Hiddink-merengő

Takargatva saját időhiányunkat, amiből a szabad perceket munkára, vagy az EB-re fordítottuk, egy vendégposzt formájában Cech01 húz ki bennünket ezekből a posztolatlan állapotokból. Köszönet érte!

And what about the HiddinkThings?

Amikor tavaly decemberben második alkalommal is kinevezték Guus Hiddink-et a Chelsea megbízott edzőjévé, nem hittem volna, hogy idény végére ő lesz a csapat egyik legmegosztóbb embere, már csak az akkori játékos-decepció miatt sem. Azonban nem sokkal azután, hogy munkához látott, sorra hozta meg a szurkolók által kétségbevont, alsó hangon is érdekes döntéseit. „JustHiddinkThings” – szólaltunk fel rendszeresen, arcunkat a kezünkbe temetve. De mégis mik voltak ezek az elhatározások, és mennyire volt jogos a rájuk vonatkozó kritika? Mi várt nálunk Guus-ra, és mi változott az ittléte alatt?

Legtöbben talán azonnal rávágnák, hogy Guus2.0-nál színtelenebb, gyámoltalanabb interimünk még nem volt az Abramovics-éra alatt. Közte, és elődje, José Mourinho között nem volt más különbség, mint két formát váltó játékos, akik képesek voltak a csapat vezéreivé avanzsálni, és hozni azt a pluszt, amivel többé-kevésbé javítottunk az addigi mételyjáráson. Ezzel az állítással pedig nem lehet vitatkozni. Taktikailag és stílusilag az égvilágon semmilyen pluszt nem adott hozzá a csapathoz, fegyelmezettség terén ugyanúgy egy eltérő tantervű iskola szintjét vertük alulról.  Rotálni sem tudott igazán (gondolok itt Costa teljesen szükségtelen kiégetésére), motivációs módszerei/kísérletei pedig pont annyit dobtak a játékosok lelki állapotán, mint egy The Residents koncert. Így hát jogos lehet a kérdés: mi szükségünk volt nekünk a hollandusra?

Mindennek ellenére Guus Hiddink kinevezése egyáltalán nem volt logikátlan vagy megalapozatlan döntés. Mourinho és a játékosok között a kapcsolat olyannyira feszültté vált, hogy miután a portugál a médián keresztül hangsúlyozta munkája elárulását, már a vezetőség sem hitt abban, hogy ebből a kútból kézen fogva fognak majd kimászni.

Az ominózus interjú után három nappal pedig végleg véget ért a Betrayed One és a Chelsea közös történelemírása. Hogy betömjék a bizalmatlansági hézagot, nemcsak olyan helyettes kellett, aki képes elfogadtatni magát a játékosokkal, hanem olyan is, akinek irányába könnyen meglehet a kezdeti lojalitás a közös előismeret és eredmények végett. Hiddink nem kevesebb, mint 3 alapemberünkkel ápolt jó viszonyt beiktatása előtt: csapatkapitányunkkal Terry-vel és helyettesével, Ivanoviccsal még a legelső itteni megbízása során, illetve Williannel még Dagesztánból, ahol az ő regnálása alatt igazolták le a Chelsea későbbi Bobby Farrell-jét. Ha ehhez még hozzávesszük az egybitesség folklóralakját, Mikelt is, Guus jövendőbeli kezdőjének harmadát már ismerte az első edzés megtartása előtt. Mindemellett hasonló előismereti okok miatt a szurkolók is könnyebben befogadták, mint annak idején Benítezt vagy Avram Grant-et. Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy ki a legalkalmasabb arra, hogy a legkevesebb hátrányos következménnyel vegye át Mourinho székét.

Visszatérve az első bekezdésben megfogalmazottakra, nem kétséges, hogy Guus, mint beugró menedzser a leggyengébb teljesítményt hozta pro secundo. Azonban azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nála nehezebb dolga senkinek nem volt idény közben becsatlakozó mesterként. A legrosszabb helyen álló, mentálisan legleamortizáltabb, fizikálisan legkiégettebb, hangulatilag legfeszültebb Chelsea padján találta magát egyik napról a másikra, amit valaha láthattunk. Ráadásul még ideje sem volt arra, hogy az új arcokkal rendesen megismerkedjen, hiszen a holland napokkal a karácsony-carnage előtt látogatott először a Bridge páholyába. Számolni lehetett azzal, hogy itt már senki nem képes csodát tenni.

Az ezután következő 14 meccses veretlenségi időszak pedig máig képes vitákat gerjeszteni a szurkolók körében. Vannak akik Hiddink zsenialitásának tudják be ezt a mérleget, még többen Mourinho eltávolításában vélik felfedezni a javulást elindító külső erőt, megint mások pedig csak a mákban, vagy a már említett hirtelen feltámadó két játékosban. Véleményem szerint mindegyik megállapítás tartalmaz igazságot. Hiddink pedagógusként többet adott hozzá a csapathoz, mint edzőként, ami bár nem volt nehéz, de emberei közérzetén és lelki állapotán azért dobott a veterán tréner. Az a fullasztó, fojtó feszültség, ami a novemberünket és decemberünket körüllengte, Guus alatt már messze nem volt érzékelhető. Persze így sem lehetett azt mondani, hogy mentálisan toppon vagyunk, de legalább már egy vállalhatóbb középszintre nagyrészt képes volt a keret. Ez Costára és Fabregasra is hatványozottan vonatkozott, akiken az őszi stressz a leginkább nyomott hagyott, ám a váltás után rákapcsoltak.

Azonban az is tény, hogy a történtek tudatában képtelenség azt hinni, hogy Mourinho menesztése nem befolyásolta combosan az idézőjeles fellendülésünket. Példaként hagy utaljak vissza ismét a spanyol duóra: Fabregas Mourinho félévében 2 sovány gólpasszon kívül csak a renyhe-lomha, szürke játékával és gyáva alibipasszaival ajándékozta meg a közönséget. Hiddink felbukkanása után azonban 5 gólt és 5 asszisztot termelt, kétszer választották meg a mérkőzés legjobbjának, és több meccsen is (Arsenal, Newcastle, MU) a csapat egyik leghasznosabb játékosaként vonult az öltözőbe. Costa és Mou kapcsolata talán akkor mérgesedett el leginkább, amikor a Spurs és a Bournemouth ellen is a padon találta magát Hazard mögött, aki bár totál idegen test volt ékként, Mourinho inkább szavazott neki bizalmat, mint a branyolnak, aki ekkortájt 4 hónap alatt pusztán 3 gólig jutott 2 előkészítés mellett. Erre fel a portugál szekkelése után rögtön első kezdőmeccsén duplázott, majd a rá következő 8 meccsen 6 gólt és 4 gólpasszt jegyzett, szintén két MOTM-pezsgővel zárva a második félévet.

A realitás talaján maradva én nem tudom elhinni, hogy mindez csak a csillagok állásán vagy a Consentes Dei pillanatnyi hangulatán múlott. Két eshetőséget tudok elképzelni: vagy szánt szándékkal ástak José alá várva arra, hogy repüljön, vagy a Mourinho által gerjesztett feszültség és nyomás végül ismét visszás hatást keltett teljesen és totálisan túlterhelve játékosait. Hiddink alatt pedig ledobhatták magukról az ilyen mértékű stressz súlyát. Két okból is az utóbbi mellett tenném le a voksom: egyrészt már a szerződésbontás utáni első (Sunderland) meccsen is szemmel látható volt, hogy mennyire felszabadultan, mi több, megkönnyebbülve játszanak Oscarék, 13 lövést és 70%-os labdabirtoklást produkálva. Nincs rá jobb szó, addigi legjobb meccsünk volt a ligában. Másrészt pedig Mourinhonál nem először fordult volna elő mindez. Mint azt tudjuk, három évnél tovább a „Special One” megszületése óta (2004) egyetlen keret sem bírta a módszereit. Mondhatnánk azt is, hogy Mourinho olyan, mint egy energiaital, melynek dobozára Castellar betűtípussal van rányomtatva a „Siker” márkabillog. Ahogy iszod, úgy dob a teljesítményeden, és lehet, hogy summa cum laude-val végzel, de hosszútávon felemészti az idegrendszered, és kénytelen leszel leállni vele.  Hiddink pedig leginkább egy pohár citromos vízre hasonlít: 3 év tömény monsterezés után nem fog feltüzelni téged, de mindenképp üdítően hat.

További érdekfeszítő adat, hogy Mourinho 4 hónapja alatt 15 (!) pontot szereztünk a bajnokságban. A post-Mou időszakban pedig fele ennyi idő alatt több mint másfélszer ennyit (24).

De térjünk is vissza Guusra, és azokra a bizonyos „rigolyákra”, melyek januártól egészen májusig válogatva turbózták idegeinket. Az összes abból eredt, hogy Hiddy egészen új szintre emelte a biztonsági felfogás mindennemű fogalmát. A buszt csak azért nem toltuk be ezerrel, mert a négy kontrából háromnál önmagát összefosó védelemmel teljes kudarc lett volna a letámadások hullámait feltett kézzel várni. Ellenben minden egyéb edzői döntést olyannyira óvatosan hozott meg, hogy már éppen csak egy kibanagy védszert nem húzott rájuk. Végül ezekből a bárgyú húzásokból alakultak ki a holland azon lépései, melyek egyszerűen csak „hiddinkthings” néven íródtak be a csapat almanachjába.

Két legjelentősebb hibája pedig kétségkívül az „it’s time for youth” és a cseremanőverei voltak. Guus cirka három hét alatt enyhén a tudtunkra adta, hogy bizony nem belőle lesz a Giant Killing főszereplője. Naivan sokan azt jósoltuk, hogy a kieső helyektől egyetlen pontra lévő egyletben legalább annyi innováció lesz, hogy egy fiatal tehetség lehetőséget kap egy hónapok óta agonizáló sztár helyén. Erre fel nem elég, hogy márciusig kellett várunk arra, hogy 21 év alatti játékos kezdőként lépjen pályára a bajnokságban (ami még később következett volna be, ha a védelem fele nem hullik ki), még az FA-csökifordulókban a Scunthorpe-MK Dons-City Reserve trió ellen is csak egy ilyen focistánk kezdett, RLC. Valahol nagyon mélyen érhető, hogy Hiddink nem akart sem kockáztatni, sem csapatot építeni sem alapokat lerakni, egyedül az idény értékelhetővé való tétele volt tényező számára. Azonban tucatszor saját magát, és ezzel minket szúrt tökön azzal, hogy ugyanazt a fásult keretet küldte fel újra és újra. Ez azért volt fájó, mert a BL-re való esélyünk igazán akkor úszott el, amikor a megnyerhető meccseken egymás után hoztuk a sótlan döntetleneket. És ezeket a satnya ikszeket végignézve nem kis frusztrációt okozott padon látni a körömperceket kapva rendre jól teljesítő kölyköket, miközben az éppen aktuális féken bosszankodtunk.

Miután kiestünk a kupából, meg a BL-ből (jó 3 nap alatt), meg már a négybe kerülésre sem volt minimálisnál több sanszunk, azzal szabadkozott, hogy most eljön a fiatalok ideje. Mondanom sem kell, ez baromira nem így lett. A „fiatalok ideje” igazából egyetlen meccset jelentett, amikor is idegenben az Astont 4-0-ra vertük. Persze ezt a túlzását nem lehet felemlegetni, hiszen várható volt, hogy az EB-Copa-Olimpia nyara előtt nem fogja a sztárokat a padra száműzni az utolsó pár hónapban. A fiatalok ilyen szintű kirekesztése azonban nem csak indokolatlan, de káros is volt.

És azt ismered, hogy jön majd Matic a 80. percben? És Rémy a 88.-ban? Már ha kihasználjuk az összes cserét. Guus belenyúlásain legalább annyi pontunk elment, mint egy-egy sztárunk formai őrlődésén, nem is beszélve arról, hogy Costa túlégetése amennyire szükségtelen volt, pont akkora árat fizettünk érte a fakupában. Igen, nos, rotálni Hiddink sem tudott jobban, mint Mou. Merész konetóm, hogy ha nem esik szét a védelmünk, Hazard nem lesz visszatérő sérült és Costa sem pirosozza ki magát, akkor csont nélkül kirakjuk ugyanazt a kezdőt a meccseink 90+%-án. Na jó, Pedro és Willian néha cserélték volna egymást, de előbbi berakásához is pont annyi merészség kell, mint ahhoz, hogy egy teljes rivotril helyett két felet vegyél be. Túlbiztosított keretpolitika és langymeleg hajlandóság arra, hogy változtasson.

Mindent egybevetve a második Hiddink-éra esszenciáját a facepalmok és a fejfogások adták. Egyedi helyzet az övé, hiszen jó pár döntése megkérdőjelezhető volt, jó pár hibát vétett és ennek csak töredékét igyekezett kijavítani, azonban mégsem tudom hibáztatni semmiért. Ez a csapat pont erre volt ítéltetve, a kockákat meg már jóval a holland előtt elvetették. Valószínűleg karrierje legrosszabb csapatát vette át hetvenévesen, annyi instrukcióval hogy „hát azér’ legyen kevésbé mindez szar”. A válogatottal való bukás és a Leicester lemondása után ránk volt szüksége a legkevésbé. Nem volt szép, nem volt jó, de én mégis köszönetet mondok Guus-nak, és hálás vagyok neki minden erőfeszítéséért, amit az itt töltött 1 éve alatt tett a csapatért. Mi több, azon kevés menedzserek egyike, akiből még kinézem, hogy szívből szereti a Chelsea-t. KTBFFH.