Avagy hogyan képzelte el Lampard a Bayern München elleni BL odavágót, mi az, ami működött, és mi az, ami nem. Vad szakértés következik, ahol még a youtube is leáll egy percre gondolkodni.
Nyilván mivel sem szakmám, sem egyéb képzettségem nincs hozzá, ez egy merőben egyéni vélemény, de azért remélem, sikerül helyre igazítani pár ember fejében a gondolatokat, mert amit olvasni a neten szerteszéjjel, az veszélyesen káros, az arra fogékony arcok pedig mégis nyelik, mintha csak muszáj lenne. Velem sem kell egyetérteni, de érdemes lenne mindent a megfelelően kritikus szemmel olvasni. Vagyhát, sok esetben nézni, hallgatni, mert hiába na, ma már, ami 120 karakternél hosszabb, és nem vlog-cím, twatterinsta cucc, nem biztos, hogy eltalál mindenkihez.
Meccs közben, szurkolóként, idegállapotban sok mindent nem vesz észre a szem, éppen ezért érdemes alkalmanként legalább összefoglalókat is megnézni utólag, ha már nem a komplett mérkőzést. Azon nem lepődik meg senki, ha a többség nem egy háromnullás lemosást választ erre a célra, de itt nem is annyira az eredmény miatt lenne ez hasznos, hanem pont azért, mert jól leszűrhető, hogy mi az, amiben jelenleg a Chelsea ennyire el van maradva az elittől. Spolier: nem olyan sokban ám.
Szokták mondani, háborúban vagy mulatságban mutatja meg egy nép, milyen is valójában, nos, a szurkolókra ez max felerészt igaz, főleg azért, mert örülni rendkívül kicsit tud, és még akkor sem felhőtlenül, a szurkoló az örök elégedetlen, akinek soha, semmi nem elég jó, ha a BL döntőben tizenkettővel ütnénk Kloppo Poolját, biztos lenne még a blogon is olyan, aki nem restellené leírni, hogy miért csak ennyivel, és Will miért csak hatot rúgott, Alonsonak meg egyébként is az összes csámpás ribanc rágja le a sarkát. Cserébe szar helyzetben, neadjisten válsághelyzetben meg aztán tudja kenni a fost, ahogy nem szégyelli. Én, egy Kodályba oltott Bartók próféciájának bölcsességével nem fogok tudni minden szemet felnyitni, de talán képes leszek egy alternatív himnuszt felfesteni a Bayern meccs utáni sötét égre, ami legalább egy véresszájú Lampardoutolót ha másra nem, de legalább elgondolkodásra késztet.
Így elöljáróban főleg azokhoz szólok, akik szerint Lampard, és stábja lecserélésre szorul a keddi meccs miatt (vagy akármi más miatt), mert – remélem mindenki számára érthetően – be tudom mutatni, hogy Frank és csapata igazán kurvajól megkoreografálta ezt a meccset, és kipörgetett mindent, amit a kezdő síp előtt lehetséges volt. Aztán, hogy ebből mi valósult meg, nos, megnézzük azt is.
Furamód itt, a tízmillió edző országában a hozzáértés mellett ugyancsak ritkaságszámba megy, de legalábbis legalább ennyien híján vannak azon aggályoknak, hogy talán mégsincs igazuk. Nade, pofázás helyett vágjunk bele, öntök magam mellé egy kellemes italt, a laptop társasága pedig továbbra is hűséges fülesem, ti pedig készüljetek, feleim, ti, akik az Arany Alkony nyuggerotthon társalkodójának távkapcsolójáért küzdötök, mert ez hosszú lesz, más meg úgyse olvassa ennél tovább.
Anno ’78-ban énekelte először az Apostol, hogy Nehéz a boldogságtól búcsút venni, s bármennyire is régen volt ez, sokan mégsem tudták ezt könnyen megtenni. El kellene tudni fogadni, hogy a Chelsea most reálisan egy PL felsőházas csapat, 2019/20-ra, bannal súlyosbítva reálisan egy top6 mezőnyben is főként az utolsó helyekért küzdhet, a BL csoportkör után pedig minden meccs jutalomjáték. Ezt még szakértői szinteken is kevesen tudták feldolgozni szoftveresen, pedig hát elvileg a napnál világosabb a helyzet. Ha pedig az Apostol méltán népszerű slágerével vezettem fel a bekezdést, nézzük is meg, milyen igazán magyar ez a dal, amiből nem derül ki, miért kell a boldogságtól búcsút venni, egyszerűen csak egy belső kényszer hajt arra, hogy eltakarodjunk onnan, ahol boldogak lehetünk. Magyarországra kell születni ahhoz, hogy ezt megértsük. És hát nem árt Chelsea szurkolónak lenni sem, hogy a velejéig élvezni tudjuk ezt a megértést.
A mérkőzés előtt még Lampard sem tudta eléggé hangsúlyozni önnönmagunk underdog helyzetét, s bár láthatóan kevesen hitték el még neki is, azért ez bizony így volt. A Bayern egy topon lévő, top játékosokból álló, rendre domináns futballt toló csapat, találkozott az épülő-szépülő, nagyrészt kényszerből, de nem ész nélkül szétfiatalított londoni megzuhant fodballgárdával.
Mivel az borítékolható volt, hogy nem a Niko Kovac bukása utáni üresedésbe novemberben belehuppanó Flick fog változtatni a felállásán, Lampardra várt inkább a feladat, hogy megpróbálja szétanalizálni már a meccs előtt a bőrgatyások játékát, illetve, hogy hogyan lehetne megfogni azt a gólfosó gépezetet, amiben csak Lewandowski 244millió találatnál jár. A Bayern így is tett, felállt abban a 4-2-3-1-ben, ami várható volt tőle, az épp rendelkezésére álló legjobb játékosokkal – no nem nekik kellett túl sok kompromisszumot kötni. Ezzel szemben Lampard annak a háromvédős 3-4-2-1-nek szavazott bizalmat, amit a Sp*ds ellen is alkalmazott. Azaz, a Bayern játszani akarta a maga domináns, támadó fociját, a Chelsea pedig megpróbálta megfogni azt.
Alapvetően ahhoz, hogy megértsük, miért is volt jó választás Lampard részéről már maga a felállás is, meg kell néznünk a Bayern transition-jét, amit Flick alatt rendszeresen használ támadásban, amikor a 4-2-3-1 egy 3-4-3-má alakul. Pavard, de főképp Davies oldalán a szélső bekkek gondolkodás nélkül támadnak, ám ezzel sebezhetővé válik a 2 CB-re csökkenő védelem, amit a Bayern azzal orvosol, hogy a pivotból egy ember hátralép a 2 CB közé.
Ez azért lényeges, mert ezzel egy viszonylag masszív hátsó sor alakul ki, amely eléggé széthúz vertikálisan a pályán, megnyitva a passzsávokat a fellépő wingback-ek számára, míg a transition miatt jóval nehezebb presszingelve csapdázni, mint egy alap 3 CB-s felállást. Ezt a hátravont szerepet most Kimmich játszotta be, aki ráadásnak kellően labdaügyes is, ő lépett hátra Alaba és Boateng közé, vagy utóbbi mellé jobbra, mikor a széleken a futók elhagyták a védelmi vonalat.
Lampard mondhatjuk, hogy szokásához híven abban látta a lehetőséget a Bayern megállítására, hogy merőben magasan, agresszívan presszinget alkalmazva kényszeríti hibára a bajorokat. Sajnos eleve azzal kellett számolnia, hogy elöl azzal a Giroud-val tud csak felállni, aki a gyors, magasvonalú és agresszív presszingre viszonylag alkalmatlan, vélhetően a két valódi szélső, Will és Pödrő helyett ezért is kezdett Barkley és Mount, hiszen a két fiatal mindenképp alkalmasabbnak tűnt erre a sok és gyors futást igénylő szerepkörre, mint a két wingerünk. És az első félidőben ez többnyire működött is.
Giroud számára megmaradt, hogy a Bayern védelem közepén maradó CB-t ha nem is presszingelni, de legalább megpróbálja mozgással a passzsávokat lezárni, míg Mount és Barkley pedig első szándékból támadta a szélső CB-ket. A probléma ezzel az, hogy eléggé széthúzzák a presszingelő, vagy presszingelni kívánó támadókat, és megmaradnak a szabad passzsávok középre és a felfutó wingbackek irányába is. Ahhoz, hogy a Bayern ne tudjon ezekből létszámfölényes helyzetet kialakítani a középpályán, remek helyezkedéssel kellett presszingelni a Chelsea első sorának, amit Barkley, de főképp Mount remekül csinált. Úgy kellett a presszinget irányítani, hogy a támadott játékos számára lényegében kényszerítve legyen a passz, azaz egyetlen passzsávot szabadon hagyni, amit a középpálya le tud kezelni.
Mindez képekben úgy néz ki, hogy Boateng a pálya közepén, utolsó emberként kapja a labdát, ám a testhelyzete önmagában hátrány a rástartoló Mounttal szemben, hiszen szemben van a saját kapujával. A határozottan presszingelő Chelsea játékosok zárják a passzsávokat, az egyetlen lehetséges, kockázatmentes passz hátra Neuerhez.
Boateng számára nem marad más, mint visszapasszolni a kapushoz, aki szabad játékos híján belebikkant a labdába, amit a szorosan presszingelő Chelsea vonal meg is szerez.
Ha visszaemlékszünk, az első félidő elég látványtalan focit hozott, ahol a Bayern kevéssé tudott kibontakozni, nagyrészt köszönhetően a Chelsea remek taktikájának, amit a játékosok többnyire meg is tudtak valósítani a pályán. A rendszernek azonban megvannak a maga veszélyei, mégpedig természetszerűleg az, ha a presszing mellé megy, és átjátsszák a presszinget kifejtő első sort, hiszen ezzel máris létszámfölény alakulhat ki a középpályán, elmozgásokkal pedig lényegében egyenes út nyílik a támadósor megjátszására.
Tulajdonképp ez lett a vesztünk, mert sajnos ehhez a magas presszinghez olyan erős és védekezni tudó középpálya szükségeltetik, amilyen nekünk jelenleg nem áll rendelkezésre, ezért is tűnt ki annyira Kova jó játéka, és ezért is volt annyira észrevehetetlen Jorginho. A 3-4-2-1 presszingkor lényegében egy 5-3-2-vé, majd inkább egy 5-1-4-é alakul, ami 4-2-4 kellene legyen, viszont ehhez nagyon kellett volna Kova mellé Kanté.
Ez a fajta felállás presszing esetén megköveteli a védelmi vonal magasra tolását, a CB-két is, hogy a középpályán kialakuló létszámfölényt igény esetén a CB középpályára való kilépésével csökkenteni tudja. Sajnos Jorginho nettó emberhátrány volt a meccsen, mert a középpályás védekezésből szinte alig tudta kivenni a részét, sokszor azt sem tudta, kit vegyen fel, és csak két ember közt láttuk integetni, hogy most akkor mi legyen.
A Lampard-féle presszingelő Chelsea ebbéli hátránya, sebezhetősége megvan lényegében a szezon eleje óta, s bár a ManU elleni nyitófordulós meccs óta relatív sokat fejlődött a gárda, maga a felállás továbbra is tartogatja magában ezt a fajta hibapontot, hogy kontrából, gyors játékosokkal könnyedén alakítható ki gólhelyzet a védővonal mögé tett labdákkal.
Lényegében az első gól így érkezett, bár rendkívüli szerencsétlenség kellett hozzá, hiszen Gnabry a felé ívelt labdát lényegében zavartalanul vehette át, hiszen Dave gyakorlatilag elhasalt előtte.
A német erényére szóljon, még így is azzal lepte meg igazán a Chelsea védelmét, hogy nem a nyilvánvalót választotta, azaz nem Comannak passzolt, hanem a leshatáron mozgó Lewandowski felé passzolt Azpi lábai közt. A spanyol bekk verve, a passzal kizárták a maszkos harcost is, James méterekkel lemaradva, így az egyetlen lehetőség, hogy Rüdiger vált ki a labdásra, a helyén az érkező Gnabryra viszont így továbbra is csak a mögötte loholó Cézár marad, meg vele szemben az üres kapu, de ha még ez sem elég, akkor jött Coman is.
Innentől picit borult eleve a forgatókönyv, a második gól viszont sokkal inkább a rendszer hibája, mint egyéni hiba – a Chelsea presszingel tovább, viszont a védekezésben egyébként is hitványabb Jorgit Thiago kihúzza a középpályáról, míg Mount Neuert támadja, a metronóm lényegében az ellen tizenhatosán strázsál, középen jelentős űrt hagyva.
A felállt CB hármas mellett Azpira jut Lewandowski, aki Neuertől kap egy előrelöbbölt labdát. Fejpárbajt nyer a nem túl magas spanyollal szemben, a középpályán Kova légüres térben, a Bayern létszámfölényben. Lewa Gnabryhoz passzol, aki tök üresen kaphatja a labdát.
A végeredményt ismerjük, a lengyel a szélre húzódik, Azpi a labdást támadja, de Gnabry szélvészgyors. A CB hármas ilyenkor arccal a kapu felé, egyenes vonalban indul el (ez nem hiba, ez taktikai fegyelem). A presszingelésben elölragadt James sajnos esélytelen bármire is. Amint Gnabry a szélen futó Lewához passzol, CH kivált rá, a csatár azonban első érintésből teszi is tovább a labdát. Azpi lemaradva, végül inkább felveszi a keresztbemozgó Lewát, az irtózatos hátrányban és távolságban lévő Rüdiger igyekszik keresztezni jobb híján, de már túl későn ér oda.
Lampard azt nyilatkozta a meccs után, hogy ez a meccs jó tanulság volt a fiataloknak, viszont egyben akár számára is szolgálhat némi hasonlóval. A magasan presszingelős rendszere sebezhető, ezt láttuk most is, korábban is, hiába fogta meg egy félidőn át a bajorok támadásait viszonylag hatékonyan, egyetlen hiba elég a kapott gólhoz, mert rendkívül kiszolgáltatva hagyja a védősort, és a kapust – itt hívnám fel a figyelmet ismét arra, amit már ezerszer leírtam a védők és Kepa ütlegelésekor, de most Rüdigernél is: ez rendszerhiba, nem egyéni. Kevés támadást engedélyez az adott ellenfélnek, viszont ha egyszer eljut oda, akkor cserébe nehezen védhető. Amint a csapat képes lesz kompaktabban mozogni, a presszinget nem túlvállalni, valamint a kontratámadások ellen fegyvert találni, rendkívül ütőképes lesz. Ehhez szükség lesz új játékosokra is, a meglévő, rendkívül tehetséges fiataljaink tapasztalatszerzésére, és Lampard taktikai okulására is, mert most a Bayern szolgált egy egészen plasztikus verzióval arra, hogyan lehet jó helyezkedéssel levédekezni az esetleges kontrát.
Ha Rüdiger nem egy CB, nem sprintel tovább, hanem egy gyors megállj után máris oldalt fordít, és az üres területre ível. Így viszont a Bayern elvette a kontránk élét egy egyszerűen hatékony helyezkedéssel.
Összességében azt tudom mondani, hogy a masterplan, azaz, hogy hogyan fogjuk meg a Bayern támadásait, működött, és ha Mount, aki szerintem egyébként irtó nagyot játszott, mind a presszing élmenőjeként, mind a támadásvezetéseink egyszemélyes egységeként, ha egy kicsit tapasztaltabb, akkor az első felesben könnyen vezethettünk volna. Mondhatjuk, hogy mi van, ha nincs Azpi hibája máris a második feles elején, de az ilyenek benne vannak egy meccsben, a taktikának – mint minden taktikának viszont van hátulütője, ennek pedig ez a fajta sebezhetőség a kriptonitja. Így nagyon simának tűnt a mérkőzés, mert intenzitásban, tudásban és tapasztalatban ez a Bayern jóval előttünk jár – de megkockáztatom, ha Giroud helyén egészséges Tammy, Jorgi helyén pedig egy épkézláb Kanté játszik, sokkal szorosabb lett volna. Sokan zászlajukra tűzik Barkley fejét is, de a trackbackelő presszingben sokkal hatékonyabb volt, mint lett volna teszem azt Will, Pilu, vagy Csodi. Mondhatnánk, hogy játszhattunk volna arra, hogy Boateng skillesebb támadók ellen zavarba hozható, de hát lényegében hiába, elvégre pályára dobtuk amink volt. Taktikailag talán használható lett volna egy asszimetrikus Chelsea, hogy a játékot a brutálisan erőteljes Davies oldaláról a jóval kevésbé veszélyes Pavard oldalára toljuk, mert a Chelseanek láthatóan nem sok ötlete volt arra, hogyan fogja meg a kanadait, azon kívül, hogy szembe pakoltuk vele Jamest, de a mérkőzés meg nem ezen dőlt el. Hanem azon, hogy amikor a presszingelő sort átjátszották, a magára maradt védősor nem tudta lekezelni a világ jelenleg talán legjobb formában lévő támadótrióját. Oké, a Poolosok vitatkozhatnak, de ez a Gnabry-Lewa-Coman sor bármelyik védelmet szanaszéjjel forgatná. Ezen önmagában sokat fog segíteni, ha végre nem csak a hitünk lesz a pajzsunk, hanem végre Lampard képes lesz megtalálni a számára ideális CB párost és kapust, mert ez a háromszög minden hatékony védekezés alapja.
Nem mellesleg szükség van a középpályára egy olyan leláncolatlan kutyára is, aki képes elvégezni a piszkos munkát, mert bár Jorginho irtó hasznos pontja a középpályának, amikor arról van szó, hogy mi támadunk, és kell egy metronóm, aki az ütemet diktálja, viszont egy ilyen jellegű mérkőzésen, ahol védekezni kell, a támadások pedig jobbára a presszing hatására megszerzett labdákkal a kapu gyors támadása, nincs igazán keresnivalója a pályán, míg kell egy igazi betonblockhaus, akinek a puszta látványa is arra készteti a támadókat, hogy inkább nagy ívben, a vonal felé kerüljenek. Mert jelenleg ez így egy presszingsort átjátszó lapos passz vagy ívelés után felér egy lottósorsolás izgalmával, hogy vajon akkor… persze, ez a mostani alkalomra ismétcsak nem lehet támadási felület, mert egyszerűen nem volt más bevethető játékos.
Arról meg nem Lampard tehet, de a ban miatt egyelőre más sem (hát igen, ezt is meg kell tudni érteni), még a bant csak-csak rá lehet verni a boardra, de a többit nem nagyon, hogy a keretnek egyelőre épp olyan a mélysége, hogy egy szélütött pelikán is megdöglene az ilyen sekély tócsában.
Az, hogy a védelem önmagában milyen, nem győzöm hangsúlyozni, egy dolog, amíg a taktikából adódó, csapatszintű védekezésnél a kocsmában meló és 12 kőbányai után összeölelkező kőművesek is masszívabbak. Viszont egyszerre nem lehet mindent, támadó focit is próbálni, meg bunkizni is. El kell dönteni, melyik tetszik, aztán az mellett v a másik ellen tüntetni, de elég ergya egyszerre mindkettő mellett vinni a zászlót. Ez a taktika nem egy félremenedzselt dolog, jó ez így, csak még nem tudjuk jól játszani. Bocs, nem tudjuk elég jól játszani. De a kép még így is sokkal inkább reményteli, mint patetikus.
Nem várom, hogy holnaptól Mao Ce-Tung méretű népi mozgalmat indítok el és akkor most már mindenki boldog lesz a kialakult helyzettel. De csakúgy, mint ahogyan egy kellőképpen megittasodott férfitársaság előbb-utóbb, de legalábbis végül csak kiköt egy kocsmában, remélhetőleg adtam néhány morzsát a szűkölködőknek is, hogy tudjanak hinni abban, hogy Frank nem kontár, a csapat nem szar, és a Chelsea nem azért lehet még mindig negyedik a PL-ben, mert a többiek nagyobb balfaszok, mint a balatonlellei lángossütödés szeptember derekán, amikor benéz a raktárba, és hegyekben áll a mirelit székelykáposztás pizza.
