert nem húz le spirálszerűen. A Maccabi ráadásul ideális ellenfélnek tűnik – sarkosabban fogalmazva: kiket, ha őket se? Nem fölmentve a csapatot, de az első számú trónkövetelőn kívül erős középcsapatokkal szenvedtünk eddig, s bár riasztó, hogy megérdemelten szereztek pontot-pontokat ellenünk, most legalább jön egy nem lebecsülendő kiscsapat. Ha ellenük sem jön ki a tudáskülönbség, ha ellenük sem lesz nyoma támadásban kreativitásnak, ha ők is lazán átmennek a középpályánkon, ha az ő támadóikat se leszünk képesek levenni a pályáról – na, akkor nagy bajok lesznek. Mert hiába lesz még öt meccsünk eltakarítani az esetleges botlás szemetét, ha két zakó után a Maccabi Tel-Aviv is csúfot űz belőlünk, akkor tényleg kihívás lesz létező mentőövbe kapaszkodni.

Nem segíti a bizakodást az a tény, hogy az utóbbi években hazai pontvesztésekkel sikerült indítani a csoportkört. Tavaly a Schalke távozott ponttal (1:1), tavalyelőtt a Basel okozott vaskos meglepetést a vendéggyőzelmével (1:2), az előtt még Di Matteoval a padon a Juve játszott emlékezetes döntetlent (2:2) Londonban. A másik aggasztó faktor a csatárkérdés. Diego Costa tavaly úgy ahogy van, gólképtelen maradt a sorozatban (legutóbb még ellenünk talált be Atlético-mezben), Falcao pedig konkrétan 2010 februárjában szerepelt utoljára a Bajnokok Ligájában (azóta jó érzékkel olyan klubokban játszott, amik akkor épp nem jutottak be), Remy pedig egy percet sem futballozott még idén. Márpedig valamelyikükből muszáj lenne góllövőt faragni.

Ellenfelünk, a Maccabi Tel-Aviv Izrael legsikeresebb klubja, aminek kellő nyomatékot ad 21 bajnoki címük és 23 kupagyőzelmük. A sárga-kékek ráadásul megnyerték a legutóbbi három pontvadászatot, szóval odahaza ők napjaink favoritjai. Az idei kiírásban három meccsen hét pontot szereztek (két győzelem után botlottak a hétvégén), ami a második helyre elég jelenleg. Ahhoz, hogy tíz év után ismét az elitliga csoportkörében szerepelhessenek, a máltai Hibernians, a cseh Viktoria Plzen és a svájci Basel testén is át kellett verekedniük magukat – meg is tették. Érdekesség és egyben intő jel, hogy az utolsó két kanyarban az idegenbeli eredményük volt a kulcs: hazai vereség után nyertek Plzenben, illetve a ráadásban harcolták ki Baselben a 2:2-t, amit otthon aztán sikerrel őriztek (a visszavágó 1:1 lett).

Történetük első és egyetlen BL-szereplése a 2004-2005-ös szezonra datálódik. A Juventus, a Bayern és az Ajax mellé kerültek be – papíron afféle töltelékcsapatnak. Túl sok vizet valóban nem zavartak, de 4 pontot azért összeszedtek (hármat az Ajax, egyet a már biztos csoportelső Juve ellen), s a végül csak az egymás elleni miatt maradtak le a harmadik helyről (mondjuk a gólkülönbségük is gyengébb volt, mint a hollandoknak). Nem maradt tehát szégyenben a Maccabi, játékosaiknak meg bizonyára nagy élmény volt Alessandro Del Piero, Pavel Nedved, Michael Ballack, Roy Makaay vagy Rafael van der Vaart ellen futballozni. Ráadásul az izraelieknél is letette a névjegyét valaki: Barukh Drago négy góllal zárta a csoportkört (más nem is talált be a sárga-kékektől).

Ami a jelent illeti, mindenképp ki kell emelni a csapat új vezetőedzőjét, Szlavisa Jokanovicsot. A szerb szakember tavaly még a Watfordot juttatta fel, idén viszont már a siker ellenére sem számoltak vele Pozzoék. Ennél is lényegesebb a szempontunkból, hogy Jokanovics egykoron (konkrétabban 2000 és 2002 között) még játékosként a mi mezünket viselte. Túl mély nyomot azért nem hagyott, ettől függetlenül mindig érdekes egy volt futballistánkat így viszontlátni (még úgyis, hogy korábbi csapatával idén januárban már járt nálunk egy FA kupa meccsen).

A szerb mellett lesz még egy rég nem látott ismerős, méghozzá a jó öreg Tal Ben Haim. Nevét olvasva valljuk be, inkább a ’jó’-t tennénk zárójelbe. A nevelőegyesületéhez visszatérő belsővédő neve mögé most már a római 1-est is oda illik biggyeszteni, ugyanis van egy névrokona (aki csatár). Korábbi játékosunkat azért nem lesz nehéz felismerni, huszonhatosban tolja majd (emlékszem, erre a mezszámra ideérkezésekor is hangos igénye volt…), de már kopaszabb, mint hét éve. Csapatunk egyébként meglepően erőltette az Angliában és élcsapatoknál sem túl erős izraeli vonalat, amit jól mutat, hogy Ben Sahar, Benajun és menedzserként Avram Grant is megfordult korábban a Stamford Bridge-en.

A gyógycsoportnak is kikiáltott kvartettünk papíron legsimább meccse lesz a Maccabi elleni hazai találkozó, amit két idegenbeli fellépés követ majd, így muszáj lenne egy tekintélyt parancsoló győzelemmel nyitni. Ám tudva azt, hogy mennyi a gond házon belül, beérem egy sima diadallal is. Remélhetőleg mindenki átérzi, hogy most nem fér már bele több töketlenkedés se elől, se hátul. El kell indulni fölfelé, csak ez számít most! Továbbra is Blue Is The Colour!