Ébredjünk már fel

Vagy a csapat, vagy én. Vagy a csapat ebből a szarból, vagy én, ebből a rémálomból.

December 5, szombat. Nyomasztó, hosszú hét, felejthetetlen péntek estével, amikor 23:15-kor még meló van. Egyebassza, vége. Csörög a nyamvadt vekker, ami már hosszú évek óta nem vekker persze, hanem a teló.

Reggel van, korán még a szombathoz képest, de legalább van értelme, mert miután kitörlöd a csipát a szemedből, rájössz, hogy nem véletlenül szólt az ördög csengettyűje, és kergetett ki az álomvilágból, hanem jól megérdemelt, pihentető masszázs vár. Hát, nem lenne gond, ha várna, de az időpont az időpont. Szombat reggel.. te állat. Oké, nem volt más.

Gyors zuhany, kocsiba be, gyalog mennél, de a hétfői foci óta tiszta takony vagy, meg egyébként is késésben, szóval marad a verda. Korai az óra, a kezed ráfagy a két fokban a kormányra, és tudod, hogy a kb másfél kilométer, amit meg kell tennetek együtt, még arra sem lenne jó, hogy az ülésfűtés felmelegítse a segged, márha lenne ülésfűtésed, ami meg mondjuk nincs.

8:00 óra, legalább időben vagy. Te be, legalább nincs előtted senki, nem kell várni. Idő eltel, de hát ezért jöttél, feltámadsz, elaludtál azon a nyamvadt asztalon, de hát kit érdekel, ellazulni jöttél. Gyors haza, ebédre felkészülés.

Benyomod a laptopot, mert mégiscsak rá kéne nézni a dolgokra, kicsi káröröm, mikor a Stoke már kettővel megy a City ellen – legalább nem csak alánk vernek egyet, nicsak, már ez is örömöt tud okozni – hát nem sok jut ki most a szezonban na. 14:30, még Ramiresen röhögsz, amint megpróbálja nem szétrúgni Kenedy fejét, de már készülődni kell.

Ismét irány a fürdő, aztán a ruhásszekrény, fél öt körül már indulni akartok. Csak összejön, fél öt, és már fordítod a kulcsot. Legalább az idő felengedett egy kicsit. Köd sincs már, hátha még forgalom se lenne… szerencséd van, az M3-on már a tereléseket, amik még csütörtökön ott voltak, is felszámolták, időben vagytok, sőt, lesz kb szabad fél óra…

Hitted legalábbis, míg oda nem értek, és némileg vegyes érzelemmel a táskában konstatálod, hogy még az előző banda kieresztése zajlik. Hát akkor hojrá pesti közlekedés, gáz, fék, duda. Gáz, fék, duda. Gáz-fék, gáz-fék, kézifék. Duda, duda, ököl. Végre kézzel fogható távolságra a csarnok parkolója.

Befordulsz, ezerötszáz, oké. Csomagtartó ellenőrzés, jóvan. Első szabad helyre beállsz, irány fel. Hát, legalább nem kell annyit várni a hidegben. Ami nem is gond, mert egyébként már rádtört a vizelhetnék. Felérsz, már kb száz méteres sor. Emberhalmok mindenfelé, néhány jól szituált figura szabad jegyek után érdeklődik…

Rendőrök mindenfelé, biztonságiak, kordon. Sor megindul, te is özönlesz a kapuk felé. Jegy rendben, táska rendben, motozás legalább nincs. Nálad. Végre bent, az emberek parasztok, de hát nem vársz mást, már évek óta.

Koncert fasza, a párizsi nemsokkalezelőtt miatti zabszem kb a 10. percben eltűnik a seggedből és a fejedből. Szünetben rágondolsz, hogy meglesed az eredményt mobilon, de nem, Bombi a Stamfordon, úgyis nyerünk, a kérdés csak a mennyivel, legyen valami meglepetés estére is.

Zseniális koncert volt, bőven megérte, boldog vigyorral az orcádon baktatsz vissza a parkolóba, közben fél kézzel még ütöd az ütemet a combodon, hogy beülj a kocsiba vissza, és még majdnem háromnegyed órát állj ott, mert rohadtul nem halad a sor.

Nem érdekel, még a koncert hatása alatt vagy, semmi sem ronthatja el a kedved. Idővel megindul, aminek meg kell, kiérsz a szabad ég alá. Esik valami, talán ködszitálás. Zavaró, de kifelé legalább nincs nagy forgalom.

Tankolni kell, kiállsz, tele, köszi, shell-kisasszony viszlát, benzinkút után már sűrűsödik a köd, tovább taknyosodik az idő, már csak két vonalnyi a látótávolság, és az a váladék, ami az égből hull alá, pont az az alattomos fajta, ami csak beborít, maszatol, és homályosít. Előtted csak 1 kocsi, de megelőzni nem tudod, mert olyan, mintha részeg lenne – összevissza kacsázik, félig a vonalon megy, végre lassít kicsit, talán megijed a ködtől, vagy attól, hogy egy darab szar jobban vezet, mint ő; végülis mindegy, gyorsan meglövöd, irány haza. Szar idő, szar idő, de a jókedv, akárcsak a drei wetter taft, még tart.

Éjfél elmúl, te hazaérsz, kocsi beáll, főzöl egy forró teát, és belövöd a gépet, nézzük gyorsan az eredményeket.

MI. A. FASZ.

Lecsapod a laptop fedelét, tompa vigyorod, ami még fáradtságod ellenére is hazáig kitartott, lefagy. Az asszony együttérző csókot lehet a homlokodra, s csak annyit kérdez: „megint?”. Csak legyintesz. Nem tudsz mit mondani. Van az a helyzet, amikor már a kincstári optimizmus sem segít. Amikor minden elfogy. Amikor eljön az idő, hogy felteszed a kérdést: ezt mégis HOGY?? De már a válasz sem érdekel. Egy jó napodat, egy kiváló estéd baszták el. Más esetben sorra nyílnának meg a Sky, az splife, a .com, az LR. A Stamfordi Chelsea-B’mouth 0-1 után nem. Ha húsz tizenegyest nem kaptunk meg, ha negyven gólunkat vették el jogtalanul, az sem érdekel. Már nem érdekel a ‘hogyan’, vagy a ‘miért’.

Egyszerűen csak, nem érdekel. Majd holnap újrakezded. Tudod, hogy meg fogod nézni a meccset is. Nem most, talán hétfőn, talán kedden. Most inkább csak befekszel az ágyba, és reméled, hogyha holnap felébredsz, akkor lesz olyan része a mának, ami nem történt meg. De csak forgolódsz, nem alszol el. Részben, még mindig a koncert hatása alatt vagy, a fejedben egymást váltják a zenék, a szemed nyitva, te pedig arra gondolsz, hogy akkor vajon fogunk-e még gólt lőni a szezonban valakinek? A Chelseanek és Mourinhonak a top szerepléssel kötött hosszútávú szerződése hovatovább érvényét vesztette. Úgy hiába botlanak azok is sorban, akiket a szezon elején még riválisnak tekintettünk, ha mi úgy betonozzuk a köztünk lévő különbséget, mintha fizetnének érte. Könyörgöm, a regnáló bajnok, hazai pályán képtelen egyetlen nyamvadék gólra egy feljutó félamatőr csapat ellen?

Valaki most már egy kicsit mindenki nem-e bekapná a f*szomat?! A racionális indokok elfogytak, olyan egyszerűen nincs, hogy egy top csapat, top játékosokkal, top edzővel, bajnoki cím után ne legyen képes feljebb lépni a 15. helynél. Ilyet még direkt is nehéz csinálni. És akkor arra gondolsz, hogy a bajnoki cím után, amikor még a sztárjaink is szarok, mi a középszer játékosaink szerződéseit hosszabbítgatjuk évekre. Vajon ki a hülye ebben a játékban? A board, az edző, a játékosok, vagy a szurkoló(k)?

Én, aki szentül hittem eddig a négybe kerülésünkben, lassan arra keresem a választ, hogy a szezon végére akkor meg tudjuk-e ugrani a felsőházat. Persze hosszú még a szezon, és ha nem épp mi lennénk szopóágon, valószínűleg azon merengenénk, mekkora fasza szezon az, ahol a tavasszal huszáros hajrával épphogy bentmaradó újonc Leicester vezeti a bajnokságot, a bajnok meg épp a kiesőzónával szemez, de mivel mi vagyunk az a bajnok, akit már csak az tart fent a lefolyó felett, hogy egyelőre még nem hullott annyira darabjaira, hogy ne akadjon fenn a kanálison, ezért lassan vérben forgó szemekkel és kidülledő nyaki erekkel szorongatnánk meg mindenkinek a lágyrészeit, akik vélhetően tehetnek a kialakult helyzetről. Nem mintha az megoldás lenne, csak az ember tehetetlen dühét legalább csillapítaná valamelyest.

Tekintve azonban, hogy bőven akadályoztatva vagyunk, és ebben csak részben ok, hogy ezerötszáz kilométer választ el, de meg még gyorsabban is futnak nálunk a legtöbben közülük, megmarad nekünk a mélabús melankólia, az, hogy szereztünk a riválisainknak egy jó évet, de legalábbis pár boldog, kárörvendetes hónapot, meg megmaradunk itt egymásnak, hogy nagy műgonddal lapátolhassuk körbe a szart, amit ideraknak nekünk a fiúk, és a remény, hogy ha már 2015 ilyen balul sült el, akkor 2016 annyival jobb lesz, mint amekkora égető krátert ütött a 15/16-os szezon erre az évre eső fele szurkolói elménk törékeny pajzsán. Más okosat, vagy biztatót jelenleg én sem tudok mondani. De ne felejtsük el: jó dolog Chelsea szurkolónak lenni. Most épp nem egy felemelő érzés, de attól még jó dolog. Aztán… Egyszer… egyszer csak felébredünk tán.