Félig bent, félig kint

A Watford elleni mérkőzés kapcsán egy vendégszerzőnk fogja megosztani veletek, milyen érzések hasították ketté elméjének megfelelő szintű és számú bugyrait, én pedig csendben elmélkedem tovább, lévén a meccset még nem sikerült pótolni. Tessék, ezt viszont a tiétek.

Ha a fociban minden szezon egy-egy hardcore túlélőtúrának felel meg ismeretlen terepen, akkor sajnos mi már elég rég marhára el vagyunk tévedve, sőt az sem túl merész kijelentés, hogy talán eleve rossz irányba indultunk el. Azonban augusztusban, amikor José indokolatlan méretű balhét gerjesztett az orvosi stáb vélt, vagy valós hibájából, még szinte senki sem figyelt fel a lépteinket kísérő halk cuppogásra. Így történhetett meg, hogy Hiddink egy nyakig a mocsárban gázoló csapatot volt kénytelen átvenni decemberben, ebből viszont azóta is csak derékig sikerült kikecmeregnünk. Ezt prezentáltuk tegnap este is.

Először is köszönöm a Diginek, illetve az angol tévés kollégáknak, hogy ezt a meccset végül nem mutatták meg nálunk a nagyközönségnek, mert megint csak nem olyan 90 percet hoztak a srácok, ami alapján melldöngetve kürtölném világgá, hogy ők a kedvenceim. Jobb volt ezt a szoba sötét rejtekében figyelni a gép előtt gubbasztva, kicsit azzal a nosztalgikus érzéssel, mintha pornót néznék a családi házban, félve attól, hogy váratlanul belép valamelyik családtagom, és meglátja, mit művelek.

Visszatérve az első bekezdés hasonlatához, nem vagyunk jók, de még így is – és ezt nem esik jól leírni – jelentősen jobbak vagyunk, mint Joséval. Egészen decemberig mintha bekötött szemmel sétáltunk volna egyre mélyebbre a lápvidéken, minden lépéssel mélyebbre süllyedve. Nem csoda, gyorsan tegyük hozzá, hisz több kulcsfontosságú játékosunk is a nehezék szerepét választotta. A máskor folyamatosan ficánkoló Eden ezúttal inkább mozdulatlanná dermedve várta a véget; az éleslátásáról ismert Fabregas teljesen elveszett a mocsárra telepedő sűrű ködben; a mindenre elszánt Costa céltalanul kapálódzott csupán; Ivanovics és Matics pedig teljesen eltévelyedve lefelé kezdett úszni nagy lendülettel. Alig akadt olyan, aki a helyzet javításán dolgozott volna, pont a kis Willian vállalta magára a távolról sem testhezálló igavonó ló szerepét. Egy ilyen helyzetben vette át Hiddink a csapat irányítását, és örömmel konstatáltam, hogy az általa nyújtott kissé megkopott, fakó, göcsörtös, ám még mindig tiszteletet parancsoló, díszes botra sokan rámarkoltak (nos, igen), aminek eredményeként a srácok mostanra már csak derékig vannak a szarban, nem nyakig. De legalább Eden újra megmozdult, sőt gólt szerzett; Fabregas már lát és ennek megfelelően passzol is; Costa eredményességben legszebb napjait idézi, Ivanovicsnak valaki szólt, hogy rossz irányba halad és túl nagy lendülettel, Matics viszont sajnos továbbra is kábultan ténfereg. De a javulás vitathatatlan.

Ennek ellenére nem vagyok boldog, mert a tegnapi meccs pont olyan volt, mint amire a két csapat pillanatnyi helyezése alapján számítani lehetett, ugyanis, bár kellemetlen, de sajnos a tizenharmadik játszott a kilencedikkel. Az első félidőben kicsit újra a szezon José nevével fémjelzett felébe kalauzolta a nézőket a csapat, azzal a különbséggel, hogy a fogalmatlan támadójátékot legalább egy Costa helyzet megszakította, csak, hogy legyen mit megmutatni ebből a játékrészből is majd az összefoglalóban. Ha jól emlékszem, ezen kívül még egy lehetőséget jegyeztünk, de kaput az sem talált, ezért az egyetlen pozitívum, amivel a félidőben nyugtatgatni tudtam magam, az volt, hogy ennél bizony csak jobb lehet a következő negyvenöt perc. Kár, hogy ehhez az érzéshez már annyira hozzászoktam, hogy az lenne fura, ha nem lenne. Viszont legalább valóban összehasonlíthatatlanul feljavultunk a folytatásra, amelyben már ötször annyit lőttünk kapura. Igaz, ezek közt számtalan reménytelen próbálkozás volt, illetve összesen csupán négy alkalommal kellett hárítania az egyébként remek formában védő Gomesnek. Aztán megint letelt a kilencven perc, mielőtt a mezőnyfölényünk góllá érett volna…

Na de! Ezúton szeretném felhívni a figyelmet néhány számomra vitatható edzői döntésre. Az egyik ilyen, és ezzel sajnos már nem először kell szembesülnöm, Fabregas támadó középpályásként való szerepeltetése. Ezen a poszton én még egyszer sem láttam meggyőzően teljesíteni, és igen, tízmillió futballszakértő országa vagyunk, de szentül hiszem, hogy tudom az okát: itt nem tudja érvényesíteni a kvalitásait. Az ő igazi mestersége a mélységi indítás, ehhez azonban itt túl közel helyezkedik a csatárhoz, emellett megfelelő területe sincsen, mert a területnek meccsen van egy olyan tulajdonsága, hogy ahogy közeledik a tizenhatos vonala, egyre kevesebb van belőle. Cesc pedig nem fogja egy az egyben megcsinálni, mert ahhoz nincs meg a megfelelő cselező készsége és robbanékonysága. Tegyék hát vissza a helyére az aktuális klasszikus szűrő mellé, hadd szórja a gól- és/vagy kulcspasszokat kedvére! Ahogyan egyébként meccs közben általában egy idő után vissza is szokott oda kerülni eredeti posztjára, most éppen a hajrára, amikor Eden érkezett. Ezzel pedig már el is érkeztünk a következő vitatható edzői döntéshez: miért ilyen későn? Maticsról nem túlzás állítani, hogy idén még nem játszott jól, Hazard viszont nagy lendülettel szállt be, és tizenhét perc alatt képes volt közel annyit hozzátenni a játékhoz, amennyit előtte a társak összesen.

Ezzel a döntetlennel továbbra is veretlenek vagyunk a második Hiddink-érában (5-4-re vezetnek az x-ek), a mutatott játékot látva kicsit mégis az az egyszeri szurkoló érzése, hogy bár elindultunk felfelé, ennél lehetne ez jobb is. Még egy csipetnyi lendület, elszántság és kreativitás kell, hogy egyszer s mindenkorra kievickéljünk abból a mélységes mély mocsárból, amibe belesüppedtünk. Azt hiszem, keresve se találhatnánk erre jobb alkalmat egy United elleni meccsnél.