Hiddink és a csillagok állása

Mivel a bajnokságban ismét beköszöntött a különböző kupák miatti csonka-fordulózások kora, megláthatjuk, hogy a jó öreg hollandusunk mennyire jó asztronómiából. A hétvégi részlegest most ugyan teljes forduló követi, de nem kell komolyabban véve üveggömb-gladiátornak lennünk, még csak Joshi barátnak sem, hogy észrevegyünk: Hiddinkre rávigyorgott a szerencsecsillaga.

Ami pedig, ha az öreg meg tudja ugrani a szintet, valami szédítő magasságba lőheti a Chelseat a tabellán. Eleve az Everton kihagyása miatt immár a 11. helyről vághatunk neki az első márciusi körnek, de ráadásnak az előttünk elterülő Watford (+1 egység) a hamvaikból feltámadó van Gaal-fiakhoz látogatnak, míg a kupadöntő miatt szintén bajnoki kihagyással küzdő, azt egyébként elvesztő Liverpool (+2 egység) pedig újrázhat a City ellen, ezúttal az Anfielden. Nos, amennyiben a hold jó szögben lép az utolsó kvadránsba, és Hiddink jobb profiljának arcélét ezüstözi be, kaján vigyor kíséretében, egy jól sikerült eredménnyel nemcsak, hogy a kanárikat lökheti a veszélyzónába, hanem, a fent említett két csapat nem-győzelme esetén sima felsőházas fordulózárásba is kényszerítheti a sajátjait, és ha valóban felragyogna ama szerencsecsillag, és a Stoke pedig nem bírna a vonalkódosokkal, s max döntetlenre futná, urambocsá’ egészen a nyolcadik helyig süvítenénk előre. Ez viszont már maga az Alfa Centauri (ti. Magyarországról nem látható).

No aztán most, hogy már mindenki majdnem elfolyt, ugorgyunk vissza picit a valóság talajára, mert ezek a valószerűtlen nagy ugrások egy-egy győzelem esetén, na pont ezek azok, amikor a szezonban eddig rendre kapitulált a csapat. Most viszont némileg más szelek fújnak már a Stamford felett, és a hétvégi győzelmünk lehet az a bizonyos plusz, amire végre tényleg építhetünk. Sokakkal ellentétben én még mindig nem látom azt, hogy miért is volt jó elküldeni a portugált, és hiába tudom, hogy ezt úgysem fogjátok, vagy akarjátok megérteni, mert agyilag többnyire nem vagytok kompatibilisek a fogalommal: ‘hosszú távra’, de végre a Saints legyőzése után nyugodt szívvel, röhögés nélkül le tudom írni azt, hogy Hiddink igenis letett valamit az asztalra, ami ugyan esetemben továbbra sem egyenes ági következménye annak, hogy azt mondjam, volt értelme váltani, de legalább van egy elismerésre méltó, kézzel fogható tény itt a deszkán. Mert ez a győzelem, függetlenül annak milyenségétől és főként a hogyanjától, ez egy nagyon fasza kis győzelem volt.

A Southamptont elverni ugyanis, nem kis szó. Pláne nem a saját otthonában, nem Forsterrel, és nem egy jó sorozatban. Márpedig, a meccs nagy részében mutatott töketlenkedésünk ellenére, a végére csak megcsináltuk őket. És egy jó formában lévő jó csapatot legyőzni mindig szurkolói szívet melengető érzés. Más kérdés az, amit a beharang és a kiharang kapcsán is emlegettünk volt, hogy hát tulajdonképpen értünk-e el ezzel akármit is. Még mindig egy jó erős ötmeccsnyi győzelemre vagyunk attól, hogy reálisan küzdjünk a BL helyért, ami így, hogy szépen lassan azért pörögnek lefelé a körök, és a forduló után már pont csak ennek a duplája lesz hátra, nem sok jóval kecsegtet. No meg hát nem kifejezett genyóskodásból, de még az EL helyre is nagyobb esélyünk van, ha megnyerjük az FA-Kupát, mint elérni azt a bajnoki ponttáblázaton.

Nem nagyon ismerem a board, vagy Hiddink gondolkodásmódját, cserébe ők sem az enyémet, és talán mindenkinek boldogabb így az élete, de, ha más nem is, az enyém legalább valamivel izgalmasabb, ők meg amúgy magasról szarnának rám, még akkor is, ha tudnák, hogy létezem. Viszont nem sok kétségem van affelől, hogy erős egyetértés mutatkozik most köztünk abban a vonatkozásban, hogy a soron következő két meccsünk, hát, hogy is mondjam finoman, ööö, kevésbé hiányzik, mint egy jó kis langymeleg, sósavas lábvíz. A mi dátumaink márciusban a kilenc és a tizenkettő, így tulajdonképpen bocs, kanárik, de mehettek a levesbe.

Relatíve kevés meccset vívott egymással a két csapat az idők homokján, azok nagy részét pedig a 80-as és a 90-es évek során, és mit mondjunk, nem volt épp komolynak mondható sikerszériánk ellenük. A ’74 és ’94 közti húsz évben mintegy 24 meccset tudtunk le egymás ellen az összesen elkövetett 48-ból (ezt a műveletet pedig még a beújított, matekkal önbevallása szerint is hadilábon álló oroszunk számára sem kihívás lederiválni, hogy ugye a fele), és ebből mindössze 5 győzelemre futotta. Kilencvennégyben aztán filmszakadás, és egészen egy 2002-es FA meccsig nem is hallottunk egymásról. A szünet nekünk tett jót (persze sok más értelemben is), de azóta viszont nem tudtak legyőzni bennünket, viszont négyszer is kaptak négyet.

Nem gondolnám, hogy hasonló lesz most a helyzet, nem olyan rossz ez a Norwich, mint a helyzete mutatja, a listavezető is csak nagy nehezen gyűrte le őket a hétvégén, mi pedig, ahogy arra Hiddink is utalgatott szőrén-szálán, akár fantomsereggel is kiállhatunk a túrán, kulcsjátékosaink fizikai jelenlétét főként a padra korlátozva, olyan nevek tűnhetnek fel a kezdőben is akár, mint Ruben, Traoré, vagy Pato.

Persze azért közben én magam is nézegetem a tabellát, meg a forduló meccseit, és fejben kész a tervem egy Chelsea számára optimális eredménysorra, de ettől függetlenül – mert nehéz kikapcsolni a szurkolót – a józanság azt mondatja velem, hogy ezt ismét le kell, hogy baromságozzam: egyszerűen már nincs értelme vele foglalkozni. Olyan ez, mint amilyen a hétvégém volt. Amikor este leültünk, és kinyitottuk az első üveg bort, nem kizárólag az a nemes cél vezérelt, hogy berúgjak, mégis rommá ittam magam (vannak ilyen szerencsés véletlenek). Viszont tudvalévő, hogy a bortól uszkve 12-14 órát masszívan másnapos vagyok, és irtó beteg tudok lenni. A kérdés az, hogy ezen tények tekintetében, összességében megérte-e. A válasz nyilván az én esetem az, hogy nanáhogy. Csak, nekem nincs jelenésem kétnaponként a közeljövőben a borbajnokságban…