Az előző és a mostani válogatott szünet között hét meccset játszottunk. Előzetesen ennél biztosan jobb eredményekben bíztunk, de a Liverpool elleni hazai győzelem talán kellő lendületet ad a folytatáshoz.
A múltkori válogatott szünet akkor jött, amikor hazai pályán megvertük a Fulhamet 2-0-ra és a három bajnokiból hét pontot hoztunk, amely alapvetően korrekt kezdetnek volt mondható. Éppen emiatt bíztunk abban, hogy a nagyüzem beindultával tovább tudjuk vinni a lendületünket. Nem árulunk el nagy titkot azzal, ha azt mondjuk, hellyel-közzel sem sikerült, s talán csak a Vörösök elleni legutóbbi győzelmünk mondatja azt velünk, hogy most aztán tényleg lendületbe jövünk és győzelmet győzelemre halmozunk a következő időszakban.
Kezdődött minden Brentfordban, ahol hátrányban vonultunk félidőre, de Palmer és Caicedo góljaival sikerült fordítanunk a második játékrészben. Talán már el is képzeltük a három pontot, amikor egy utolsó hazai akcióként értelmezhető bedobás utáni kavarodásból ki tudtak egyenlíteni. Itt bizony nem egy pontot hoztunk, hanem kettőt buktunk…
Sok idő nem volt a rágódásra, mivel négy nappal később a Bajnokok Ligájában léptünk pályára – két és fél év után újra! Az Allianz Arénában lejátszott meccsel kapcsolatban azért más volt az elvárás és az elképzelés a többi meccshez viszonyítottan, de azért reménykedtünk egy döntetlenben legalább. Persze a valóság itt (is) arcul csapott, s magabiztosan tartotta otthon a három pontot a Bayern München, de nem volt különösebb ok azért a kardunkba dőlni. S azt azért itt meg kell jegyezni, hogy a müncheni alakulat a szezonkezdete óta minden(!) meccsét megnyerte a mai napig, tehát még pontot sem vesztettek.
No de lépjünk is tovább, három nappal később már az Old Traffordon volt jelenésünk. A Manchester United formájával kapcsolatban nehéz érdemit vagy bizakodót mondani (előtte nem sokkal estek ki a Ligakupában egy jóval alacsonyabb osztályú ellenféllel szemben és a bajnokságban sem gyűjtögették túlságosan a pontokat addig), így mikor máskor remélhettük, hogy kiköszörüljük a Brentford elleni csorbát és a hétközi BL-vereség után újra a győzelmi útra lépünk? Na, ezek a reményeink úgy kb. az 5. percig éltek: Sanchez érthetetlen szabálytalansága után piros lap, emberhátrány és még Maresca is úgy cserélt bele, hogy akkor már a döntetlen is hízelgő eredmény lett volna számunkra. Sajnos hamar jött a két hazai gól, miközben Palmert sérülés miatt le kellett cserélni. Ám még a félidő előtt villant a piros a manchesterieknél is, így már a szünetre úgy mentünk, hogy ismét egyenlő a létszám. Ennek ellenére sajnos csak a szépítés jött össze és 2-1-re kikaptunk. Rengeteg indulat volt a mérkőzés után mindenkiben szinte, mivel mindannyian éreztük, hogy ebben a meccsben, egy ilyen formájú Manchester United ellen igenis sokkal többet kellett volna hogy legyen. De nem lett, nincs mese, le kellett nyelni ezt a keserű pirulát is…
Újabb három nap elteltével megkezdődött számunkra is a Ligakupa: a harmadosztályú Lincoln vendégeként léptünk pályára. Az első félidőről nehéz bármi szépet írni, káosz volt a köbön. A félidei eligazítás után azonban gyorsan megfordítottuk a meccset és végül egy szűk, 2-1-es győzelmet arattunk. Ez volt a minimum, amit hoznunk kellett. Többet nehéz is lenne találni ebben a meccsben.
A szeptemberi utolsó bajnokinkra hazai pályán került sor, a Brighton érkezett. Nagyon jól kezdődött a mérkőzés, az első félidőben a vezetés megszerzése mellett gyakorlatilag teljesen uraltuk a meccset, a Brightonnak érdemben momentuma se volt. Az volt az ember meggyőződése ekkor, hogy a Fulham elleni meccs után újra nyerünk, újabb három pont, megyünk fölfelé… Aztán elkezdődött a második félidő és egy kapitális egyéni hiba után Chalobah megpróbálta javítani a helyzetet, de nem sikerült és villant itt is a piros lap. Újra emberhátrányban voltunk, ahogy az előző bajnokin is. Sajnos ez meg is változtatott mindent, próbáltuk védeni az 1-0-s vezetésünket, de a hajrában három gólt is szerezve végül simának tűnő vendéggyőzelem született. Csalódás, kínok kínja, nem működő rendszer, érthetetlen hibák és így tovább, és így tovább – gondoltuk nagyon sokan, s talán már újra kezdtük pozicionálni a szezonbeli terveinket minden fronton.
Szeptember utolsó napján igazán különleges mérkőzésre került sor: nagyon hosszú szünetet követően újra szólt a Stamford Bridgen a BL-himnusz, méghozzá azzal a pikáns dologgal ötvözve, hogy a vendégként érkező Benfica vezetődzőjét ekkor már egy bizonyos José Mourinhónak hívták (ez a pali tényleg egy jelenség: a nyáron még a Fenerbahce vezetőedzője volt, majd a Benfica elleni BL-selejtező bukta után elküldik a török csapattól, miközben a BL-csoportkörbe bejutott Benfica az első BL-forduló veresége után elküldi addigi edzőjét, Bruno Lagét, hogy aztán odaigazolják a portugál zsenit, aki így éppen ellenünk debütálhatott)! A ‘The Special One’ ilyesfajta visszatérése a Bridgere szinte minden pillanatot elvarázsolt (egyszer még feladatköréből talán ki is lépve, de saját maga ment csitítani a vendég drukkereket, hogy az egyébként őket a kedvünkért elhagyó Enzo Fernandez vegzálását hagyják abba). Az este különleges volt, a mérkőzés felejthető, s a látottak alapján inkább egy gólnélküli döntetlent hozó meccset azért csak sikerült egy öngóllal 1-0-ra megnyernünk (meg a végén egy piros lapot összeszednünk, Joao Pedro jóvoltából a 96. percben), így két forduló után három pontosak vagyunk a legrangosabb európai kupasorozatban jelenleg.
A szeptembert tehát így zártuk és akkor még a válogatott szünet előtt jött a Liverpool elleni derbi hazai pályán. A tét alapból nagy egy ilyen párharcnál, de itt az volt a kérdés inkább, hogy melyik csapat mehet úgy el „szünetre”, hogy egy kicsit megkönnyebbülve léphet pályára a következő meccseiken. Nekünk úgy összességében a szeptember, a bajnok Vörösöknek pedig az ezt megelőző két meccse adott aggodalomra okot: kikaptak ugyanis a Crystal Palace vendégeként és a BL második fordulójában a török Galatasaray otthonában is. Nem kis ütközet várt tehát Londonban a két csapatra. Aztán egy olyan mérkőzést láthattunk, amelyet valószínűleg sosem felejtünk: Caicedo már a 14. percben akkora bombagólt lőtt, ami jó eséllyel az év végi összefoglalókban is helyet kap. S mindettől függetlenül jól kontrolláltuk a meccset, jobbak is voltunk talán, bár a Liverpool is megmutatta kvalitásait, egalizálniuk is sikerült, de valahogy mégis azt éreztük – ha nem kerülünk persze újfent emberhátrányba -, hogy na, ez a meccs meg fog lenni valahogy, ennek most sikerülnie kell. Pedig szinte szó szerint a meccs végéig nem jött össze semmi: hol a vendégek kapusa védett szépeket, hol a kapufa segítette ki őket. Aztán jöttek az utolsó másodpercek, Enzo kapott labdát a tizenhatos csücskénél, bejátszotta a védők mögé Cucurellának, aki átpasszolta az öt és felesen… És akkor érkezett a hosszún Esteavo Willian, a brazil csodagyerekünk: becsúszva rúgta hálóba a mindent eldöntő találatot, amellyel megszerezte élete első PL-gólját, a Chelseanek pedig a győzelmet! Katarzis, önfeledt ünneplés, kitörő öröm – minden a felszínre tört akkor! Maresca 30 m-es sprintje után megkapta a második sárgáját, így ez a meccs sem múlt el piros lap nélkül. De ez kit érdekelt abban a pillanatban? Győztünk, és ez a lényeg!
A döcögős szeptember után egy katarzissal felérő bajnokveréssel mehetünk tehát kis szünetre, így talán most végre tényleg kapunk egy olyan lendületet és erőt, amivel eredményes időszakunk következhet – persze ehhez az is kell, hogy az orvosi szobából a legtöbben újra az edzőközpontban és a pályán töltsék idejüket!
Folytatás október 18-án, 13:30-kor a Nottingham Forest vendégeként. A sérültek listáját és a visszatérőket napi szinten érdemes követni, így a keretről véglegeset majd a meccs előtt tudunk, de ami már most biztos: Maresca piros lapja miatt másodedzőnk, Willy Caballero fogja irányítani a csapatot!