Kész a lecke, jöhet a szorgalmi

A Villa-meccs előtt beharangozott 400. győzelmünket az Abramovics-érában sajnos csak néhány nap fáziskéséssel, kedd este tudta begyűjteni a csapat. A lényeg viszont, hogy ez megszületett, ami továbbjutást ért, így várhatjuk a pénteki sorsolást. Meccshír és ellenfélmustra alább.

A vezetés ezúttal is hamar megvolt (gyakorlatilag az első épkézláb akciónkból). További hasonlóság a kinti és a londoni meccs között, hogy ismét csatár talált be (Torres helyett Eto’o). Érdekesség, hogy a bajnokságban tapasztalható csatár-gólínség ezen a fronton valahogy nincs meg, hiszen 15 gólunkból nyolcat a támadótriónk szállított le. Ettől függetlenül persze Drogba a király!

A jó öreg Didit Londonban is szépen lekapták a pályáról, amiben szerepe van varázslatos képességei megkopásának éppúgy, mint sziklaszilárd védekezésünknek. Ivanovicsék egyébként feltűnően marcona ábrázattal nyüstölték legendás csatárunkat, ami biztos vagyok benne, hogy a tisztelet és a megbecsülés jele. Drogbát Londonban a megszokottnál is több drapi várta: hiába, a Chelsea-tábor nem felejt.

Ami a játékunkat illeti, hátul jól zártunk és bár sebességben és főleg precizitásban még mindig messze vagyunk a tökéletestől, azért voltak szép megoldások és megfelelő mennyiségű kidolgozott helyzet is. ITV-s streamen néztem a meccset, így volt szerencsém Zola, Dixon és Roy Keane félidei szakértéséhez: tanulságosan kikockázták az első gólt, így jól látszott egyrészt, mennyire üresen maradt az akciót érdemben elindító Hazard, másrészt hogy milyen zseniális passzt adott mind a belga, mind az asszisztot jegyző Oscar (a kinti meccsen is elégedetten csettinthettünk a vezetés megszerzésekor, ott Azpilicueta és Schürrle okos labdaérintései okán). Mivel előnyünk őrzése nem forgott veszélyben, bőven futotta felszabadult akciószövögetésekre is, ami elsősorban az Oscar-Hazard duó révén valósult meg. El kell viszont marasztalni Williant, aki módszeresen rossz megoldást választva nem egy ígéretes akciót akasztott meg. A második gól – ami többek között Lampard és Terry lábában is ott volt – végül Cahill által született meg, így kényelmesen vonulhattunk szünetre.

A második játékrészről nehéz áradozni: a jól megérdemelt, biztos vezetésünk nem forgott veszélyben, a Galatasaray ugyanis nem tudott felpörögni, némileg meglepőbb módon még inkább mi mentünk a harmadik gólért (Oscar-lövés, Lampard-fejes), mintsem ők a szépítő találatért. A csereként beálló Schürrlét picit sajnáltam, a német ugyanis kétszer is remekül játszotta magát tisztára: először Torres lőtt bután Muslerába, másodszor pedig Ramires tűzte rá rosszul passz helyett.

A vége szép lett. Kalas debütált, Drogba pedig lefújás után jó kedélyűen jattolt le minden régi harcostárssal. Fura volt őt ellenfélként látni a Bridge-en, s felemelő volt megtapasztalni, milyen szeretet övezi őt még mindig mifelénk.

Mindent egybevéve hoztuk az elvárhatót: magabiztosan, veretlenül léptünk túl a török csapaton, így ismét van angol a legjobb nyolcban. Utoljára Di Matteoval Barcelonában nyertünk BL-párharcot egyenes kiesés szakaszban (a gond az, hogy azóta más angol csapat sem…), úgyhogy jól esik ismét itt tartani.

Mint ismeretes, következő ellenfelünk az alábbi csapatok valamelyike lesz: Bayern München, Borussia Dortmund, Atlético Madrid, Barcelona, Real Madrid, Paris Saint-Germain, Manchester United. Igen, a nyolc csoportelső van ott a legjobb nyolcban.

Bayern München: Kezdjük a címvédővel. A bajor sztárcsapat elpusztíthatatlan gépezetnek tűnik, emberemlékezet óta nem buktak az egyenes kieséses szakaszban, utcahossznyi előnnyel vezetik a bundást és láthatóan még az esélyesség terhe sem nyomasztja őket. Empirikus tapasztalatok alapján tudjuk, hogy egy meccsen meg lehet őket szorongatni (az utóbbi időben ez csak nekünk sikerült), de egy oda-visszavágós párharcban azért bitang nehéz föléjük kerekedni.

Borussia Dortmund: Nem zsánerem a német foci, de a BVB-t mindig is csíptem, ez a mostani csapatuk meg kifejezetten szimpatikus. Nehéz csoportból jutottak tovább (és lettek akkor már csoportelsők is), szerencsére a Zenitet is félrerakták az útból, ettől függetlenül már nem tűnnek annyira ellenállhatatlannak, mint az utóbbi években. Kombinatív és helyenként kifejezetten tetszetős játékuk alapvetően a bitanggyors kontrákra épít, ezt Mourinho is jól tudja tavalyról (négy meccs, kevés sikerélménnyel), de az idei fékezett habzású teljesítményükre már talán lenne ellenszer.

Barcelona: Jó ideje szajkózza már a futballközvélemény, hogy ez a Barcelona már nem az a Barcelona. Ettől függetlenül még mindig erős a katalán csapat, ennek bizonyítéka, hogy ha unalmasan is, de simán verték a Cityt. Kiütni őket nagyjából azzal a harcmodorral tudnánk őket, mint két éve: mélyen, több vonalban, gyakorlatilag teljes csapattal védekezve, így téve meddővé technikai és labdabirtoklási fölényüket.  A semlegesek (már ha az marad valaki ebben a párharcban) számára mindenképp pikáns lenne ez a leosztás, hiszen eddig mind a Chelsea, mind Mourinho csapatai kemény csatákat vívtak a Barcával.

Real Madrid: Menedzseri szempontból érdekes leosztás lenne, hiszen José és Carlo is ült nemrég a másik kispadon is – vélhetően a két tábor közül mi nosztalgiáznánk kevesebb indulattal. A Real okkal végső esélyes: a BL-ben eddig mindent könyörtelenül letaroltak (a Schalkénak két meccsen kilencet vertek – igaz, mi hatot…), Ronaldo élete szezonját futja és most már a bajnokság is nekik áll. A kezdeti dadogás után összeállt nagyon ez a csapat, visszaesés jelei nem mutatkoznak, szóval, ha egymásba botlunk (ami nem volt jellemző eddig), az nem sok jót ígér csapatunknak.

Atlético Madrid: Elvertek minket a 2012-es Szuperkupa döntőjében, mint jég a határt, de egyrészt most már nincs Falcaojuk, másrészt mi is profibban védekezünk már. Egy okosan építkező, klassz csapatnak tűnnek, s bár eddig alapvetően az EL-ben villogtak, a nemzetközi kuparutinjuk bőven megvan, úgyhogy illik tisztelni őket. A csoportjukat simán nyerték, a Milant gond nélkül elrakták, szóval nem lesz gond a motivációval. Ettől függetlenül őket tekintem a legverhetőbb spanyol csapatnak – a továbbjutás szerintem össze is jönne.

Paris Saint-Germain: Többen is sötét lóként tekintenek a párizsi kirakatcsapatra, ami alapvetően a ’bármi lehet’ szinonimája. Simázták a csoportjukat és a Leverkusent is, odahaza már nem merész prognózis leendő bajnokként tekinteni rájuk, szóval az önbizalommal nincs gond arrafelé. Elsősorban a támadóosztaguk félelmetes (Ibrahimovic, Cavani, Lavezzi, Lucas és mások), de hátul is jó nevek teljesítenek szolgálatot, úgyhogy nemigen van gyenge pontjuk, legfeljebb edzőfronton van még lemaradásuk. Egyébként én tőlük erős BL-tavaszt várok, szóval remélem, hogy nem a mi testünkön át kapaszkodnak feljebb.

Manchester United: Csak megcsinálták Moyesiék, pedig a kilátástalan odavágó után még nem nekik állt a zászló. Ettől függetlenül eleget láttam őket vergődni ahhoz a bajnokságban (pláne a középszarnál erősebb csapatok ellen), hogy itt tényleg a mieinket tekintsem esélyesnek. Ami a BL-t illeti, a 2008-as döntő és a 2011-es negyeddöntő sem kellemes emlék ellenük, így bőven lenne miért törlesztenünk, ők pedig az életükért küzdenének, tekintve hogy más esélyük már nincs a jövő évi kvalifikációra, csak a végső diadal.

Ha kívánhatnék, a MU-t választanám: ellenük lenne talán a legtöbb esélyünk és jól esne, ha az ő testükön át lépnénk a legjobb négybe. Ha nem ők, akkor jöjjön a Dortmund: izgalmasnak tűnik ez a leosztás és még talán nekik bocsátanám meg leginkább, ha kiejtenének minket. Mert eddig hoztuk az elvárhatót, de ez már a nagykutyák asztala. Úgyhogy a Bayern-Barca-Real triót jó lenne elkerülni: a továbbjutási esély alacsony, cserébe vannak annyira antipatikusak ezek a csapatok, hogy a francnak se hiányzik a kiesés körüli feszkó. Bár be kell vallanom így a végére, engem az Arsenal elleni derbi most jobban vonz (ellentétben a 2011-2012-es szezonnal, amikor ezerrel a Barca elleni visszavágón járt az agyam a rangadó alatt is). No de a lényeg: déltől sorsolás, addig is Blue Is The Colour!